AZ OSZTRÁK-MAGYAR HADERŐ PUSZTULÁSA

A szerencsétlen piavei csata hatása alatt a monarchia hadereje nagyobbarányu támadásra való képességét elvesztette. De védekezni még tudott. Régi állásaiban rendületlenül kitartott és várt a németek győzelmére. Már csak ez maradt az egyetlen reménye. Mikor aztán a németek júliusi és augusztusi csatavesztései a német vállalkozások teljes kudarcát bizonyították, ez az utolsó remény is eltünt. Nem lehet azon csodálkozni, hogy a haderő harci szelleme számos hadosztálynál hanyatlott.

Az olaszországi arcvonal csoportosításában nagyban és egészben csak annyi változás állt be, hogy Conrad eltávozása után a tiroli arcvonal vezérletét József főherceg vette át, akinek helyébe a Montelloval szemben álló sereg élére Schönburg herceg került. A csapatok ellátása a nyári hónapokban még tovább romlott. A legénység türhető kenyéradagot csak az aratás után - szeptemberben - kapott.

Bulgária összeomlása a monarchia haderejére új feladatot rótt. Gondoskodni kellett a déli határok védelméről is. Tudjuk, hogy Arz sikertelenül kisérelte meg az új Balkán-arcvonal megszervezését. Említettük azt is, hogy Magyarország déli határainak védtelensége a magyar legénységet érthető módon felizgatta, amit a háboruellenes propaganda a maga céljaira kihasznált. Törökország szerencsétlensége a nehéz hadászati helyzetet már jobban nem is súlyosbíthatta. Nyilvánvaló volt, hogy a háborút elvesztettük. Ezért a monarchia sietett csatlakozni a németeknek október elején tett békeajánlatához, abban a halvány reményben, hogy a háborút, bár elkerülhetetlen és súlyos területi áldozatok árán, de mégis léte megmentésével fejezheti be. De csak október 20.-án jött meg Wilson válasza. Ebből az volt kiolvasható, hogy az ántánt a monarchia osztrák felének darabokra való szakítását kivánja, ami Ausztria és Magyarország államjogi kapcsolatainak megszakítását is maga után vonja. A monarchiában tetőfokra hágott a zürzavar. Ügyefogyott belpolitikai mentő kisérletek következtében a monarchia osztrák részében rövid idő alatt a bomlási folyamat olyan erőre kapott, hogy a birodalom a teljes feloszlás küszöbére jutott el. Ez a bomlás a haderő szervezetét is kikezdte. A züllesztés munkájában a baloldali pártok és sajtójuk tevékenyen közreműködtek.

A helyzetet teljesen felkavarta az, hogy a monarchia cseh tartományát az ántánt a maga szövetségesének tekintette. A délszláv területek már csak ezért is azon voltak, hogy a győzelmes Szerbia oldalán önálló államalakulatba egyesüljenek, Galicia pedig azt várta, hogy az ujonnan felállítandó Lengyelországhoz csatoltassék. Mindenki menekült a sülyedő hajóról. Ezt tetézte a bizonytalanság a románok jövendő magatartása felől, a magyar föld védtelen állapota és a kormányzó hatalom tanácstalansága és erélytelensége. A vezető politikusok ragaszkodtak a monarchia fentartásához és ebben a hiábavaló törekvésben pazarolták el az erőt és az időt.

Ebben az összekuszált helyzetben a haderőnek kellett volna olyan államszervezetet megmenteni, amelynek pusztulását annak egyes alkotó tagjai tudatosan siettették. Pedig nem lehetett a teljesen lerongyolódott és éhező haderő szláv részeitől azt várni, hogy a monarchia érdekeiért tovább harcoljanak és nem lehetett a magyar csapatoktól sem követelni, hogy az olasz fronton vagy Ukrajnában védjék a feloszlásban levő monarchiát, mikor Magyarország léte forgott kockán és amikor az országot minden irányból, csak éppen nem az olasz front és Ukrajna felől fenyegette a veszély.

A tény az, hogy az osztrák-magyar monarchia már csak a térképen volt meg, mikor 1918 októberének utolsó hetében a haderő pontosan körülírható cél nélkül az ellenséggel utoljára megmérkőzött. Szabad volt-e még egy nagy csatára juttatni a dolgot? Bekövetkezett az, hogy a monarchia már megszünt, de hadereje még állt és harcolt a monarchia határain kívül, anélkül, hogy tudta volna, mi a harc célja? Ez volt talán a világháború legcsodálatosabb eseménye!

Október közepén a monarchia hadereje az olasz fronton: 57 és fél gyenge létszámu gyalog és gyalogosított lovas hadosztályban - másfél millió élelmezési és ezen belül 300.000 harcos állománnyal - szemben állt ugyanannyi ántánt hadosztállyal (51 olasz, 3 angol, 2 francia és 1 cseh). Az ántánthaderő a jobb állományoknál fogva mintegy 200 zászlóaljnyi fölényben volt.

Az olasz fővezérlet a bolgár front összeomlása után támadásra készült ellenünk. Arcvonalunk közepét - a Montellotól mindkét oldalt - akarta áttörni. Erre a célra négy sereget (ezek közül kettőt olasz, egyet francia, egyet angol tábornok vezényelt) összesen 22 hadosztállyal és 2.000 ágyuval vont össze a Montello környékén, Treviso és Bassano között. E tömeg mögött még 20 hadosztály gyülekezett tartalék gyanánt. Nagyarányu támadásról volt tehát szó.

Az ellenség terve volt: tüntetés az asiagoi fensíkon, azaz József főherceg arcvonalán, majd néhány nap mulva döntő támadás Boroevic arcvonala ellen két részletben, még pedig az első támadás egy sereggel a Montellotól északnyugatra, a Grappa hegytömb területén, aztán a második támadás három sereggel a Montello felől és attól délre a Piaven át.

A tüntető támadást egy olasz sereg - az asiagoi fensíkon - október 11.-én intézte. Ezt csapataink - magyarok, osztrákok és szlovének - fényesen visszaverték. Legénységünk ekkor a védelemben még minden dicséretet felülmuló módon megállta a helyét.

A főtámadás első lökésének október 16.-án kellett volna bekövetkezni. A rossz időjárás folytán azonban ez 8 nappal elhalasztódott. Közben megjött békeajánlatunkra Wilson kedvezőtlen válasza. A rossz hatás nem maradhatott el. A haderő, még pedig elsősorban a tartalékban levő csapat bomladozni kezdett, ahogyan ez a következő napokban kitünt.

Október 24.-én, az asiagoi fensíkon való ujbóli tüntetés mellett megindult az olasz támadás a Grappa-hegytömb területén. Négy napon át dult itt az elkeseredett küzdelem. Az első vonalban álló csapatok kitünően védekeztek. De a tartalékokkal baj volt. Már két nappal a csata előtt vonakodott egy horvát dandár az első vonalba menni. Az első csatanap estéjén megismétlődött ez a jelenség egy magyar és egy székely ezrednél. Ezek kijelentették, hogy szivesen verekednek odahaza, a magyar föld védelmére, de nem az olasz ellen. A vizsgálatra kiküldött József főherceg kénytelen volt a csapat egyébként jó fegyelmét és katonás magatartását megállapítani. Ezért azt a javaslatot tette, hogy a magyar csapatok hazaküldessenek. Két magyar hadosztály erre útba is indult Magyarország felé. Valószinü, hogy ezek a hadosztályok magyar földön jól harcoltak volna, ha őket az októberi forradalom vezetői a határon szét nem züllesztik. Egyébként a szóbanforgó hadosztályoknak a csata alatt történt hazaküldése nem tett jó hatást a hadsereg többi részeire.

Október 26.-án este megkezdődött az ántánt-támadás második része a Piave mentén, a Montellonál és attól délre. Az utóbbi helyen az ellenség az átkelést kierőszakolta. A Montelloval szemben azonban, ahol egy magyar hadtest állt, az olaszok átkelési kísérlete meghiusult. A csatát mégsem lehetett végigküzdeni, mert a tartalékok, bármilyen nemzetiségü csapatokból is álltak, általában vonakodtak tűzbe menni. Voltak ugyan még mindig csapattöredékek, amelyek a legnagyobb hősiességgel küzdöttek, de a nagyobb rész már unta ezt a céltalanná vált háborút. A magyarok hazakivánkoztak, a többiek pedig elveszett ügyért nem akarták vérüket ontani.

Két napi harc után piavei arcvonalunk közepe az Oderzo-Conegliano vonalba hátrált. Boroevic október 28.-án este Arzhoz fordult azzal a figyelmeztetéssel, hogy a csapatok harci ereje rohamosan csökken és hogy döntő jelentőségü politikai fordulat nélkül a haderőnél anarchia üti fel a fejét. A következő nap Boroevic arcvonala a Montellotól nyugatra is áttöretett és ezért a Montelloval szemben eddig elszántan védekező magyar hadtest állása is tarthatatlanná vált. Este aztán megjött a parancs az olasz földnek lassu kiürítésére.

Az asiagoi fensíkon a csapatok zöme már nem is fejtett ki említésre méltó ellenállást. A legtöbb csapat az ellenség előnyomulására elhagyta állásait és iparkodott hazafelé. Közben vad jelenetek játszódtak le.

Október 31.-én az egész arcvonal teljes visszavonulásban és feloszlásban volt. A haderő mint harci tényező vagy politikai eszköz megszünt. Egyes csapatai azonban a nemzeti védelem céljaira még használhatók lettek volna.

ELHIBÁZOTT LÉPÉSNEK kell mondanunk azt, hogy a monarchia hadereje ezt az októberi csatát elfogadta. Nyilvánvaló volt, hogy a bolgár front szeptemberi összeomlása s a német nyugati front október első felében elszenvedett csatavesztései után a háborút már nem lehet megnyerni. Ez amellett szólt, hogy minden további vérontás elkerültessék. Wilson október 20.-i békeüzenete azonban már azt is megmondta, hogy a monarchiát nem lehet megmenteni. De ezt mondta Ausztria belpolitikai helyzete is. Egészen biztos volt, hogy Bosznia-Hercegovina elvész. Továbbá, hogy Ausztria olasz, cseh-morva, lengyel és rutén területei a birodalomtól elszakadnak, tehát Ausztriának csak roncsai maradnak meg. Ezeket a roncsokat a győzők nem kivánták, felesleges volt tehát azokat a Piave mentén megvédeni. Az is majdnem biztos volt, hogy Magyarország elveszti Horvát-Szlavonországot. De ezenfelül még Erdélyt, a Bácskát és a Bánátot román és szerb részről közvetlen katonai veszély is fenyegette. Franchet d'Esperay haderői már az ország déli határán álltak, a román haderő ugrásra készen várt.

Ezért azt kellett volna megmenteni, ami még menthető volt.

Magyar szempontból bizonyára az lett volna a helyes, ha október 20.-a után minden magyar csapat a lehető leggyorsabban hazavonul, hogy megvédje az országot. De még a dinasztia érdeke is ezt parancsolta. Magyarország volt a monarchia harci akaratának és kitartásának legelső támasza, Magyarország volt a monarchia politikailag erősebb fele. A monarchia már a világháború alatt sem állhatott volna meg Magyarország nélkül. A világháború alkonyán pedig már csak Magyarország képviselt erőegységet. Ezért minden katonai erőfeszítésnek Magyarország védelmére kellett volna irányulnia. A nagy haderő azonban szinte megbabonázott állapotban várt az olasz fronton és ahelyett, hogy a megvédelmezendő területekbe visszasietett volna, ami közvetlenül október 20.-a után, bár igen nagy anyagveszteséggel, de még tűrhető rendben - és bizonyára hasonlíthatlanul jobb fegyelemben, mint 10 nappal később az ellenség nyomása alatt - megkezdhető lett volna, megérthető okok nélkül elfogadta az utolsó csatát, amelynek elvesztése alig lehetett kétséges. Csatavesztés a fegyverszünet és béketárgyalás előtt csak hátrányos lehetett.

November elsején jutottak hadvezetőségünk tudomására az október végén kért fegyverszünet megalázó feltételei. Az ántánt nem kivánt kevesebbet, mint a teljes leszerelést, a tüzérségi anyag felének átadását stb., és az átvonulási jogot a monarchia területén az ántánt-csapatok számára. Mindezt a hadvezetőség kénytelen volt november 3.-án elfogadni, már csak azért is, mert a monarchia darabokra való oszlása ekkor már megtörtént és mert a magyar forradalmi kormány szomoru emlékezetü hadügyminisztere a magyar csapatok fegyverletételét követelte.

Az olaszok azonban a fegyverszünetet az elfogadás után csak 36 órával léptették életbe, aminek az lett az eredménye, hogy gyanutlan csapataink és hadtápalakulásaink jelentékeny része - több százezer fő - foglyul esett.

A balkáni arcvonalon már a magyar forradalmi kormány kötött fegyverszünetet Franchet d'Esperay seregével, egész feleslegesen, minthogy az olaszokkal kötött megállapodás minden arcvonalra kiterjedt. Franchet d'Esperay aztán Horvát-Szlavonországnak teljes átadását, a Bácskának, a Bánátnak és Erdély déli felének kiürítését, valamint Mackensen havasalföldi seregének internálását követelte, ha ez magyar földön való átvonulása folyamán november 20.-ig az országot el nem hagyja.

Ami ezután következett, az már nem tartozik a nagy hadműveletek körébe.

MINKET még érdekelhet az, hogy az októberi piavei csata lesujtó hatása és a haderő jelentékeny részének foglyulejtése után lehetett-e Magyarország megvédelmezésére gondolni?

Előrebocsájtjuk, hogy a magyar integritás megvédelmezése könnyü szerrel sikerült volna, ha a hadvezetőség a magyar csapatokat az olasz frontról idejében - szeptember második, vagy október első felében - hazarendeli. Persze ezt csak királyi elhatározás alapján tehette volna.

De még a piavei csatavesztés után is megvoltak a kellő előfeltételek a védelemre. Csak az kellett volna, hogy a magyar forradalmi kormány nemzeti alapra helyezkedjék és nem a szerencsétlen, mert merőben időszerűtlen pacifizmusban, hanem az erőben keresse a kormányzás főeszközét.

Lássuk az általános erőviszonyokat.

Románia, amely a vele 1918-ban kötött béke alapján Beszarábiát megszállta és egyébként katonai erejét már alaposan kimerítette, csak néhány hadosztályt küldhetett Erdély ellen. Különben is csak akkor kapott vérszemet, mikor látta, hogy nem talál ellenállásra.

Szerbia 1918 novemberében 6 gyenge hadosztállyal rendelkezett. Ezek a csapatok, mikor végre 1918 őszén hazájukba visszakerültek, nehezebb hadjárat megvívására, régi hazájuk határain kivül, már nem voltak használhatók.

A cseh légiók értéktelenségéről kár szót vesztegetni. Emlékezzünk az 1919. évi felvidéki hadjáratra!

A nagyhatalmak már nem voltak hajlandók egyetlen katonájuk életét sem áldozni azért, hogy Magyarország szomszédai zsákmányhoz jussanak.

Az olasz front összeomlása után a magyar hadosztályok mintegy harmadrésze teljes rendben érkezett a magyar határra. Ha a forradalmi kormány ezeket szét nem kergeti, hanem némi pihentetés és megfelelő lelkesítés után, régi tábornokai vezetése alatt a határra küldi, azon az ellenség sehol sem jön át.

A világháború után az ország még elegendő nyersanyaggal rendelkezett ahhoz, hogy tekintélyes védősereget tarthasson. Csak arra utalok, hogy a Károlyi-kormányzat több havi rombolása és területfeladása (tehát hadianyagvesztesége is) után a bolseviki uralom 1919 márciusa után, rövid idő alatt még 6 hadosztályra és 3 dandárra tagozott 110.000 főnyi haderőt tudott összeállítani, felszerelni, új ruhába öltöztetni és erős tüzérséggel felfegyverezni. Voltak repülőalakulásai és 30 és feles mozsarai.

Ha ezt a szervezési munkát nemzeti alapon álló kormányzat 1918 novemberében végzi el, akkor Magyarország mindhárom ellenfelével szemben elegendő és jó haderőt tud állítani. Semmiesetre sem szorul mai szűk határai közé. Vajjon mikor tér vissza az 1918 végén elmulasztott kedvező alkalom?