A NÉMET ÁTTÖRÉSI KISÉRLET
A haditörténelemben eddig ismert legnagyobb katonai erőfeszítést a véres csatáknak az a hosszu sorozata jelenti, amely 1918 márciusától júliusáig a német támadásokból keletkezett. A német vasököl ekkor lendült utoljára a magasba, azzal a szándékkal, hogy az ántánt franciaországi ércfalát szétzúzza.
A német támadó rendszer megértéséhez rövid magyarázatot kell adnunk.
Az eredményre általában nem közömbös, hogy a támadás egy helyen, teljes erővel, vagy pedig több helyen, megosztott erővel, egyidőben vagy különböző időben intéztetik. A hadi elmélet az egy helyen való támadás mellett szól, de ezt az elméletet a világháborús gyakorlat módosította. Hindenburg nem egy, hanem több helyen és nem egyszerre támadt. Ennek indoka a korábbi nagy áttörési csaták tapasztalataiban rejlett. A francia hadszintéren ezideig az ántánt minden áttörési kisérlete még oly nagy kezdeti sikerek után is meghiusult. A megtámadott frontrész ruganyosan behajlott, az odasiető német tartalékok az áttörő hadcsoportot bizonyos idő után feltartóztatták. Helyreállt az erőegyensúly, az áttörés anyagcsatává posványosodott. Ennek elkerülése végett Hindenburg az ellenséges front különböző részei ellen egymás után intézett csapásokkal akarta azt annyira megrendíteni, hogy végre az utolsó lökés helyrehozhatatlan hadászati áttöréssé fejlődjék. Úgy tervezte, hogy első, második, harmadik stb. támadásának kivédése az ellenség tartalékait elfogyasztja, a következő támadások valamelyike azután meghozza az ellenséges front összeomlását.
A tényleg végrehajtott öt támadás - márciustól júliusig minden hónapban egy-egy nagy roham - közül az első és a második programmszerüen történt, a következő három az első kettőből keletkezett hadászati helyzetből eredt. A németek már felkészültek a hatodik nagy csapásra, amikor az ántánt nagy ellentámadása a német haditervet teljesen felborította.
A terv megszerkesztésénél az a kérdés is szerepet játszott, hogy az első támadások az ántántfront angol vagy francia része ellen irányuljanak-e? A francia nemzet 1918 elején korántsem állt oly szilárdan, mint az angol. Egy súlyos francia csatavesztés a politikai összeomlást és egyben a békepárt felülkerekedését is meghozhatta volna. Az angol azonban a legrosszabb esetben is elhagyhatta a francia területet, anélkül, hogy békét köt és folytathatta a tengeri háborút. A politikai megfontolás tehát a francia frontrész megtámadása mellett szólt. Hindenburg azonban, harcászati megfontolás alapján, az első támadásra az angol arcvonal jobbszárnyát - Amiens iránnyal - választotta. A kiszemelt irányban fekvő terület volt a támadó harc megvívására a legalkalmasabb. Ezenfelül az itt elérhető áttörés az angol és francia seregeket egymástól elválaszthatta és előbbieket a tengerpartnak szoríthatta. Feltehető volt az is, hogy a súlyos angol vereség Franciaországot a harc beszünetésére bírja. Hindenburg egyúttal felkészült a második rohamra - az angol arcvonal balszárnya ellen a Lys folyó mentén, Yperntől délre.
Az első német rohamot Below Ottó, Marwitz és Hutier seregei március 21.-én intézték Amiens felé, az angolok déli szárnyára. Az ebből fejlődő küzdelem: "a franciaországi nagy csata" 75 km széles arcvonalán 61 német hadosztály április 4.-ig küzdött Gough és Byng seregeivel. Az eredmény: két angol sereg katasztrófális veresége, 90.000 fogoly, 1.200 ágyura rugó zsákmány, egyben az angol arcvonalnak 100 km szélességben és 50 km mélységben való betörése. Ezt a hatalmas rést azonban az angol tartalékok francia támogatással Amiens előtt betömték. A német arcvonal a hatalmas előrelendülés következtében 50 km-rel meghosszabbodott és ennek különösen Amienstől délre, Montdidiernél kiugró része vált a németekre hadászatilag kedvezőtlenné. A német támadás stratégiai eredménye az volt, hogy majdnem minden angol tartalék és a francia tartalékhadosztályok jelentős része Amiens vidékére került. Az ekként megfelelő tartalék nélkül maradt angol balszárny ellen indult meg a második német roham április 9.-én. Ezt Quast és Sixt von Armin seregei 30 km széles arcvonalon, a Lys folyó mindkét partján intézték Horn és Plumet seregei ellen. Ebből a rohamból fejlődött ki a "Lys-menti" csata, amely különösen Armentières városánál és a sokat emlegetett Kemmel hegy birtokáért dühöngött. Április 18.-ig a németek az angol frontot 20 km mélységben benyomták és április 25.-én a Kemmel hegyet is elfoglalták. A győzelem kiaknázása a még megmaradt angol és az odavetett francia tartalékoknak április végén végrehajtott legelszántabb ellentámadásain megakadt. A németek végül csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudták a meghódított területeket megtartani.
A vázolt két német roham felemésztette az ántánt-tartalékok jelentős részét, de emellett meghozta az ántánt egységes fővezérletét, amelyről az érdekelt hatalmak eddig hallani sem akartak. A "franciaországi nagy csata" lesujtó hatása alatt az ántánt kormányai megegyeztek abban, hogy az 1917 tavasza óta háttérbe szorult Foch, aki legutóbb a francia kormány katonai tanácsadója volt, a jövőben mint az ántánt fővezére szabályozza a Haig tábornagy parancsai alatt álló angol és a Pétain vezényelte francia seregek között a hadműveletek egységét és rendelkezzék a közös tartalék felett. Kétségtelen, hogy ez a rendszabály mentette meg az ántánt frontját a pusztulástól. Foch ugyanis a francia frontrészek gyengítésével nyert tartalékait is az angolok megtámasztására fordította. "Jobb a meglepetés, mint a helyrehozhatatlan összeomlás", mondta Foch, amikor ezt tette és kockáztatta, hogy a németek a meggyengült francia arcvonalt valahol meglepően legázolják.
Ez a meglepetés elkövetkezett. A németek a harmadik támadást Párizs felé tervezték. Rohamhadosztályaik egy részét, nehéz tüzérségüket, aknavetőiket és repülőiket - tökéletesen sikerült titoktartás mellett - a Laontól délre állásban levő Boehn és Below Frigyes seregeihez szállították el. Az volt a cél, hogy innen 37 rohamhadosztállyal a francia frontnak a terepalakulás szerint egyébként legerősebb, de most csupán a korábbi harcokban megtépázott és rendezkedésre szoruló angol és francia hadosztályoktól védett részen: a "Chemin des Dames" nevezetü magaslatokon át délnek, Párizs felé törjenek előre. Hindenburg számolt azzal is, hogy Foch az ántánt tartalékokat ide átirányítja és a végleges áttörést megakadályozza. Ezért kidolgoztatta a negyedik támadás tervét: az angol front ujabb megrohanását.
A harmadik német roham május 27.-én kezdődött. Foch a német tervről csak 10 órával a végrehajtás előtt, német foglyoktól értesült és ezért tartalékait az angol front mögül idejében nem irányíthatta át. Így a németek meglepő nagy eredményt érhettek el. Seregeik a "Soissons és Reims között vívott csatában" a francia frontot már az első napon 50 km szélességben és 20 km mélységben törték be. Június 2.-ig a francia arcvonalrész már 50 km-nyire hajlott vissza. A német csapatok Chateau Thierry és Dormans között a Marne folyót - miként 1914-ben Bülow serege - elérték. A németek kétségtelenül nagy győzelmet arattak.
Foch az áttörés hirére óriási arányu autószállítással fokozatosan 30 hadosztályt dobott a németek elé. A Marne folyónál aztán megállította a német rohamot. Megakadályozta azt is, hogy a németek hatalmas térnyerésüket két oldalt kiterjesszék. Mindamellett a német eredmény nagy volt: 50 km-nyi térnyerés, 65.000 fogoly, 600 ágyu zsákmány. A hadászati helyzet azonban nem javult. A támadó seregek eredeti arcvonalrészének hosszusága a kidudorodás folytán megkétszereződött, ami a rohamhadosztályok bizonyos részét felemésztette. A franciák harci akarata a nagy csapás dacára sem gyengült. Clémenceau a csata után tartotta hires parlamenti beszédét, amely abban csucsosodott ki, hogy a francia nemzet folytatja a harcot és verekedni fog Párizs előtt és ha kell Párizs mögött is.
Erre a buzdításra szükség volt. A francia politikusok közül sokan már Foch elmozdítását követelték. Valóban, az ántánt új fővezére eddig nem mutatott fel kézzelfogható eredményt. A franciák, akik eddig nem értették meg az olaszok vereségét a 12. Isonzo-csatában, sem pedig az angolok vereségét a márciusi és az áprilisi csatákban, most, hogy őket is ilyen súlyos baleset érte, a fővezérben keresték a hibát. Szerencséjükre Clémenceau ragaszkodott Fochhoz, aki intézkedett, hogy a Párizs felé vezető legrövidebb uton, az első és harmadik német roham iránya között, Mangin tábornok vezérlete alatt erős tartalék gyanánt francia és amerikai hadosztályok és több száz tank ellentámadásra gyülekezzenek.
Német részen a harmadik roham után a Marneig kiugró frontrésznek különösen nyugati ive látszott veszélyeztetettnek. Mindenekelőtt - tehát az angol arcvonal újabb megrohanása előtt - ezt a részt kellett jól megtámasztani. Hindenburg ezt úgy akarta elérni, hogy arcvonalának Montdidier és Chateau Thierry között visszahajló szakaszát Compiègne felé való támadással előreviszi és ezzel arcvonalát Párizs irányában kiegyenesíti.
Ezt a célt szolgálta volna a negyedik német roham, amelyet június 9.-én Below Frigyes és Hutier seregeinek belső szárnyai összesen 13 hadosztállyal és 616 üteggel újból a franciák ellen hajtottak végre. Az ebből keletkezett "noyoni csatában" a franciák a támadást felkészülten várták. Ennek dacára a német arcvonal kezdetben tért nyert, de aztán nehéz francia ellentámadásokkal találkozott, amelyek elől átmenetileg visszavonult. A csata június 13.-án mégis azzal végződött, hogy a két német sereg támadó arcvonalrésze 12 km-re előrehelyeződött. De ez kevés volt ahhoz, hogy a német frontot Montdidier és Chateau Thierry között kiegyenesítse, amely hadászatilag így továbbra is kedvezőtlen maradt.
A franciák ebből a negyedik csatából sokat tanultak. Pétain, a franciák fővezére már régen hangoztatta, hogy a német támadás ellenszere az első vonal kiürítése és a hátsó vonalakból intézett tervszerü ellentámadás. Csapatai ezt az új módszert nehezen szokták meg, de Noyonnál mégis alkalmazták, bár még tökéletlenül. Az új harcmodor bevált, a franciák megakadályozták a német arcvonal kiegyenesítését. A német hadászati helyzet így továbbra is kiprovokálta az ellentámadást. Egy német tábornok az ellentámadás valószinüségét ebben az időben így jellemezte: "Az ellenség, amely minket ebben az állásban megtűr, megérdemli, hogy felakasszák!"
Ebben a helyzetben Hindenburg megint elodázta az angol front ujabb megrohanását és ehelyett a franciák ellen tervezett új csapást. Ennek az volt a célja, hogy Foch tartalékait, melyeknek Párizstól északkeletre való gyülekezéséről hireket kapott, elfogyassza, nehogy azok ellentámadásra induljanak, vagy pedig az angolok ellen tervezett német támadás kivédésében résztvehessenek. A mondott célra Hindenburg a francia front leggyengébbnek látszó részét - Reimstől mindkét oldalt választotta.
Ezt az ötödik német rohamot, amelyet három sereg 120 km széles arcvonalon, 47 hadosztállyal és 2.000 üteggel július 15.-én intézett, a franciák igen jól kivédték. Megtudták idejében a támadás tervét. Foch mérsékelten megerősítette a veszélyeztetett frontrészt. Pétain alvezérei pedig teljes mértékben értékesítették a noyoni csatában szerzett tapasztalatokat. A támadástól érintett 3 francia sereg (Degoutte, Berthelot és Gouraud) az első vonalat idejében kiürítette és felkészült az ellentámadásra. A sokezer német ágyu pergőtüze üres állásokat rombolt szét.
Ilyen körülmények között a német támadás az egész vonalon kudarcot vallott, anélkül, hogy Mangin tartalék-serege a harcba avatkozott volna. Ezen a tényen nem változtatott az, hogy a németek 18.000 foglyot ejtettek. Zsákmány alig volt. A német hadvezetőség nagy csalódást érzett. Az első négy roham sem hozta ugyan meg a döntő eredményt, de legalább szép hadi sikereket jelentett és az ellenség harci erejét bizonyos fokban felőrölte. De az ötödik roham már aránytalanul súlyos vérveszteséggel járó kudarcnak számított.
Ezt a sikertelen támadást a németek azzal is magyarázhatták maguknak, hogy a Compiègne körül tudott francia tartalékok már korábban eltolódtak Reims felé és most ezeket a tartalékokat találták maguk előtt. Ezek tehát a gyorsan máshol következő német támadást már nem gátolhatják meg. Ezért Hindenburg elérkezettnek látta az időt a hatodik rohamra az angolok ellen, Flandriában tervezett támadásra, amely eredetileg a negyedik lökés lett volna, de elodáztatott. Július 16.-án már megkezdődött a hadianyag elszállítása Flandriába. Július 18.-án azonban megindult Foch ellentámadásának első felvonása: a Mangin vezérlete alatt álló tartaléksereg előtörése. Ebből keletkezett a németekre veszteségteljes "második marnei csata", a jól látható fordulópont az utolsó hadiév történetében.
Mielőtt ezt vázolnánk, lássuk, hogy az osztrák-magyar haderő miként iparkodott Hindenburg kivánságának: az olaszországi front megtámadásának megfelelni.