Zsoltárai

A bibliai szöveget pontosan tolmácsoló teljes magyar verses zsoltárfordítás iránti igényt, amely a 16. század utolsó évtizedeiben már határozottan jelentkezett, Szenci Molnár jól ismerte. A 90-es években személyesen is találkozott az ezt sürgető Újfalvi Imrével, ennek 1602. évi énekeskönyve előszavát, illetve annak a zsoltárokra vonatkozó részét pedig egyenesen a hazai körök biztatásának tekinthette. De még nagyobb szerepet játszhatott psalteriumának megvalósításában a külföldi példa. Zsoltárfordításának (Psalterium Ungaricum (Magyar zsoltároskönyv), Herborn 1607) elkészítésekor Molnár már tizenhat éve élt Németországban, többnyire református környezetben, oly időben, amikor ott a genfi zsoltárok népszerűségük tetőpontján álltak. Clément Marot (1496–1544) és Theodor Beza (1519–1605) francia verses zsoltárait, a hozzájuk tartozó reneszánsz dallamokkal, Molnár Ambrosius Lobwasser (1515–1585) német fordításában ismerte meg, s munkájánál ezt vette alapul. De egyetemi környezetben gyakran énekelték a genfi zsoltárokat Andreas Spethe latin fordításában is, amelyet Molnár magyar psalteriuma megírásakor szintén hasznosított. Fordítása elkészítése után végül azt még Marot és Beza eredeti szövegeivel is összevetette.

A svájci, francia és német kálvinisták által használt zsoltárgyűjtemény magyarországi meghonosítását elsősorban teológiai megfontolások tették kívánatossá: istentiszteleti használatának kifogásolhatatlan voltát, tartalmának szigorúan biblikus jellegét, dogmatikai tisztaságát Beza rendkívül nagy teológiai tekintélye garantálta, s elfogadták mindazok a gyülekezetek, amelyeknek vezetőit Szenci Molnár és magyar prédikátor kortársai koruk legjobb hittudósainak tekintették. A genfi zsoltárok dallamainak (részben Claude Goudimel kitűnő szerzeményei) és szövegének – különösen a Marot által írott daraboknak, amelyek a francia reneszánsz líra legjobb alkotásai közé tartoznak – azonban igen nagy az esztétikai értéke is, s Molnár ez iránt sem volt érzéketlen. Ismerte az addig megjelent magyar zsoltárátköltések nagy részét, s műve előszavában nemcsak azoknak a bibliai szövegtől elrugaszkodó voltát bírálja, hanem formai szempontból is észrevételeket tesz. Elismeréssel említi Sztárai és Szegedi Gergely szerzeményeit, de megállapítja, hogy egyes fordítások "igen paraszt versekben vadnak foglalván", s csipkelődő megjegyzést tesz a históriás énekek vala-vala rímelésére is. Felismerve ugyanakkor a magyar reneszánsz műköltészet eredményeit, néhány strófát is idéz az újabban szerzett "ékesb" zsoltár-átköltésekből, biztos esztétikai érzékkel a Balassiét minősítve a legsikerültebbnek. Mind a teológiai, mind az {74.} esztétikai szempontok arra indították tehát, hogy a korábbi magyar versfordítói gyakorlattól eltérve, tartalmi és formai vonatkozásban egyaránt a mintául vett szöveg minél pontosabb tolmácsolására törekedjék.

Marot és Beza zsoltárát kb. 130 különböző dallamra szerezte, s az egymástól eltérő versformák, strófaszerkezetek száma megközelíti a dallamokét. Ahhoz, hogy a gyűjtemény valamennyi darabja eredeti dallamával énekelhető maradjon, a fordítónak reprodukálnia kellett annak valamennyi strófaszerkezetét, ami a magyar költészetben addig példa nélkül álló formai változatosság megteremtését követelte. A francia zsoltárok dallamkészlete és ritmikája ráadásul meglehetősen idegen volt attól a magyar, szlovák, cseh, lengyel, délszláv és német nyelvterületen elterjedt dallamkincstől, amelyhez megfelelő versformák a kor magyar költészetében is otthonosak voltak. Az említett kötöttségek alapján Molnár e munkáját tekinthetjük költészetünk legkorábbi, modern értelemben vett műfordításának. Az újszerü feladat megoldásának értékét természetesen költészetünk addig elért fejlődéséhez kell mérnünk. Az énekelhetőség szempontját figyelembe véve, a magyar szöveg mindig pontosan követi az eredeti verssorok szótagszámát, a sorok belső ritmusát azonban már szabadabban alakítja. A magyar verselés még nem elég hajlékony arra, hogy a német és francia költészetben már megszokott, de nálunk még nem próbált jambusi és trochaikus ritmus mindig következetesen megvalósítható legyen. Amennyiben a magyaros verselésben már vannak a kívánt szótagszámnak megfelelő sortípusok, a fordítás gyakran a hagyományos, hangsúlyos ritmikát követi, ahol pedig az eltérő zenei ütemhatárok miatt a magyaros ritmizálás megvalósíthatatlan, belsőleg tagolatlan, prózai hatású sorok is létrejönnek. Az említett megoldások mellett azonban elég gyakoriak az olyan sorok, amelyek már egyértelműen jambikus, ritkábban trochaikus ritmust mutatnak. Az ilyen típusú sorok és sortöredékek hatását a dallamritmus is támogatja, így versszakokon, sőt egyik-másik zsoltár egész szövegén át fel tudják kelteni az időmértékes ritmus illúzióját. A rímelés Molnár Albert számára nem jelent észrevehető nehézséget, keresetlen rímei a magyar költészet addig elért eredményeinek biztos ismeretéről tanúskodnak. Ugyanezt bizonyítják a fordítás frazeológiája, képei és nyelvi fordulatai is. Mivel a korábbi magyar nyelvű zsoltárköltészet végső soron ugyanabból a bibliai forrásból táplálkozott, mint a francia, Molnárnak lehetősége nyílt arra, hogy a tartalmi hűség követelményének megsértése nélkül felhasználja a magyar vallásos líra már kialakult stíluseszközeit is. A fordítás legsikerültebb, személyes vallomás erejével ható részleteiben szinte mindig felismerhetők a magyar reformáció énekköltészetének hagyományos képei.

Az újszerű fordítói módszer és a fejlett költői technika mellett a zsoltárok mondanivalójával való mélységes azonosulásnak köszönhető, hogy Molnár az eredetivel egyenértékű költeményeket tudott alkotni. A saját sorsáért istennel perlekedő, ellenségeinek megaláztatásáért könyörgő versek a fordító életének hallatlan küzdelmeiről is vallanak. Gyermekkori, mezővárosi emlékei rezonálnak a zsoltároknak isten áldását gazdag baromcsordákkal, kövér vetésekkel szemléltető képeire:

Az szép sík mezők ékeskednek

Sok baromcsordákkal,

{75.} Villognak az szép szántóföldek

Sűrű gabonákkal,

Az hegyoldalak, mezőföldek

Szép búzavetéssel

Örvendeznek és énekelnek

Nagy gyönyörűséggel.

De nem hiányzanak zsoltáraiból az érintetlen természet művészi erővel megrajzolt s gazdag érzelmi tartalmakat kifejező képei sem. A teljes psalterium átültetése olyan sokoldalú élményvilágot és széles érzelmi skálát követelt, amellyel Molnár egyik énekszerző előde sem rendelkezett.

A zsoltárfordítást elismeréssel fogadták már a kortársak is. Elterjedése a templomi éneklésben ennek ellenére, elég hosszú időt vett igénybe. Befogadását a hívek és az itthon tanult papok és kántorok részéről dallamainak szokatlan volta akadályozta egy ideig, a vezető egyháziak körében pedig a már kialakult istentiszteleti szokásokhoz ragaszkodó konzervativizmus. Széles körű népszerűségük útját a puritanizmus nyitotta meg, s a 17. század második felére Szenci Molnár egyes zsoltárai már a református gyülekezetek leggyakrabban használt énekeivé váltak.