GHEORGHE
TOMOZEI
A középnemzedékhez tartozik, a Nicolae Labis, Ioan Alexandru,
Ana Blandiana, Nichita Stanescu vonulathoz, amely meghatározója a mai román
költészetnek és világirodalmi színvonalának. Hozzájuk képest a háború előttiek
már csak klasszikusok) A verseket Balogh József válogatásában és fordításában megjelent Lovas
mennyország c., 1971-ben a Kriterionnál megjelent kötetből válogattam,
a fordító beleegyezésével. (Cs. G.)
|
POMPEJI
Pompejiben üregek lakják a köveket.
Hajdan emberek élték, szerszámok, kutyák;
láva perzselte valamennyit.
Halott férfit rejt
minden kő-tojás,
s megfoghatatlan kél ki belőle
a semmi.
Minden kőlapban
egy lakodalmas ágy;
egyiknek üressége az ara.
Üregek,
lebegő, le nem téphető gyümölcsök.
Egy kuvasz üressége hever a meztelen
gladiátor ürességének lábainál.
Lábad a hiányzó falernumit tapossa,
a víziórák ürességén lépdelsz,
a szerdai nap ürességén,
a sós levegő ürességén.
Mindennek hangja van.
Hallod a lávában a szekrény nyöszörgését,
a kulcs csörgését, az amfora kotyogását.
Árnyak,
láthatatlan árnyak nyüzsögnek mindenütt.
Űrök. A szavakra lávaburok tapadt,
az anyag megmerevítette a zenét,
a halott hangok körmöt eresztettek és
nő a hajuk.
A repkényes, szőlőkutas házakon
járunk. A szemedbe csapódó
homokszemcse őrzi a kolibri kölyűjét,
az uzsorás asztalán tallérok nyomára lépsz,
s ha valaki rád törne, hogy ledöfjed, ne ijedj,
s ne védekezz. lehet, benned keresik
társukat a halott csecsemők
meg a kertek,
keresik a szebb kilátást,
keresik emlékezőtehetségüket.
Ahogy mi is kutatjuk magunkat
a bennünket méhükben őrző
vajúdó kövekben.
Körülöttünk a dolgok
muzsikáló üressége, és amikor a láva
fölszippantja csontjaink meszét,
láthatatlan körvonalakban
létezünk tovább,
igen, megmaradunk,
megmaradunk,
akár gyom,
akár búza takar.
LÁNGOK
Jó tűz, régi tűz. Falják a lángok a
tönköket s a valaha mögöttük lapuló ordasokat,
forró hamu hull, s a
falánk tűz füstje feketíti a faliórát.
Dühöng a vihar - medvék rázzák a boronaházat,
vázában víz fakítja a tavirózsát,
fagy tisztítja véred a rettenettől,
elfelejtett asszonyaid görcsösen tapadnak hozzád,
akár a máglyáról mentett boszorkányok;
s rád szögezi ajtód a jég.
Viasz-puha álom környékez,
s megtört testtel egyedül bukdácsolsz
vérpiros ajkak erdejében...
BÁJOS BALGASÁG
A vadász minden éjjel lovastól mássza meg
az emeletet. Becsenget. Ajtót nyitok, leültetem őket,
és
előveszem a kisüstit. A ló remekműveket
majszol, és felhörpinti a patefonlemezeket. Az időjárásról
csevegünk. Megmutatják a zsákmányt: őzike, medve, vaddisznó.
Feldobáljuk a tűzhelyre, majd gyökintünk.
A ló patáit reszeli, ásít, aztán így szól a vadász:
hoztunk neked egy nyírfát is, egy patakot és némi holdat,
de nem a legjobb darabot, mert esőre állt. Harapok a
holdból,
patakot pohárszekrénybe zárom, ismét töltök
a kisüstiből, felteszem Aznavourt, és keresztbe rakott
lábbal csak ülünk, míg megsül a vaddisznó. Megjelenik
a küszöbön, de nem ízlik, nem pirult ropogósra, dünnyög
valamit őkelme, majd visszapattan a tűzhelyre.
A kályhába dobok egy vekkert (a kakukkórával a medvét,
kedvesem karórájával az őzike szívét sütöm meg).
Éjszaka van, meleg van, kávézunk, s mikor megfordítanám
Aznavourt, a ló megeszi a lemezt, mint egy salátalapit.
Megiszunk egy nyírfát, kivágunk egy szeletet a vaddisznóból.
(Jó vagyok? - kérdi. Remek vagy - mondjuk, hogy neki
is örömet
szerezzünk.) Majd a szerelemről elmélkedünk.
Aztán egy fényképet szedek elő: a tenger ünneplőben.
A vadász sorsjegyet, a ló fényképet mutat:
Cassius Clay egy bundán, kétéves korában.
Istenien szórakozunk, kényelembe helyezzük magunkat,
kivesszük mandzsettáinkból a patkókat, és mikor
eltávoznak, rettentő szomorúság tör rám. Rendre összezúzom
a poharakat, a haldokló élőlények sebeiből kiűzöm a halált,
s az ablakból nézem, hogy szállnak fel barátaim
a villamosra. A fantasztikus éjszaka is elpárolog a
falakból, és levelek és madarak szállnak szemére.
Lesem az álmot.
SZERELEM, SZÁZADFORDULÓN
Bevallom, gyakran meghúztam a vészféket
siető emberekkel, fontos személyiségekkel zsúfolt
vonaton, hogy láthassak újra egy fát, ami előtt
épp elrobogtunk;
álarccal a szívemen környékeztem meg egy asszonyt,
s a haldokló levelektől elraboltam színüket.
S most, íme, hűvösre tettek. A pókok behálózzák
memóriámat, sebeimben patkányok fiadzanak,
mellemre tapadnak a denevérek,
fáival, elefántjaival fölém kerekedik a föld.
Csak ahhoz van jogom, hogy beszélgetőre hívjalak.
Köss hagyult kendőt a fejedre, hagyd,
hogy a börtönőrök végigtapogassák combodat.
Szemlesütve, félénken lépkedj, hozz kosárnyi
fekete kenyeret, szilkében levest, s legyen veled
kristály fogad, örökké csodálkozó pillantásod,
apró kezed,
s bár közöttünk a rács és a pakli dohánnyal
lefizetett fegyőr, mondd, mondd, hogy megvársz,
hogy ágyadban ásít a helyem, és kikerülöd,
hogy álmodozó hosszú hajaddal
naponta letöröld nevemről a port,
s hogy csak olyannal csalsz meg, aki
hasonlít hozzám.
Fojtott hangon, keveset szólj,
zihálj, akár szerelmünk éjszakáján,
s ne feledd, többre nem futja időnkből.
Ajkaink között örökké rács van,
közöttünk kopott kövek,
közöttünk csikorog a fagy.
Add szavad, amellyel holnap
a börtön poklában betömöm
a vagányok pálinkabűzös torkát.
Add,
és kotródj.
EMLÉK
Egyszer gyermekkoromban, karácsonykor a hóesésből előbukkant
a doktor,
hóna alatt műszeres táskája és kis fehér csomag néhány
narancssárga
címkés, kutyás Columbia gramofonlemezzel, késő estig
hallgatták
azon a fenyőkkel zsúfolt éjszakán, aztán a doktor fáradtan
elszenderedett
karosszékében az állólámpa alatt. Hirtelen állították
le a gramofont,
a lemez megkarcolódott, de a doktor zavartanul aludt
tovább.
Pár nap múlva eltemették, a sírnál a vidéki gimnázium
tanárai
búcsúztatták, meg a polgármester, aztán a havas esőben
hazatértek,
és felvitték a padlásra a gramofon tölcsérét s a fekete
lemezeket.
Negyven év után nagy ritkán leveszik a füstös szarufák
alól
a csorbult régi lemezt (akár egy avítt vers régi harangját),
hallgatják,
a dallamot ma sem ismerik. Más már a bútor. Eltűnt a
bőrernyős lámpa,
s a fényképeken még a doktor emléke is megsötétedett.
Tulajdonképpen
azt várják, hogy a vékony tű megálljon ott, ahol a lemezen
egy árok csillog az olajosan kígyózó vonalak között.
Újraélik
a gyermekkor emlékeit, az elszállt színeket és hangokat
(a pohárcsengést,
az edénycsörömpölést, a zöld zsinórú csengő csilingelését),
hallgatják
mozdulatlanul a halál különös jeladását, és beleremegnek.
SÓVÁRGÓ
Nem mássza meg senki a lépcsőt.
A telefon hallgat. Ki kopogtatna be egy
tizedik emeleti ablakon?
Semmi zaj. Az egerek nem jutnak be ide,
s a madarak összehúzódnak az ablaküvegen.
A két szobát elválasztó ajtó mozdulatlan.
Tükörbe nézek, egésznek látom magam,
de szeretném, ha párolgó vérem, roncsolt,
csonkított testem szétszóródna az
engem összerakó szemel
álmaiban.
De ép vagyok. Senki sem
álmodik rólam.
ÓNOZÓ
Eljöttek a cigányok
beónozni az erdőt.
Nyomukban a tölgyek,
nyulak és szeptember hava
ezüstben ragyognak.
Most messze járnak, a kutak vizét
s az asszonyok csecsét csiszolják.
Pazarolnak:
a torony rezéből
fűszálnyi gyűrűt
ha befuttatnak.
A templomban nehezebben boldogulnak,
a szentekről a könnyekig kell levakarni
a gyertyák vastag füstjét.
Üstjüket megjártad te is.
Ám a vér könnyen rozsdásodik,
s ők hagyják a sírköveket, és
félútról visszatérnek.
Megjönnek, tüzet raknak,
rádtörik egy óncsillag tojását,
szitkozódnak,
és harangot fuserálnak belőled.
STRÓFA
A hold tükörképe - a szomjúságom,
éhségem - őszi falevél,
támaszom - eső-liliom,
a hó - álmom,
a viasz - nyugalmam.
A szerelem is a magány egyik fajtája,
elgyötört hallgatásom - feledés.
KÉSŐRE JÁR
Oda tehát az évszak...
Elárverezték az utolsó szegfűt,
a legutolsó
margarétát.
Pénzemből még futja egy
fél kökörcsinre.
Havaz. A járdán látni a lépteket.
egészen valószínűek, s mintha kezdeném
megszokni a bennünket elválasztó
mérföldeket.
Minden egybevág. A hóesés elmorzsolja
alakod, felszívódik a messzeségbe.
Későre jár. Végül is csak
szereznünk kell egy fenyőt,
hogy ráaggathassuk a relikviákat,
és vásárolunk patefonlemezt,
amelyről majd meghallgatjuk
a csöndet, és várunk.
Félre a tréfával. Decembert
ezüst papírba csomagolták,
és nagy pelyhekben
hullanak
a nyomtatott betűk.
(Balogh József fordításai)