| A KÉSŐ-RENESZÁNSZ (MANIERIZMUS) IRODALMA | TARTALOM | Irodalom |
FEJEZETEK
Az a viszonylag békésebb, konszolidáltabb periódus, amelyre a magyar reneszánsz irodalom teljes kibontakozása esett, a magyar történelem egyik leghosszabb, legvéresebb háborújába torkollott. Ennek a sodrában jöttek létre azok az új társadalmi és politikai erőviszonyok, amelyek a következő évtizedek fejlődését meghatározták, előkészítve a reneszánsz elhalását s az új barokk kultúra kialakulását.
Bár az 1593-ban kitört ún. 15 éves háború török hadüzenettel kezdődött, a katonai kezdeményezés rövidesen a keresztény csapatok kezébe került, s megfelelő nemzetközi összefogás létrehozása és a belső erőforrások ésszerű koncentrálása esetén Rudolf császárnak komoly lehetősége lett volna arra, hogy döntő csapást mérjen a meggyengült török hatalomra. Erdély is e győzelem reményében csatlakozott 1594-ben a törökellenes táborhoz, miután Báthori Zsigmond, Bocskay István segítségével, a nemesi ellenzék békepárti vezetőit kivégeztette. Rövidesen kiderült azonban, hogy a Habsburg-kormányzat képtelen a győzelem politikai és katonai feltételeit megteremteni. A több mint egy évtizeden át elhúzódó háborúban az egész ország hadszíntérré vagy hadfelvonulási területté változott, s a császár rosszul fizetett, fegyelmezetlen zsoldosai ugyanolyan csapást jelentettek a lakosságnak, mint a török és tatár betörések. Különösen súlyos helyzet alakult ki Erdélyben, amelyet Báthori Zsigmond 1598-ban meggondolatlanul átadott a császáriaknak. A Habsburgok uralmát a szerencsétlen országban Basta hírhedt zsoldosai képviselték, akikkel szemben sikertelennek bizonyultak Báthori Zsigmondnak, valamint unokaöccsének, Andrásnak kísérletei családjuk eljátszott hatalmának visszaállítására. Kudarcot szenvedett és életét vesztette Mihály vajda is, aki megpróbálta Erdélyt a román fejedelemségekkel egyesíteni, ugyanúgy, mint Székely Mózes, aki az elkeseredett magyar nemességre támaszkodva török segítséggel igyekezett Rudolf zsoldosait Erdélyből kiszorítani.
Az erdélyi zavarokkal egy időben Magyarországon is kiéleződtek az ellentétek. A császári hadvezetés kezdettől fogva kimutatta bizalmatlanságát, sőt nyílt ellenszenvét a magyarság iránt, a végvári harcokban tapasztalt magyar katonai vezetőket pedig következetesen mellőzte. A magyar főnemesség, melynek sorában még ott volt a török–magyar harcok számos veteránja, egyre inkább kiábrándult a háborúból, sőt azt kellett tapasztalnia, hogy gaz-{6.}dasági és politikai pozíciói is veszélyben forognak. A Habsburgok pénzforrásai ugyanis a hosszú háborúban teljesen kimerültek, s e bajon úgy próbáltak segíteni, hogy puszta gyanú vagy hamis vádak alapján perbe fogták a leggazdagabb magyar főnemeseket (pl. Illésházy Istvánt), s vagyonukat elkoboztatták. Ugyanakkor a császárhű klérus az országot megszállva tartó szoldateszka segítségével kísérletet tett a városok erőszakos rekatolizálására, végleg elkeserítve ezzel a polgárságot is. A deklasszálódott, földönfutóvá vált népelemek a hol zsoldért szolgáló, hol pedig irreguláris csapatokat alkotó hajdúk között kerestek menedéket. E katonáskodó réteg kívül állt a feudális társadalom keretein, s annak valamennyi osztályával szemben fenyegető magatartást tanúsított.
A perbefogott magyar főnemesek közül 1604-ben Bocskay István a fegyveres ellenállást választotta a menekülés helyett. Szolgálatába fogadta a hajdúkat, szövetséget kötött a törökökkel, s rövid idő alatt kiszorította az országból a Habsburgok zsoldosait. A szorongatott magyar nagybirtokosok csatlakoztak a győzelmes felkeléshez, de Bocskay hadviselését, hajdúseregekre támaszkodó személyes hatalmát kezdettől fogva terhesnek érezték, s ezért rendi előjogaik biztosítása mellett a császáriakkal való mielőbbi kiegyezésre, a felkelés leszerelésére törekedtek. Miután Bocskay maga is tudatában volt annak, hogy a kimerült ország anyagi erőforrásai hosszabb hadviselésre nem elégségesek, s tapasztalva, hogy a főnemesség szilárd támogatására nem számíthat, nem erőltette a függetlenség kivívása érdekében való harcot, hanem megelégedett az elért eredmények biztosításával. Szabadságharcának nagy sikere volt, hogy az 1606-ban megkötött bécsi békében a Habsburgok nemcsak a protestáns vallásszabadság és a rendi alkotmány tiszteletben tartására kötelezték magukat, hanem elismerték Erdély függetlenségét és jóváhagyták Bocskay hajdútelepítéseit is. Legjobb hajdúcsapatait ugyanis Bocskay, a felkelés elején tett ígéretéhez ragaszkodva azzal jutalmazta, hogy pusztává vált tiszántúli területeken katonai szolgálatra kötelezett szabad parasztokként földhöz juttatta őket. Erdély új státusának biztosításával, valamint a szervezett hajdúközösségekkel olyan gátakat emelt a Habsburg-törekvések elé, amelyek – változó sikerrel – egy évszázadig késleltették az ország teljes alávetését. A török és a Habsburgok között is Bocskay közvetítésével jött létre az ún. zsitvatoroki béke, amely többször megújítva, kisebb módosításokkal kb. fél évszázadon keresztül érvényben maradt.
A bécsi béke nyomán a politikai fejlődés iránya Erdélyben és a nyugati országrészeken egymástól élesen elkülönült. A magyarországi arisztokrácia vezetői, elsősorban Illésházy István és Thurzó György, ügyesen kihasználva a Habsburg-hatalom meggyengülését és az uralkodócsaládon belüli ellentéteket, a Bocskay-szabadságharc vívmányait osztályuk számára kamatoztatták: 1608-ban összefogva az osztrák rendekkel lemondásra kényszerítették Rudolfot, aki vonakodott az 1606-ban kötött megegyezéseket elismerni, utóda, II. Mátyás (1608–1618) viszont, mivel trónját a főnemességnek köszönhette, kénytelen volt a központi hatalmat korlátozó rendi követeléseket teljesíteni. Az 1608. évi országgyűlés, illetve az ott hozott és szentesített törvények, a magyar rendiség nagy diadalát jelentették. A középkori eredetű rendi intézmények visszaállítása a nagybirtokos arisztokrácia hatalmát erősítette, mivel a nemesség és a polgárság vele szemben ekkor már, illetve még,{7.} nem képviselt jelentős erőt. Illésházy és pártja kétségkívül nagy politikai előrelátással választotta és vívta ki a főnemesi osztályérdekek érvényesülése szempontjából legkedvezőbb feltételeket. A független Erdély léte és katonai ereje lehetetlenné tette a Habsburg-centralizáció további erőteljes és erőszakos kiépítését a magyar rendek rovására; másrészt a királynak vállalnia kellett a török elleni védővonal fenntartását; egyúttal a királyi hatalom biztosította a feudális rendet, fékentartotta a hajdúkat, s lehetetlenné tette a néptömegek ellenállását. Így a Habsburgokat Erdéllyel, a népet a Habsburg-hatalommal sakkban tartva, az árutermelő, robotoltató nagybirtok gazdasági érdekei szabadon érvényesülhettek és a magyar főurak nyugodtan gazdagodhattak.
A nagybirtok és a Habsburg-hatalom összefogása s a főnemesség rendi hatalmának a restaurálása révén néhány évtized alatt a parasztságot sikerült teljesen az örökös jobbágyság kötelékébe kényszeríteni, s a mezővárosok árutermelését – legalábbis az ország nyugati részén – végleg tönkretenni. Az 1631. évi Császár Péter-féle felkelést az örökös jobbágysággal szemben tanúsított paraszti ellenállás utolsó fellobbanásának tekinthetjük. A feudalizmus e megerősödési folyamatában a nagybirtokos arisztokrácia komoly segítségre talált a jezsuiták által vezetett ellenreformációban. Az 1608. évi kompromisszum – annak ellenére, hogy a protestáns rendek vívták ki a katolikus klérus által támogatott udvarral szemben – megteremtette a katolikus restauráció sikerének alapját a királyi Magyarországon.
A nemesség Bocskay halála után Erdélyben is megkísérelte a rendi uralmat visszaállítani és az erős központi hatalom kialakulását megakadályozni. Ezt a célt szolgálta az elöregedett Rákóczy Zsigmond megválasztása (1607), akit azonban Báthori Gábor a hajdúk segítségével lemondásra kényszerített (1608). E fejedelem kalandos politikája a katasztrófa szélére juttatta ugyan az országot, de a vele folytatott küzdelemben a rendi ellenállás is végleg felőrlődött. 1613-ban pedig a század egyik legtehetségesebb magyar politikusa, Bethlen Gábor lett Erdély fejedelme (1613–1629), akinek rövid idő alatt sikerült országát korszerű centralizált állammá szerveznie.
Bethlen a régebben eladományozott fejedelmi birtokok egy részének visszaszerzése, a legjövedelmezőbb külkereskedelmi ágak állami kézbe vétele, valamint új adópolitika segítségével biztosította a fejedelmi hatalomnak a rendektől való anyagi függetlenségét. Újjászervezte az állam közigazgatását, s a megfélemlített rendeknek nem engedett beleszólást az ország ügyeibe. A feudalizmus megszilárdulását és az örökös jobbágyság kialakulását elősegítő gazdasági törvények lassú érvényesülése természetesen Bethlen uralma alatt is folytatódott, a polgári rétegek erőteljes támogatásával s haladó, polgárias gazdaságpolitikával sikerült azonban késleltetnie annak káros kihatásait. Utóda, I. Rákóczi György (1630–1648) viszont hatalmát már elsősorban a családi és fejedelmi földbirtokra, vagyis feudális alapokra építette, noha az abszolút uralmat tovább tudta erősíteni. Bethlen Gábor, majd I. Rákóczi György abszolutisztikus politikájának fontos eleme volt végül a református egyház támogatása, államegyházzá fejlesztése.
A centralizált erdélyi állam megerősödésének a nemzetközi viszonyok is kedveztek. A török birodalom állandó belső zavarokkal küszködött, Ausztria erejét pedig 1618-tól kezdve a 30 éves háború tartotta lekötve. E háborúba az {8.} erdélyi fejedelmek is több ízben beavatkoztak a Habsburg-ellenes protestáns hatalmak szövetségeseiként. Bethlen Gábor első, 1619-ben kezdődő hadjáratát a magyarországi főnemesség többsége is támogatta, de csak addig, amíg közeli, nagyobb anyagi erőfeszítést nem követelő győzelemben reménykedett, s Bethlenben saját anarchisztikus rendi törekvéseinek ellenfelét fel nem ismerte. Az 1622. évi nikolsburgi békétől kezdve a magyarországi rendek már szilárdan megmaradtak a Habsburg-uralkodó hűségében.
Ezekben az évtizedekben formálódott a megmaradt országnak külön gazdasági, társadalmi és politikai adottságokkal rendelkező harmadik tájegységévé az Erdélyhez tartozó Partium, valamint a királyi ország részét képező hét északkeleti vármegye. Ez a Váradtól Kassáig terjedő gazdaságilag fejlett vidék, ahol a mezővárosok 16. századi fellendülése a legtöbb sikerrel érvényesült, egészen a 18. század elejéig különösen fontos szerepet játszott az ország történetében. Erről a területről indult el a Bocskay-felkelés, itt robbant ki a Császár-féle parasztmozgalom, s a továbbiakban is – egészen Rákóczi szabadságharcáig – valamennyi népi és nemzeti felkelés. Bocskaytól I. Rákóczi Györgyig az erdélyi fejedelmeknek a hét északkeleti vármegyét is sikerült rövidebb-hosszabb időközökre országukhoz csatolni, ami egyrészt további kedvező feltételeket biztosított e vidék fejlődése számára, másrészt viszont lehetővé tette a fejedelemség polgári bázisának, valamint – a hajdútelepek révén – katonai erejének a megszilárdulását. Bethlen abszolutisztikus államának létrejöttében e körülményeknek különösen nagy szerepük volt.
A 17. század első évtizedei a kulturális és irodalmi fejlődésben sajátságos átmeneti periódust képeznek. A reneszánsz kultúra legfőbb bázisát alkotó főnemesség osztályérdekeinek, megváltozott magatartásának és igényeinek – katolizálásával párhuzamosan – már egyre inkább az új barokk műveltség felelt meg. A barokk kultúra és irodalom azonban ezekben az évtizedekben még jobbára megmaradt a jezsuita rend és általában a katolikus klérus keretein belül, s az arisztokrácia csak fokozatosan, a század harmadik-negyedik évtizedében tette magáévá. Az 1600–1640 közötti időszakra még a reneszánsz kései áramlatai nyomják rá bélyegüket.
A késő-reneszánsz kultúráját és irodalmát – éppen átmeneti jellege következtében – a korábbi időszakoktól megkülönbözteti az eddig elkülönülő művelődési rétegek fokozódó egymásrahatása, helyenként összemosódása. Bár e periódus legfőbb ideológiai, ízlésbeli áramlatai (pl. a sztoicizmus, az ortodox kálvinizmus vagy a manierizmus) továbbra is elsősorban egy meghatározott társadalmi-művelődési körön belül érvényesülnek, kisugárzásuk a többi rétegekre is erősen átterjed. Nem ritkák az olyan írók – főleg a prédikátorok között –, akik egészen különböző típusú, ízlésű műveket egyaránt írnak, eltérő közönségnek, társadalmi rétegeknek egyformán dolgoznak. Mindez összefügg azzal, hogy a szellemi életet korábban nem tapasztalt pezsgés és élénkség hatja át; egy magasabb műveltségeszmény és növekvő formai igényesség jelentkezése az irodalom valamennyi ágában felismerhető. E jelentős nivellálódással egyidejűleg viszont, a nyugat- és kelet-magyarországi, valamint az erdélyi fejlődés kezdődő elkülönülésével egyre feltűnőbbek lesznek a lokális és felekezeti különbségek.
| A KÉSŐ-RENESZÁNSZ (MANIERIZMUS) IRODALMA | TARTALOM | Irodalom |