HADITERVEK

A KÖZPONTI hatalmak hadihelyzete 1917 elején korántsem volt olyan kedvező, mint egy évvel azelőtt. Bár az 1916 elején megkezdett, de megrekedt két támadó hadművelet (Verdun és Déltirol) után sikerült az ántántnak általános ellentámadását (Luck, Somme, Görz, Erdély, Macedonia) kivédeni, de ez a munka óriási erőelhasználódással, ebből eredőleg a haderők minőségének csökkenésével, az arcvonal meghosszabbodásával és - a román hadszintér kivételével - területveszteséggel is járt.

Ezenfelül a verduni küzdelem a franciák tökéletes győzelmével fejeződött be. Itt ugyanis Falkenhayn nem érte be a védelemmel, hanem augusztus 1.-ére újabb támadást rendelt el, hogy a francia haderőket megrögzítse, nehogy azok a Somme mentére vonuljanak el. Ez a támadás vérbefult. Hindenburg aztán beszüntetett minden kísérletezést, de nem üríttette ki a meghódított francia erődöket, mert ez a német kudarc beismerését jelentette volna. A franciák viszont nem tűrhették, hogy verduni erődök német kézen maradjanak. Ezért Nivelle október végén erőteljes támadásra indult a Maas jobbpartján és lendületes rohammal visszafoglalta Douaumont erődöt. A németek nagy veszteséget szenvedtek. December közepén Nivelle még egy hatalmas, rövid lökést intéztetett alvezére, Mangin vezetésével Douaumont felől északkeletnek. Ez a lökés mélyen áttörte a német állást és a németeket a síkságba dobta vissza. Vesztettek csak foglyokban 11.000 főt és 115 ágyut hagytak az ellenség kezén. Most már nem lehetett a kudarcot leplezni. Ezt a súlyos erkölcsi jelentőségű balesetet csak részben egyensúlyozhatta ki a román beavatkozás sikerteljes visszautasítása.

Törökország ázsiai helyzete is aggodalomra adott okot. A törökök ugyan április végén fegyverletételre kényszerítették a Kut el Amarába zárt 13.000 főnyi angol sereget, de ide, Mezopotámiába az angolok újabb haderőt hoztak és az év vége felé ellentámadásba mentek át. Attól kellett tartani, hogy Bagdadot rövidesen elfoglalják. Szueznál is baj volt. A szuezi csatorna ellen a törökök augusztusban támadást intéztek, de eredmény nélkül. Az angolok erre megkezdték - a szuezi csatorna biztosítása céljából - Palesztina elfoglalására irányuló hadjáratukat. Ennek bevezetése gyanánt 1916 végéig meghódították a Sinai félszigetet.

A központi hatalmak hadihelyzete röviden így foglalható össze:

a monarchia hadereje, amely eddig halottakban 700.000; foglyokban 1,300.000 és véglegesen rokkanttá vált sebesültekben 1,000.000 főt vesztett, elérte teljesítőképességének végső határát;

a német haderő tartalékait pedig a monarchia oroszországi arcvonalának megtámasztása és a román támadás visszautasítása oly mértékben vette igénybe, hogy a Somme mentén csak a legnagyobb nehézségek között tudta arcvonala áttörését kivédeni; tartalékok hiánya következtében képtelen volt a bolgárok és a törökök kellő támogatására.

Nehéz volt tehát a helyzet, amelyben Hindenburgnak és Conradnak a negyedik hadiév hadműveleteire nézve elhatározásra kellett jutniok. Nehéz volt arra a kérdésre felelni, hogy miként lehetne a háborut, ha már nem is győzelmesen, de legalább elfogadható békefeltételekkel befejezni? A központi hatalmak ezért 1916 decemberében Wilson útján békeajánlatot is tettek, de az ántánt részéről rideg visszautasításban részesültek. Conrad erre azzal a - monarchiánk szemszögéből kétségtelenül legjobb - javaslattal fordult Hindenburghoz, hogy 1917 tavaszán közös erővel forduljanak Olaszország ellen. Két oldalról: Déltirol és az Isonzo felől intézendő támadásra gondolt. Ehhez 12 német hadosztály részvételét tartotta szükségesnek. Ez volt Conrad utolsó fővezéri terve. 1917 február végén helyét - a király óhajára - Arznak adta át és átvette a tiroli arcvonal vezérletét. Arz helyébe - az Erdélyben levő 1. sereg élére - Rohr került.

Conrad még mindig szép haderőt adott át Arznak. 1917 elején az osztrák-magyar haderő 3 és fél milliónyi élelmezési létszám mellett, 71 gyalog és 11 lovas hadosztályban összefoglalt 780.000 harcosra és 7.250 lövegre rugott. Ennek az erőnek mintegy kétötöd része az olasz kétszeres túlerejü arcvonallal, háromötöd része pedig az orosz-román arcvonallal állt szemben, ahol az orosz-román a központi hatalmak együttes hadereje felett 1 és félszeres túlerőben volt. Ezenfelül volt a monarchiának egy hadcsoportja Albániában. A hadsereg még mindig nagy erőt képviselt, de természetesen nem vállalhatta azt, hogy egymagában támadja meg az olaszt és egyidejűleg tartsa az orosz-román arcvonalat is.

Hindenburg azonban az 1917. évet a német személyi és anyagi katonai erő fokozására akarta fordítani, amire nézve új állásának elfoglalása után részletes munkaprogrammot dolgoztatott ki. Ezért támadó hadművelet gondolatával egyelőre nem foglalkozott. Kellő hadereje ilyen célra 1917 elején nem is volt. Tudjuk, hogy elég munkát adott 1916 második felében az általános ántántroham visszaverése. Valószinü volt, hogy az ántánt a támadást 1917 elején folytatja. Ennek kivédésére erőt kellett gyűjteni. A nyugati fronton az ántánt több mint másfélszeres túlerővel rendelkezett. Már ezért is védekezni kellett. A német védelemnek most következő időszaka alatt Hindenburg a tengeren akart tengeralattjárókkal az ántántra döntő csapást mérni abban a nem jogosulatlan reményben, hogy modern kalózháborúval hamarabb megtöri ellenfeleink, elsősorban Angliának harci kedvét, mint szárazföldi támadással.

Lényegesen egyszerübb volt az ántánt helyzete. Elvégre is 1916 évi támadásai - Románia kivételével - eredménnyel jártak. Nagyban és egészben csak a támadás folytatásáról volt szó. Ezt mondta ki az ántánt haditerve az 1917. évre. Joffre a francia hadszintéren arra az elhatározásra jutott, hogy a Somme-menti csatát rövid pihenő után, 1917 február 1.-én folytatja. De erre nem került sor, mert a francia kormány 1916 decemberében Joffre-t, tábornaggyá való kinevezése mellett, a francia hadak éléről elmozdította és egyben legjobb alvezérét, Focht is kellő hatáskör nélküli állásba tette. Nem tudták Joffrenak megbocsátani, hogy Verdun védelmére nem készült fel kellően és hogy a Somme-menti csata nem fejlődött az ántánt döntő győzelmévé. Joffre utóda a Verdunnél kitűnt Nivelle lett, aki ilyenformán a francia haderő sok érdemes tábornokát előzte meg.

Nivelle is, Joffrehoz hasonlóan, a Somme mindkét partján tervezte a francia-angol támadást, de szélesebb arcvonalon és nagyobb erővel. A támadás kezdetét a hosszadalmasabb előkészületek okából azonban áprilisra tolta ki, ami nem bizonyult szerencsés intézkedésnek.

Az olaszok készültek a támadás folytatására - tavasszal, úgy az Isonzo mentén, mint Déltirol felé.

A macedoniai ántánt-arcvonal is elég erős volt ahhoz, hogy a bolgár állások áttörését tavasszal újból megkísérelje. Remélhető volt, hogy addig Görögország az ántánt mellé áll.

A román haderő újraszervezés alatt állt. Az volt a cél, hogy teljes harcképességét hamarosan visszanyerje és kora tavasszal az orosszal együtt újból támadásra induljon.

Az ázsiai hadszintereken a már megkezdett támadó hadműveletek befejezéséről volt szó.

Csak az orosz belpolitikai helyzet megromlása adott aggodalomra okot, mert tartani lehetett attól, hogy ez hátrányosan fogja érinteni az orosz haderő harcikedvét. Viszont ez csak sürgősebbé tette a többi arcvonal támadását, mert ezek sikere Oroszországra jó hatást tehetett.

Mielőtt a szárazföldi hadműveletekre áttérnénk, lássuk, hogy mennyiben volt alapja Hindenburg reményének a tengeralattjárók eredményes működésében.