A latin nyelvű államelméleti irodalom

Míg a 16. századból csak egyetlen magyar munka, Kovacsóczy Farkasnak Erdély kormányzásáról írt könyve ismeretes ebből a tárgykörből, a 17. század első évtizedeiben megszaporodik a politikai bölcsességre oktató, illetve az ily kérdésekről értekező művek száma. A közvetlen szükséglet, amely e műveket létrehozta, az 1608. évi törvényekben kifejeződő erőviszonyoknak, a II. Mátyás és a magyar főnemesség között létrejött kompromisszumnak elméleti alátámasztása. A politika elvi kérdéseivel foglalkozó magyar szerzők többé-kevésbé a sztoikus államelmélet hatása alatt állnak, de sajátos, az európai átlagszínvonalnál primitívebb jelleget ad írásaiknak, hogy céljuk – ellentétben nyugati kortársaik művével – nem a fejedelmi abszolutizmusnak, hanem a rendi intézmények sérthetetlenségének és a királyi hatalom korlátozásának igazolása.

E rendi szempontú államelmélet legeredetibb, időrendben is legkorábbi képviselője Révay Péter (1568–1622) koronaőr De Sacrae Coranae Regni Hungariae ortu, virtute, victoria, fortuna (A magyar Szent Korona eredete, hatalma, győzelme, sorsa) (Augsburg 1613) című könyve. Révay Péter Strassburgban végezte főiskolai tanulmányait, s Justus Lipsius legkorábbi magyar híveinek egyike volt, akit Rimay már 1592-ben mint "a mi csoportunkhoz" tartozót említ Lipsiusnak írt levelében. A Révay által viselt koronaőri tisztség felújítása a rendi politika vívmányai közé tartozott, a nemesi nemzet szimbólumának tekintett koronát ugyanis a Habsburgok 1608 előtt külföldön őriztették s a középkori eredetű koronaőri méltóság sem volt hosszú ideje betöltve. Révay írásával saját hivatalának presztízsét is növelni igye {39.} kezett, s a szent koronával kapcsolatos hagyományos államjogi nézeteket, középkori szokásokat és hiedelmeket aktualizálva a Habsburg-uralom és a rendi államforma ideológiai összeegyeztetésén munkálkodott.

Révay Lipsius módszerének megfelelően mondanivalóját történeti keretbe foglalja; a magyar történelmet illetően tudományos kritikai szemléletről tesz tanúságot; bár ugyanakkor történelmi realitásként kezeli a korona eredetéről szóló középkori legendákat. Úgy véli, hogy az isteni gondviselés és a szent korona misztikus ereje örök időkre fenntartja az 1608-ban létrejött viszonyokat, amelyeknek legfőbb jogi biztosítékát az uralkodó által a koronázáskor vállalt alkotmányos kötöttségek képezik. Révay Péter humanista államelméleti munkája a barokk rendi ideológia közvetlen előkészítője lett; a 17. század folyamán több ízben is kiadták.

A 17. század második-harmadik évtizedében, nyilván az itthon is tapasztalható érdeklődés hatására, a német protestáns főiskolákon tanuló magyarországi diákok közül többen is foglalkoznak államelméleti tanulmányokkal. A legnépesebb csoportot közöttük Mathias Bernegger (1582–1640) strassburgi professzor tanítványai alkotják, de jelennek meg hasonló tárgyú disszertációk Wittenbergben, az Odera melleti Frankfurtban és más egyetemi városokban is. A moralizáló újsztoikus államelmélet tanításait hasznosító elméleti-politikai tanulmányok írói közül figyelmet érdemel a főnemesi származású Ostrosith János, aki Oratio de maiestate (Beszéd az államhatalomról) (Wittenberg 1616) című írása szerint az 1608 utáni időszakban az aranykor beköszöntését látja; valamint a besztercebányai patrícius családból származó Frisowitz Boldizsár, aki Odera-frankfurti és strassburgi államelméleti tanulmányainak gyümölcseként írta meg De virtute principis (A fejedelmi erényről) (Strassburg 1625) című munkáját.

A legtöbb önállóságot az előkelő pozsonyi polgárcsaládból származó Schődel Márton, Bernegger személyes tanítványa árulja el. Disquisitio historico-politica de Regno Hungariae (A magyar királyság történetpolitikai szempontú méltatása) (Strassburg 1629) című munkájában Lipsius állam-és történetfilozófiai elvei, valamint a Bernegger által hangsúlyozott művelődéstörténeti szempontok tükrében mérlegeli a magyar nemzet történeti és politikai szerepét. Széles látókörét bizonyítja, hogy munkájában a nagy francia politikai teoretikusnak, Jean Bodinnek (1530–1596) és az olasz utópista társadalomfilozófusnak, Tommaso Campanellának (1568–1639) műveire is támaszkodott. Szoros kapcsolatban állt a magyar humanista prédikátor-írókkal is, elsősorban Szenci Molnár Alberttel. Művét a magyarság védőiratának szánta, meg akarván cáfolni a magyarok barbárságáról szóló külföldi vélekedéseket. Ennek érdekében páratlan bőséggel és adatgazdagsággal sorolja elő mindazt, amit a magyar történetírók és más források nyomán a magyar nyelvről, az ősi írásról, a magyarországi irodalomról, tudományról, a magyar föld régészeti és művészeti emlékeiről stb. össze tudott gyűjteni. Mindezt a hun–magyar történelem fonalára felfűzve adja elő, a magyar kultúra virágkorát – Szenci Molnárhoz és társaihoz hasonlóan – Mátyás korában látva. Schődel munkája a külföld Magyarországra vonatkozó ismereteinek egyik főforrása maradt egészen a 18. századig.