GORLICE

Április 1.-én, a husvéti csata legizgalmasabb időszakában; amikor Bőhm-Ermolli serege az orosz nyomás elől kénytelen volt a Kárpátok mögé hátrálni és amikor Olaszország felől megsokasodtak a nyugtalanító hírek, Conrad azzal a javaslattal fordult Falkenhaynhoz, hogy a Kárpátokban segítsen, mégpedig vagy adjon egy hadosztályt Bőhm-Ermolli arcvonalának megtámasztására, vagy adjon nagyobb haderőket a Gorlice irányában intézendő támadáshoz.

Gorlice, a Boroevic és József Ferdinánd főherceg arcvonalai érintkezési helyével szemben, a Kárpátokat északról kísérő hegyvidékben fekvő városka, jelentette az orosz arcvonal törési pontjának környékét, amennyiben Dimitrijew Radko seregének Dunajec-Biala-menti, nyugat felé néző arcvonala Gorlicétől délre kanyarodott a duklai horpadás, azaz dél felé. A Gorlicén át Przemysl irányában gondolt támadás tehát az orosz Dunajec-Biala-menti (galíciai) arcvonal áttörése után az orosz kárpáti arcvonal oldalát találta és ezt a San-Dnyeszter mögé való hátrálásra kényszeríthette. Ezzel a mi kárpáti arcvonalunkat mentesíthette az orosz nyomás alól.

A két hadvezér a javaslat felől írásban, majd személyesen is eszmecserét folytatott. Falkenhayn eleinte a támadás ellen volt. Szerette volna először Szerbiát leverni, hogy Törökországgal az összeköttetést helyreállíthassa. Ehhez Bulgáriát is megnyerhette és egyben Romániát a semlegességben való maradásra bírhatta. Olaszország további semlegességét területi engedményekkel vélte megvásárolhatónak. Hindenburg is nézetet nyilvánított. Szükségesnek tartotta a kárpáti arcvonal megtámasztását. Falkenhayn végre is belátta, hogy a monarchia megmentése az első teendő, mert mégis csak értékesebb szövetséges mint bárki más és hogy az olasz-román beavatkozás is akkor odázható el, ha a monarchia az orosz nyomás alól felszabadul. Minthogy pedig a nyugaton vívott téli csaták Falkenhaynt a német arcvonal ellenálló ereje felől megnyugtatták, végül is - április 13.-án - elszánta magát a Gorlicén át intézendő áttörésre. Erre a célra tekintélyes haderőt: Mackensen vezérlete alatt a nyugati frontról veendő 4 német hadtestnyi sereget szánt. Kikötötte, hogy ezt a sereget Conrad egy hadtesttel és egy lovashadosztállyal erősítse meg és hogy a Dunajec-Biala mentén álló, szintén megerősítendő 4. seregünk is a támadásban - Mackensen parancsai alatt és tervei szerint - résztvegyen. Mackensent egyébként Conradnak formailag alárendelte.

Falkenhayn nem tervezett olyan döntő csatát, amelynek eredménye az oroszt esetleg békekötésre kényszeríthette volna. Úgy gondolta, hogy mihelyt az orosz a San mögé dobatik, Mackensen seregét Szerbia ellen fordítja. Conrad viszont Lemberget akarta visszafoglalni. De ez a kérdés egyelőre függőben maradt. A lényeg az volt, hogy az orosz hátraszoríttassék. Egyébként az oroszra kivédhetlen, megsemmisítő csapást csak úgy lehetett volna mérni, ha két szárnyát - Keletporoszország és Bukovina felől - mélyen hátranyomjuk és közepét, a Visztula és a Bug között, elfogjuk. Ha Falkenhayn minden tartalékát ezzel a céllal veti latba, akkor az igazán döntő jelentőségű eredmény aligha maradt. volna el.

Az orosz nem sejtette a Gorlice felé közeledő veszélyt. Bizonytalan híreket ugyan kapott német csapatoknak Nyugat Galíciában való megjelenéséről. De Dimitrijew Radko fontosabbnak ítélte Mezőlaborc vidékét, ahol a husvéti csatában már német csapattal volt dolga. Tartalékait errefelé tolta el. Így aztán a Dunajec-Biala mentén az első vonalban csak 6 hadosztálya állt. Tvanov maga azzal a gondolattal foglalkozott, hogy később megújítja a támadást a Kárpátokon át. Ezt akarta a nagyherceg is. A főlökést Bőhm-Ermolli és Pflanzer-Baltin ellen tervezte. Ezt el is rendelte május 3.-ára. De Mackensen támadása ezt a tervet keresztezte.

Mackensen serege a hozzá beosztott Arz-féle hadtesttel (a kassai honvéd és egy osztrák hadosztály) április utolsó napjaiban a Biala mentén, Gorlicével szemben csoportosult a támadásra és beékelődött itt a főhercegnek a Dunajec vonalán összevont s egy erős székely dandárral megerősített serege és Boroevicnek a duklai horpadásban álló arcvonala közé. Az első lökésre hivatott német és 4. osztrák-magyar sereg együttes ereje 16 és fél gyaloghadosztályban 191.000 (ebből 85.000 német, 25.000 magyar és 81.000 osztrák) puskára és 1050 ágyura rugott és így Dimitrijew Radko arcvonalával szemben hatalmas túlerőt képviselt. Meg kell jegyeznünk, hogy a magyar csapatok túlnyomó része ekkor még a legnehezebb helyen, a Kárpátokban állt.

Május 2.-án, a keleti hadszíntéren még nem ismert erejü pergőtűz után rohanta meg Mackensen két serege Dimitrijew Radko állásait. Az első roham az orosz arcvonalba több helyen ütött rést. A következő napon Boroevic balszárnya is dél felől csatlakozott a támadáshoz.

Az orosz az első meglepetés elmultával elkeseredetten védekezett. A nagyherceg megtiltotta a hátrálást és követelte az áttört vonalrész visszaszerzését. De Mackensen seregei az orosz tartalékok ellentámadásai dacára is kierőszakolták a következő napokban a Wislok folyón való átkelést is. A nagyherceg erre Joffrehoz fordult, hogy a nyugati hadszíntéren végzendő erélyes támadással akadályozza meg német haderőknek keletre való áttolását. Ivanov pedig nyugati szárnyának veszedelmét azzal iparkodott ellensúlyozni, hogy keleti szárnyát küldte támadásra Pflanzer-Baltin ellen.

Mindez egyelőre nem sokat használt. Mackensen a következő napokban szünet nélkül folytatta az oroszok visszaszorítását, akiknek ennek folytán kárpáti arcvonala is megingott. Május 9.-én Bőhm-Ermolli is megindulhatott észak felé. Seregeink nyomásának hatása alatt Dimitrijew Radko és Bruszilov kénytelenek voltak a San folyó-Sambor vonalába hátrálni. Nem segített rajtuk az, hogy az orosz arcvonal keleti szárnya Pflanzer-Baltin laza arcvonalát május 9.-étől 12.-ig tartó csatába a Dnyeszter mentéről a Pruth mögé nyomta vissza. A mi arcvonalunk - a Visztulától a vereckei szorosig - nem szakította félbe a támadást. Az általános előnyomuláshoz csatlakozott jobbról a Linsingen és balról a Visztulától északra levő front is: Dankl és ennek szomszédja, a Woyrsch-féle német hadsereg, amelyhez tartozott Kövess erdélyi hadteste. Utóbbi itt, a kárpáti téli csata folyamán elszállított Bőhm-Ermolli-féle sereg helyén maradt vissza.

Ez az üldözésnek is nevezhető előremozgás kisebb-nagyobb megszakításokkal június elejéig huzódott el és rendkívül véres küzdelmek között ment végbe. Különös hevességgel dult a harc

a Visztula északi partján; ahol az orosz Dankl seregére keményen visszavágott és ezzel ezt a sereget heteken át megállította,

a San mentén, ahol Mackensen serege a jaroslaui hidfőt elfoglalta, itt az átkelést kierőszakolta, majd a túlsó parton kiterjeszkedett, míg tőle balra a főherceg serege a Sanon átjutni nem tudott,

Przemysl előtt, ahol 3. seregünk (az olasz hadszintérre távozott Boroevic helyett Puhallo) nyugat és dél felől intézett támadásokkal iparkodott ezt a várat visszaszerezni,

Sambortól északra, ahol Bőhm-Ermollinak kellett északi irányban áttörni,

Stryj előtt, amerre Linsingen vett irányt.

Mindezek az üldöző csaták nehezek és veszteségteljesek voltak. Az orosz védelem megszilárdulása, a mindinkább hevesebbé váló orosz ellenlökések és a monarchia cseh csapatainak hitvány magatartása mind hozzájárultak, hogy előnyomulásunk csak lassan nyerjen tért. A főherceg seregében egy cseh ezred a San-menti Sienawánál adta meg magát az oroszoknak és hozta ezzel a legválságosabb helyzetbe a szomszédságában helytálló székelyeket; pár nap mulva egy másik cseh ezred mondott csütörtököt. Dankl seregénél a brünni ezred silánysága okozott nagyobb balesetet. A magyar csapatok annál derekasabban verekedtek, de sok vért is vesztettek. Nem csoda, mert minden egyes ütközetben drótakadályokkal védett orosz állásokat kellett áttörni. Elég ha megemlítjük, hogy a Mackensen seregében harcoló kassai honvéd hadosztály a május elején fennállt 14.000 puskányi létszámról május végéig 2.600 puskára apadt.

Igen sok vérbe került, míg végre június 3.-án német segítséggel sikerült Przemyslt visszafoglalni és ezzel az arcvonal jelentékeny részét a San folyón áthozni. Igaz, hogy az orosz veszteség még nagyobb volt. Ivanov négy serege május havában 412.000 halottat, sebesültet és foglyot vesztett. De kapott fokozatosan 15 hadosztály megerősítést. Ezek segítségével Radko Dimitrijew és Bruszilov közé új sereget iktatott be. Ivanov még Przemysl elvesztése után is bizakodott abban, hogy seregeinket Lemberg előtt megállíthatja. Arcvonala közepét kissé visszavette és jól felkészült a Lemberg védelmére vívandó döntő csatára. Két szárnya nem hátrált, hanem szilárdan tartotta magát: nyugaton a San alsó folyása mentén, ahol a főherceg serege hasztalan kisérelte meg az átkelést, keleten - a Dnyeszter és a Pruth között, ahol Linsingen és Pflanzer-Baltin előnyomulásának állta útját. A mondott felállításban az orosz megpihenhetett és a védelemre alaposan berendezkedett. Ideje volt reá, mert a mi seregeinknek az egy hónapos hadjárat után szünetre volt szükségük, hogy megritkult soraikat feltölthessék és az elhasznált hadianyagot pótolhassák.

Conrad és Falkenhayn nem örülhettek zavartalanul a szép gorlicei sikernek. A nagy csata harmadik napján vették a rossz hírt, hogy Olaszország a hármasszövetségi szerződést felmondta. Pár nap mulva megtudták, hogy az olasz az ántánttal már április végén szerződést kötött. Bizalmas értesülés szólt arról, hogy az olasz a háborút még május vége előtt megkezdi. Május 9.-én nyugaton a franciák és az angolok egyidejüleg megindultak az orosztól kért tehermentesítő támadásra. Mindez elég okot adott a nyugtalanságra. A két vezér ezért azt tervezte, hogy az orosz üldözését a San-Dnyeszter elérése után félbeszakítják és ekkor majd nagyobb erőket vonnak ki az arcvonalból - Olaszország ellen. Conrad egyelőre csak a temesvári hadtestet vette a csatafrontból - május 18.-án - vissza és azt Mezőlaborcról az olasz határra útbaindította. Egyébként mind a két vezér minden, máshol nélkülözhető erőt Mackensen két seregének megerősítésére fordított. Falkenhayn erre a célra 4 és fél hadosztályt szedett össze részben nyugatról, részben Hindenburg arcvonaláról; Conrad pedig a kárpáti seregekből vett 3 hadosztályt küldött a főherceg seregéhez.

Przemysl visszafoglalása után, jóllehet az olasz hadüzenet ezt megelőzte, a két vezér mégis arra az elhatározásra jutott, hogy a hadjáratot északon Lemberg elfoglalásával fejezik be. Lemberg visszavétele a német csapatok előtt a kimerültség félreismerhetetlen tüneteit mutató oroszt esetleg különbékére hajlandóvá tehette és Romániát a beavatkozástól visszatarthatta. Szükség volt a Lemberg irányában való előtörésre, hogy így könnyítsünk arcvonalunk jobbszárnyának nehéz helyzetén, ahol június folyamán a Stryj városán túljutott Linsingen és a Pruth vonalán hadakozó Pflanzer-Baltin az orosz 9. és 11. orosz sereg (Lecsicki és Cserbacsev) ellentámadásával szemben igen válságos helyzetbe kerültek. Itt különösen Szurmay magyar hadcsoportja vesztett sok vért, mikor az északi irányban előnyomult Bőhm-Ermolli és a Stryj felől keletnek, Stanislau felé fordult Linsingen között keletkezett nagy hézagban kellett az orosznak áttörési kísérleteit kivédenie. Ebben az egyenetlen harcban a magyar hadosztályok állományuk 90%-át hagyták a csatatéren. Ez eléggé bizonyítja, hogy az orosz erő itt nem tört meg.

Szükséges volt az orosz arcvonal újbóli áttörése Lemberg felé azért is, hogy Mackensentől balra, a San alsó folyása mentén még kitartó oroszok is hátrálásra kényszeríttessenek. A hadászati helyzet tehát a támadás folytatását követelte. Csak ez hozhatta lendületbe arcvonalunk két megrekedt szárnyát.

Az áttörés Mackensen időközben két német hadtesttel megerősített seregére bízatott. Conrad alája rendelte a főherceg seregén kívül Bőhm-Ermolli seregét is. Meg kell itt jegyeznünk, hogy az eredetileg Mackensentől jobbra álló Puhallo-féle sereg Przemysl megvívása után feloszlott. Hadtestei részben a főherceghez, és Pflanzer-Baltinhoz, részben az olasz határra kerültek, megmaradt csapatai pedig Bőhm-Ermolli seregéhez csatoltattak. Puhallo átvette a Dankl-féle sereg vezérletét. Dankl Tirolba távozott, hogy ott a védelmet vezesse.

Mackensen tehát három sereggel indult a támadásra. A középen a német sereg a Lembergtől északra fekvő Rawaruskát kapta irányul, balról a főherceg túlnyomó részben osztrák csapatokból álló seregének az volt a feladata, hogy a német sereget észak felé fedezze. Bőhm-Ermolli túlnyomó részben magyar hadosztályokból összeállított seregének Grodeken át Lembergre kellett előtörnie.

Tíz napi előkészület után, június 13.-án kezdte meg a három sereg a támadó hadműveletet. Ez nehéz és hosszu küzdelem után teljes sikerrel járt. A németek áttörték az orosz arcvonalt és Rawaruskáig hatoltak, Bőhm-Ermolli pedig június 22.-én a megerődített Lemberget foglalta vissza.

Lemberg bevétele minden irányban nagy eredményt jelentett.

Romániának elment a kedve attól, hogy semlegességét feladja. Szerbia, amely azzal a gondolattal foglalkozott, hogy a Száván át intézett támadással támogatja az olaszokat, erről lemondott. Bulgária elérkezettnek látta az időt, hogy oldalunkra álljon. De még Törökországnak is segített a győzelem, mert az orosz az Odesza körül - a Boszporusz megszállására - gyűjtött haderőit Galíciába szállitotta.

A lembergi diadal Mackensen seregét olyan kedvező hadászati helyzetbe hozta, amelyből önként kínálkozott az északi irányban, a Visztula és a Bug között való előnyomulás, hogy ezzel az orosznak a Visztula (Varsó-Ivangorod) előtt álló arcvonala is hátrálásra kényszeríttessék.

Tulajdonképpen most vált megvalósíthatóvá Conrad 1914. évi haditerve: a kettős támadás, Lemberg felől Lublinon át északi irányban és Keletporoszországból a Narew folyón át déli irányban. A központi hatalmak haderőinek csoportosítása erre a célra hasonlíthatatlanul kedvezőbb volt, mint 1914-ben. De ez a kedvező hadihelyzet még nagyobb arányu hadi manőver kitervelésére is jogosított.

Az orosz arcvonal közepe, az orosz haderőnek mintegy fele a most vázolt hadműveletek során kezdett beszorulni abba az aránylag szűk területbe, amelyet északon a Narew, nyugaton a Visztula, keleten a Bug és délen Mackensen arcvonala ölelt körül. Ebből adódott a lehetőség arra, hogy az orosz tömegek itt, a Visztula, Narew és Bug között bekeríttessenek és fogságba essenek, feltéve, hogy az orosz a seregeket még idejében ebből a zsákból kelet felé, a Niemen és Bug mögé, Lengyelország feladása mellett, vissza nem vezeti. Kétségtelen, hogy a központi hatalmaknak az orosz haderő ilyen területfeladása is szép eredményt jelentett, de ez még nem adta meg a kegyelemdöfést az orosz seregeknek. Elvégre is a központi hatalmakkal szemben álló tizenegy orosz sereg közül a Gorlicétől Lembergig végzett diadalmenet alatt csak három sereg (Radko Dimitrijew, Bruszilov és a kettő közé iktatott Gorbatovski) veretett meg, de az észak felé csatlakozó hat sereg még érintetlenül állt, míg a délről csatlakozó két sereg (Cserbacsev és Lecsicki) eddig elég szerencsésen hadakozott Linsingen és Pflanzer-Baltin ellen.

Oroszország kikapcsolódását a világháborúból csak akkor lehetett remélni, hogy ha arcvonalának nagyobb része tönkreveretik, mielőtt Moszkva felé elvonul. A lehetőség az orosz tömegek nagy részének bekerítésére Lemberg elfoglalása után valóban megvolt. Ha ugyanis Mackensen seregei Lemberg felől a Bug mindkét partján észak felé, Hindenburg seregei pedig összefogott erővel a Niemen felől délkeletnek (Wilna irányában) törnek előre, megakadályozzák azt, hogy az orosz arcvonal a Bug mögött megálljon és kényszerítik azt a nagy tömegek mozgására alkalmatlan Polesie mocsáron át való visszavonulásra.

Alig lehet kétséges, hogy az ilyen visszavonulás csak óriási veszteségek árán és az orosz haderő zömének teljes megrendülése mellett lett volna megejthető.

Falkenhayn az ilyen nagyarányu, merész és hosszabb időt kivánó hadi manőver vezetésére nem tudta magát elszánni. Nem akarta Szerbia meghódítását többé elodázni. Nyugaton sem volt a helyzet egészen nyugodt. Nem is bízott abban, hogy az oroszt ilyen módon tönkre lehetne verni. Ezért Lemberg elfoglalása után a hadjárat befejezését tervezte. Úgy vélte, hogy ezt hamarosan eléri, ha az orosz a Bug mögé hátrál. Ez pedig bekövetkezik, ha Mackensen dél felől a Bug és a Visztula közé nyomul. Ekkor aztán Mackensen serege más célokra felszabadul.

Ezért kapott utasítást Mackensen, hogy Lemberg eleste után a maga és a főherceg seregével északnak forduljon. Bőhm-Ermollinak az a feladat jutott, hogy Lembergből keleti és északkeleti irányban előnyomulva, fedezze Mackensen hátát és oldalát. Linsingennek a Dnyesztert kellett átlépnie és Bőhm-Ermollihoz csatlakoznia. Pflanzer-Baltinnak az arcvonal déli szárnyát kellett biztosítani.

Arcvonalunk így a következő hadművelet alatt megoszlott. Bal fele északnak, jobb fele keletnek vett irányt és továbbra is arctámadás útján iparkodott, helyesebben kényszerült a feladatát megoldani. Egyben a hadműveletek súlypontja észak felé eltolódott.

Az orosz hadvezetőség a lembergi csata után arra az elhatározásra jutott, hogy a Visztula vonalát feladja és arcvonalát a két szárny erőteljes ellenállása mellett lassan a Bug mögé visszaveszi. A visszavonulásra a parancsot azonban még nem adta ki. A seregnek egyelőre mindenütt ellenállást kellett kifejteni.

A lembergi csatát követő keleti irányu üldözés alatt hosszabb ideig tartott, míg Bőhm-Ermolli és a Dnyeszteren át hozzácsatlakozott Linsingen serege az oroszok ujra feléledő szívós ellenállását leküzdötte. Csatára került a sor Lembergtől közvetlenül keletre, majd az 1914. évi hadjáratból ismert csatatéren: a Gnila Lipa mentén. Az oroszok visszaszorítása után két seregünk a Zlota Lipa mentén július első napjaiban megállapodott. Itt, a balszárnyra fokozatosan bevonult a Visztula balpartján feleslegessé vált Puhallo-féle sereg. Ezután a Visztula balpartján a monarchia csapataiból már csak a Woyrsch-féle német sereghez beosztott erdélyi hadtest (Kövess) maradt. A szélső jobbszárnyon Pflanzer-Baltin serege, miután az oroszokat a Dnyeszter és Pruth közéből véglegesen kiszorította, a Dnyeszter déli partján és a beszarábiai határon foglalt állást.

Hasonlóan hosszadalmas küzdelemre került a sor Mackensen seregeinek arcvonalán is. Mackensen két serege észak felé június 26.-án indult meg és csakhamar új orosz állásra ütközött. De sikerült a hó végéig az oroszokat az 1914. évi kraszniki és komarówi csataterekre visszaüzni.

Mindezek a harcok azt mutatták, hogy az orosz egyáltalában nem siet a visszavonulással. Ezért Conrad azt javasolta Falkenhaynnak, hogy Hindenburg arcvonalát észak felől, a Narewen át Siedlec felé indítsa támadásra és ezzel gyorsítsa a feltünően makacs orosz ellenállás letörését. Falkenhayn ezt a javaslatot elfogadta és Hindenburgot ebben az értelemben utasította. De Hindenburg jól megokolt ellenjavaslattal élt. Kifejtette, hogy a megerődített Narew-vonalon való áttörés sok időt követel s így közben az óvatossá vált orosz a Bug-Narew-Visztula által határolt térből a Bug mögé elvonulhat. Ezért most már sokkal célszerübb volna a Niemen folyón át Wilna irányában az oroszok hátába kerülni. Ebben az irányban is voltak orosz erődítések. (Kowno és Grodno vára a Niemen mentén), de itt mégis gyorsabban lehetett volna előrejutni, mint a sokkal jobban megerődített Narewen át. A két vezér a hadművelet irányára nézve nem tudott megegyezni. Két nézet ütközött össze: a hindenburgi nagyvonaluság és a falkenhayni túlzott óvatosság. Hindenburg már régen várt az alkalomra, hogy a tannenbergi mintára hadászatilag is megsemmisítő csapást mérjen az oroszokra, aminek lehetősége most kinálkozott. Falkenhayn ezzel szemben a hadjáratot akarta gyorsan felszámolni, hogy a nyugatról idevont haderőket visszaküldhesse és hogy Szerbia ellen fordulhasson. A vitának Vilmos császár vetett véget azzal, hogy Falkenhayn véleménye mellett döntött. Ennek alapján Hindenburg arcvonalának (5 seregnek) a Narew előtt álló része: Gallwitz serege felkészült az áttörésre, hogy azt július 13.-án végrehajthassa.

Mackensen nem várhatott Gallwitz támadására, hanem július elején folytatta az előnyomulást észak felé. Ennél azonban a főherceg seregét súlyos baleset érte. Krasznik felől Lublin irányában kellett ennek a seregnek előrehatolni. Alighogy túlhaladt Krasznikon, igen erős orosz állásokra ütközött. Mikor ezeken több napi küzdelem után áttört, hatalmas erejű orosz ellentámadással találkozott, amelyet a főherceg a július első harmadában vívott tíznapos "második kraszniki csatában" némi területveszteség árán, de csak igen súlyos ember- és anyagveszteség mellett tudott kivédeni. Két osztrák hadtest ebben a harcban majdnem teljesen elvérzett. Egy cseh ezred az orosznak megadta magát. Az előnyomulás a baleset folytán átmenetileg megakadt. Az orosz ellenállás újból megszilárdult.

Az előnyomulást Mackensen, miután haderejét újra tagozta, csak július közepén folytatta. Az új tagozás abból állt, hogy jobbról, a német sereg jobbszárnyából, aztán az eddig Bőhm-Ermollinál volt német Beszkid-hadtestből és egyéb erősítésekből megalakult Linsingen vezérlete alatt a "Bug-sereg". Így tehát most Mackensen három sereggel (összesen 33 és fél gyaloghadosztállyal) ment neki a Lublin-Cholm vonalában állást foglalt orosznak, hogy itt újból áttörjön. Csatlakozott hozzá balról, a Visztula túlsó partján, Ivangorod felől, Woyrsch német serege Kövess hadtestével együtt. Jobbról és hátul pedig a szintén Mackensen alá rendelt Puhallo-féle sereg a Bug felső folyása mentén védte a jobbszárnyat.

Két nappal előbb rohanta meg Gallwitz serege az oroszoknak a Narew előtt huzódó erős állásait. Áttörte és visszadobta az oroszt a Narew mögé, de e folyó erődítései előtt huzamosabb időre megrekedt.

Az orosz mindenütt legkeményebben ellenállt. A központi hatalmak seregeinek veszteségteljes arctámadásokkal kellett az orosz erejét felőrölni. Augusztus elejéig tartott a harc, míg Gallwitz áttört a Narew-vonalon, Mackensen Lublint és Cholmot elfoglalta és Woyrsch a Visztuláig elért. Ebben az időben Puhallo Sokal körül, a Bug mellett vívott véres csatát. Közben az orosz rendkívül ügyesen vonta vissza arcvonalának közepét a Visztula mentéről a Bug felé.

Augusztus első napjaiban Kövess erdélyi csapatai rohammal foglalták el Ivangorodot, Woyrsch tovább északra átkelt a Visztulán, német csapatok bevonultak Varsóba, ostrom alá vették a Narew torkolatánál fekvő Novo-Gyorgyevszk várát, Gallwitz elfoglalt néhány Narew-menti erődítést és átjutott a déli partra, Mackensen is lassan Bresztlitovszk irányában előredolgozta magát. A szélső északi szárnyon Hindenburg is előrenyomult a Niemen folyó és Riga felé.

Ám ezek a szép hadi sikerek nem változtattak azon a tényen, hogy az orosz arcvonal közepe kicsúszott a hurokból és szerencsésen megmenekült. A központi hatalmak seregei fokozatosan összetorlódtak a Visztula, a Bug és a Narew határolta területben. A főherceg seregének mindinkább szűkebb hely jutott. Ezért Conrad e sereg három hadtestét kivonta a csatafrontból és azokat a Zlota-Lipa-menti arcvonal balszárnyára irányította. A német seregekből is jelentékeny haderők vonattak ki. Ezeket Falkenhayn részben a nyugati hadszíntérre küldte vissza, részben a szerb határra szállíttatta. A hadjárat a felszámolás időszakába jutott.

Augusztus második felében a németek elfoglalták Novo-Gyorgyevszk várát, a Bug mindkét partján előnyomuló Mackensen Bresztlitovszk várát ostromolta meg, ahol az elszántan rohamozó kassai honvédhadosztály különösen kitüntette magát. A vár közelében harcolt igen szépen még két honvédhadosztályunk is (a pozsonyi 37., és a dunántúli és tiszántúli csapatokból álló 41. hadosztály), amelyek mint a főherceg seregének utolsó két hadtestéhez tartozó csapatok - az Arz-féle hadtesttel együtt - Bresztlitovszk bevétele után Lublin-Cholm felé vonultak el, hogy innen a szerb határra szállíttassanak el. A német sereg kötelékében már csak lovasság és Kövess hadteste maradt, mely utóbbi résztvett Hindenburg ezután következő hadjáratában Wilna felé.

Hindenburg ugyanis augusztus közepe után bevette a Niemen folyó mellett fekvő Kowno várát. Ezzel megnyílt az oroszok hátába vezető út. Ekkor aztán Falkenhayn - későn - hozzájárult ahhoz, hogy Hindenburg a maga erejéből, azaz megerősítés nélkül előtörjön Wilna felé.

Conrad ugyanekkor a Zlota-Lipa mentén összegyűjtött haderejével új támadást intézett az orosz ellen.

BRESZTLITOVSZK bevételével végetért a négyhónapos nyári hadjárat, amely a gorlicei áttöréssel kezdődött. A hadjárat alatt a monarchia seregei halottakban, sebesültekben és foglyokban fél millió embert vesztettek. Az orosz veszteség - az egész arcvonalon - 100.000 halottra, fél millió fogolyra, fél millió sebesültre és betegre tehető. Ezenfelül az orosz elvesztett 2.600 ágyut és 2.000 géppuskát. Fel kellett adnia minden hódítását és ezenfelül egész Lengyelországot.

Ez az óriási veszteség sem tudta Oroszországot annyira megtörni, hogy különbékére hajlandó lett volna.

Hogy a hadjáratnak ilyen döntő hadászati hatása nem lett, azzal magyarázható, hogy Falkenhayn nem hitt az oroszra mérhető döntő csapás lehetőségében. A gorlicei támadással csupán a kárpáti arcvonal tehermentesítését célozta. Rövid lökést tervezett, hogy ezzel néhány hónapra nyugalmat szerezzen. A kezdetben kitűzött célt el is érte. Az orosz déli szárny meghátrált.

De mikor a központi hatalmak seregei a gorlicei áttörés kiaknázásában Lembergen túljutottak, kibontakozott a lehetősége annak, hogy az orosz arcvonal közepe és északi szárnya is romlásba sodortassék.

Conrad és Hindenburg azon a nézeten voltak, hogy a két szárny felől intézett megkerülő hadművelettel kell az orosz arcvonalt összeroppantani, mert a frontális támadás döntő eredményt nem hozhat.

Falkenhayn túlzott óvatosságának, az ő "korlátozott célok elérésére irányuló hadvezetésének" és az ebből eredőleg szükségessé vált, veszteségteljes "áttörő" csatáknak rovására tehet írni, hogy a hátrálásokban és ellenlökések ügyes végrehajtásában jeleskedő orosz haderő 1915-ben nem tört le, hanem 1916-ban új életre ébredhetett.

Másrészt méltányolni kell azokat az okokat, amelyek Falkenhaynt óvatosságra késztették. Nem akarta kockáztatni azt, hogy az oroszok esetleges leverése közben nyugaton a német arcvonal helyrehozhatatlanul áttöressék.

A gorlicei hadjárat első napjaiban, május 9.-én egy-egy francia és angol sereg Arrastól kétoldalt rohanta meg a német állásokat. A támadást ugyan a német arcvonal június második felére is elhuzódó küzdelmekben kivédte, de Falkenhayn augusztus elején biztos hireket kapott arról, hogy a franciák és az angolok rövidesen újabb, nagyobb támadásra fognak indulni.

A török hadszintéren is feszült volt a helyzet. Augusztus elején egy új angol sereg szállt a Gallipoli félsziget nyugati oldalán, Anaforta közelében partra. Itt Musztafa Kemál hadtestének erélyes ellentámadása ugyan megmentette a Dardanellákat, amennyiben megakadályozta, hogy a partraszállt angol sereg a félsziget belseje felé tért nyerjen, de az ántántnak ez az újabb erőfeszítése Falkenhayn figyelmét Törökország gyors megsegítésének szükségességére irányította.

Végül itt volt az olasz beavatkozás. Az olasz hadüzenet május 23.-án történt meg. Falkenhayn nézőszögéből ez azt jelentette, hogy a monarchia kénytelen csapatokat az orosz hadszintérről és a szerb határról elvonni, hogy azokat az olaszokkal állítsa szembe. Mindez arra intette, hogy az északi hadjáratot mielőbb befejezze.