BULGÁRIA ÖSSZEOMLÁSA

Az 500 km hosszu balkáni arcvonalon - az Adriától a török határig - az 1916 őszén lezajlott Sarrail-féle offenziva óta általában nyugalom uralkodott.

A középet az Ochrida tótól az Aegei tengerig, Szaloniki körül terjedő nagy lapos ívben, három bolgár sereg alkotta, melyek közül a középső és a nyugati német vezérlet alatt, az északi görög határ mentén, a Vardar folyó mindkét oldalán foglalt állást. Az itt volt német hadosztályok fokozatosan a nyugati frontra kerültek, úgyhogy 1918 őszén már csak 3 német zászlóalj, 100 ágyu és különböző műszaki és táviró-alakulások maradtak vissza. A harmadik bolgár sereg a Struma alsó folyását tartotta. Csatlakozott ehhez keletről még egy negyedik bolgár sereg, a bolgár déli tengerpart védelmére. A szélső nyugati frontrész, az Ochrida tótól az Adriai tengerig, a magyar és osztrák csapatokból álló albániai hadcsoport volt, amely a nyár folyamán Pflanzer-Baltin vezérlete alá jutott. Ezen a frontrészen a tavasz vége óta különös küzdelem dúlt, amelyet nagy vonásokban ismertettünk, minthogy a monarchia csapatai itt aratták utolsó világháborús győzelmüket.

Az Albánia déli részében levő ántánt-csapatok (2 olasz és 1 francia hadosztály) május és június folyamán vívott heves csatározás után július elején támadásba mentek át és a mi hadcsoportunkat veszteségteljes visszavonulásra kényszerítették. Elveszett Fjeri és Berat, a védelem két fontos támaszpontja. A csapatok elbátortalanodtak, a hadcsoport parancsnoka megbetegedett. A király erre az erélyes Pflanzer-Baltint küldte Albániába, hogy ott rendet teremtsen. Pflanzer-Baltin július 13.-án érkezett Tiránába, repülőgépen magához rendelte az alvezéreket, kiadta nekik a parancsot a hátrálás megszüntetésére és egyben elrendelte az általános ellentámadást. Ez rövid előkészület után július 24.-én indult meg. Pflanzer-Baltin tudott lelket önteni csapataiba. Hadcsoportja visszafoglalta az elvesztett területeket, annak ellenére, hogy a malária hihetetlen méretekben dühöngött. Volt olyan csapatunk, amely az utolsó emberig a malária áldozata lett. Elég annyit mondanunk, hogy augusztusban Pflanzer-Baltin hadcsoportjának véres vesztesége 2.000 főre rugott és ugyanekkor maláriában 18.000 katonáját vesztette el. De mindez Pflanzer-Baltint nem riasztotta vissza. Új támadásra készült, amelynek célja Valona elfoglalása lett volna, mikor a keleti szomszédságában beállt hadihelyzet ezt a tervet tárgytalanná tette.

Ez a keleti szomszédság, a bolgár arcvonal 15 hadosztálya: mintegy 170.000 harcos, szemben állt az 1918 nyarán Franchet d'Esperay vezérlete alá került 180.000 harcosnyi ántánt sereggel, amely utóbbi 10 görög, 8 francia, 6 szerb, 4 angol és 1 olasz = összesen 29 hadosztályból állt. Az erőviszonyok tehát a bolgár védelemnek annál is inkább kedveztek, mert a görög haderő nem képviselt támadó értéket. A kitünően felszerelt francia, angol és szerb hadosztályok ugyan jobb fegyverzetüknél fogva többet értek a bolgár csapatoknál, de azért 1918 első feléig még nem merült fel kétség az iránt, hogy a bolgárok meg ne állnák helyüket, annak dacára, hogy láthatólag megunták a háborút. A bolgárok ugyanis még sokkal nagyobb hadianyagbeli hiánnyal küzködtek, mint a monarchia. A bolgár katonák a szó szoros értelmében éheztek és rongyokban jártak. De azért kitartottak, mert volt remény a végső győzelemre. Tudták, hogy a németek 1918 tavaszán a nyugati fronton döntő rohamra indulnak. A győzelembe vetett hitüket azonban a német offenziva kudarca elsorvasztotta. Nyáron már céltalannak látták a küzdelem folytatását. A szeptember közepén megindult ántánt-támadás előtt számos jel elárulta, hogy a bolgár seregek harci értéke nagyon mélyre csökkent.

Ilyen körülmények között tervelte ki Franchet d'Esperay a Vardartól nyugatra eső bolgár arcvonalrész áttörését. 6 szerb és 2 francia hadosztály ment szeptember 15.-én rohamra. Ennek döntő hatása lett. A bolgár front 40 km szélességben rögtön megingott és össze is omlott. Az érintett 1. bolgár sereg teljes feloszlásban hátrált meg. A katonák egyszerüen hazamentek. Ennek hatása alatt az egész arcvonalt hátra kellett venni. De ez sem használt. Az egész bolgár haderő szétoszlott. A bolgár kormány erre az ántánttól fegyverszünetet kért, amit szeptember 29.-én éjjel - teljes fegyverletétel árán - meg is kapott. A csekély számu német csapat részben északnak, részben Albánia felé menekült el.

Bulgária kiválása a fegyvertársak sorából a központi hatalmak amúgy is nehéz hadászati helyzetét katasztrófálisra fordította. A szárazföldön az ántánt útja megnyilt Konstantinápoly felé. A monarchia déli határa, Bosznia, és ami fontosabb, a harci akarat erejét képviselő Magyarország fedetlen maradt. Ez a körülmény az olasz fronton levő magyar csapatok lelkét érintette: felébredt bennük a vágy, hogy hazájuk földjét határairól védjék meg! A román Havasalföldön álló német megszálló sereg háta szintén fedetlenné vált, minthogy az ántánt-haderők Bulgárián át az Al-Dunához vonulhattak. Számolni kellett azzal, hogy az eddig fékentartott Románia, amelynek a Moldvára szorult része még mindig bizonyos katonai erőt képviselt, rövidesen fegyvert fog. Romániával ugyan 1918 tavaszán békét kötöttünk, de haderejét nem fegyvereztük le egészen. Bizonyos volt, hogy a hadihelyzet változása esetén a románok a békeszerződést felbontják. Az albániai hadcsoportunk keleti szárnya is elvesztette támaszát. Ez a győzelmes csapat kénytelen volt a keleti oldalát fenyegető megkerülés elől Montenegro déli határára visszatérni. Mindez eléggé jellemzi a bolgár front összeomlásának óriási hadászati hatását.

Konstantinápolyt már nem lehetett megvédeni, ami annyit jelentett, hogy Törökország is hamarosan Bulgária sorsára jut. A többi veszedelem elhárítását azonban a központi hatalmak még megkísérelték. Iparkodtak új balkáni arcvonalt szervezni, amely az első elgondolás szerint a Skutari tótól a Rigómezőn és innen Nis városán át a román Al-Dunáig terjedt volna. De nehéz volt az ehhez szükséges csapatokat kellő számban összeszedni és idejében a helyszinére szállítani. A nyugati front szeptember 26. óta újabb, az eddigieknél nagyobb arányu megtámadtatás alatt állt, a monarchia olaszországi arcvonalának számítania kellett arra, hogy az ántántroham ellene is bekövetkezik. Mégis küldött Arz az olasz frontról egy cseh hadosztályt a Rigómezőre, aztán az ukrajnai megszálló seregtől a Morava völgyébe két gyalog és egy lovas hadosztályt, a németek pedig a nyugati frontról és oroszországi megszálló csapataiktól útbaindítottak Nisre összesen három hadosztályt, végül még egy magyar hadosztály jött, amely magyar földön karhatalmi szolgálatot végzett. Mindezeknek a haderőknek vezére Kövess lett.

Az új arcvonal megszervezése a vázolt vonalban természetesen csak akkor sikerülhetett, ha az ellenség lassan halad észak felé. Ám ez gyorsan nyomult elő. Így aztán a központi hatalmaknak részletekben beérkező és nagy területre szétoszló csapatai nem tudták a diadalittas ellenséget feltartóztatni. Ez már október első harmadában, a központi hatalmak csapatainak némi ellenállása után megszállta a Rigómezőt, elfoglalta Nist és az Al-Duna felé kezdett terjeszkedni. Kövess kénytelen volt az új arcvonal megszervezésére a Duna-Száva-Drina vonalát választani. Pflanzer-Baltin a cattaroi öbölbe hátrált.

A Kövess csapatainál végzett hadmozdulatok során azonban ezek a csapatok - nemzetiségi különbség nélkül - sőt egy dunai monitor legénysége is olyan katonátlan magatartást tanusítottak, amelyből kétségtelenül kiviláglott, hogy a haderő harci értéke megszünőben van.

A bomlásnak e tünetei között, október 18.-án közölte Törökország a központi hatalmakkal, hogy kénytelen az ántánttal különbékét kötni.