Román költők
  

GHEORGHE TOMOZEI  


A középnemzedékhez tartozik, a Nicolae Labis, Ioan Alexandru, Ana Blandiana, Nichita Stanescu vonulathoz, amely meghatározója a mai román költészetnek és világirodalmi színvonalának. Hozzájuk képest a háború előttiek már csak klasszikusok) A verseket Balogh József válogatásában és fordításában megjelent Lovas mennyország c., 1971-ben a Kriterionnál megjelent kötetből válogattam, a fordító beleegyezésével. (Cs. G.)

  
  

POMPEJI 

Pompejiben üregek lakják a köveket. 
Hajdan emberek élték, szerszámok, kutyák; 
láva perzselte valamennyit. 

Halott férfit rejt 
minden kő-tojás, 
s megfoghatatlan kél ki belőle 
a semmi. 
Minden kőlapban 
egy lakodalmas ágy; 
egyiknek üressége az ara. 
Üregek, 
lebegő, le nem téphető gyümölcsök. 
Egy kuvasz üressége hever a meztelen 
gladiátor ürességének lábainál. 
Lábad a hiányzó falernumit tapossa, 
a víziórák ürességén lépdelsz, 
a szerdai nap ürességén, 
a sós levegő ürességén. 
Mindennek hangja van. 

Hallod a lávában a szekrény nyöszörgését, 
a kulcs csörgését, az amfora kotyogását. 
Árnyak, 
láthatatlan árnyak nyüzsögnek mindenütt. 
Űrök. A szavakra lávaburok tapadt, 
az anyag megmerevítette a zenét, 
a halott hangok körmöt eresztettek és 
nő a hajuk. 
A repkényes, szőlőkutas házakon 
járunk. A szemedbe csapódó 
homokszemcse őrzi a kolibri kölyűjét, 
az uzsorás asztalán tallérok nyomára lépsz, 
s ha valaki rád törne, hogy ledöfjed, ne ijedj, 
s ne védekezz. lehet, benned keresik 
társukat a halott csecsemők 
meg a kertek, 
keresik a szebb kilátást, 
keresik emlékezőtehetségüket. 
Ahogy mi is kutatjuk magunkat 
a bennünket méhükben őrző 
vajúdó kövekben. 
Körülöttünk a dolgok 
muzsikáló üressége, és amikor a láva 
fölszippantja csontjaink meszét, 
láthatatlan körvonalakban 
létezünk tovább, 
igen, megmaradunk,  
megmaradunk, 
akár gyom, 
akár búza takar. 
 

  
  
LÁNGOK 

Jó tűz, régi tűz. Falják a lángok a 
tönköket s a valaha mögöttük lapuló ordasokat, 
forró hamu hull, s a 
falánk tűz füstje feketíti a faliórát. 

Dühöng a vihar - medvék rázzák a boronaházat, 
vázában víz fakítja a tavirózsát, 
fagy tisztítja véred a rettenettől, 
elfelejtett asszonyaid görcsösen tapadnak hozzád, 
akár a máglyáról mentett boszorkányok; 
s rád szögezi ajtód a jég. 
Viasz-puha álom környékez, 
s megtört testtel egyedül bukdácsolsz 
vérpiros ajkak erdejében...  
  

  
  
BÁJOS BALGASÁG 

A vadász minden éjjel lovastól mássza meg 
az emeletet. Becsenget. Ajtót nyitok, leültetem őket, és 
előveszem a kisüstit. A ló remekműveket 
majszol, és felhörpinti a patefonlemezeket. Az időjárásról 
csevegünk. Megmutatják a zsákmányt: őzike, medve, vaddisznó. 
Feldobáljuk a tűzhelyre, majd gyökintünk. 
A ló patáit reszeli, ásít, aztán így szól a vadász: 
hoztunk neked egy nyírfát is, egy patakot és némi holdat, 
de nem a legjobb darabot, mert esőre állt. Harapok a holdból, 
patakot pohárszekrénybe zárom, ismét töltök 
a kisüstiből, felteszem Aznavourt, és keresztbe rakott 
lábbal csak ülünk, míg megsül a vaddisznó. Megjelenik 
a küszöbön, de nem ízlik, nem pirult ropogósra, dünnyög  
valamit őkelme, majd visszapattan a tűzhelyre. 
A kályhába dobok egy vekkert (a kakukkórával a medvét, kedvesem karórájával az őzike szívét sütöm meg). 
Éjszaka van, meleg van, kávézunk, s mikor megfordítanám 
Aznavourt, a ló megeszi a lemezt, mint egy salátalapit. 
Megiszunk egy nyírfát, kivágunk egy szeletet a vaddisznóból. 
(Jó vagyok? - kérdi. Remek vagy - mondjuk, hogy neki is örömet
szerezzünk.) Majd a szerelemről elmélkedünk. 
Aztán egy fényképet szedek elő: a tenger ünneplőben.  
A vadász sorsjegyet, a ló fényképet mutat: 
Cassius Clay egy bundán, kétéves korában. 
Istenien szórakozunk, kényelembe helyezzük magunkat, 
kivesszük mandzsettáinkból a patkókat, és mikor 
eltávoznak, rettentő szomorúság tör rám. Rendre összezúzom  
a poharakat, a haldokló élőlények sebeiből kiűzöm a halált, 
s az ablakból nézem, hogy szállnak fel barátaim 
a villamosra. A fantasztikus éjszaka is elpárolog a  
falakból, és levelek és madarak szállnak szemére. 
Lesem az álmot. 
  

  
  
SZERELEM, SZÁZADFORDULÓN 
 
  
Bevallom, gyakran meghúztam a vészféket 
siető emberekkel, fontos személyiségekkel zsúfolt 
vonaton, hogy láthassak újra egy fát, ami előtt 
épp elrobogtunk; 
álarccal a szívemen környékeztem meg egy asszonyt, 
s a haldokló levelektől elraboltam színüket. 
S most, íme, hűvösre tettek. A pókok behálózzák 
memóriámat, sebeimben patkányok fiadzanak, 
mellemre tapadnak a denevérek, 
fáival, elefántjaival fölém kerekedik a föld. 
Csak ahhoz van jogom, hogy beszélgetőre hívjalak. 
Köss hagyult kendőt a fejedre, hagyd, 
hogy a börtönőrök végigtapogassák combodat. 
Szemlesütve, félénken lépkedj, hozz kosárnyi 
fekete kenyeret, szilkében levest, s legyen veled 
kristály fogad, örökké csodálkozó pillantásod, 
apró kezed, 
s bár közöttünk a rács és a pakli dohánnyal 
lefizetett fegyőr, mondd, mondd, hogy megvársz, 
hogy ágyadban ásít a helyem, és kikerülöd, 
hogy álmodozó hosszú hajaddal 
naponta letöröld nevemről a port, 
s hogy csak olyannal csalsz meg, aki 
hasonlít hozzám. 
Fojtott hangon, keveset szólj, 
zihálj, akár szerelmünk éjszakáján, 
s ne feledd, többre nem futja időnkből. 
Ajkaink között örökké rács van, 
közöttünk kopott kövek, 
közöttünk csikorog a fagy. 
Add szavad, amellyel holnap 
a börtön poklában betömöm 
a vagányok pálinkabűzös torkát. 
Add, 
és kotródj. 
  

  
  
EMLÉK 

Egyszer gyermekkoromban, karácsonykor a hóesésből előbukkant a doktor, 
hóna alatt műszeres táskája és kis fehér csomag néhány narancssárga 
címkés, kutyás Columbia gramofonlemezzel, késő estig hallgatták 
azon a fenyőkkel zsúfolt éjszakán, aztán a doktor fáradtan elszenderedett 
karosszékében az állólámpa alatt. Hirtelen állították le a gramofont, 
a lemez megkarcolódott, de a doktor zavartanul aludt tovább. 
Pár nap múlva eltemették, a sírnál a vidéki gimnázium tanárai 
búcsúztatták, meg a polgármester, aztán a havas esőben hazatértek, 
és felvitték a padlásra a gramofon tölcsérét s a fekete lemezeket. 
Negyven év után nagy ritkán leveszik a füstös szarufák alól 
a csorbult régi lemezt (akár egy avítt vers régi harangját), hallgatják, 
a dallamot ma sem ismerik. Más már a bútor. Eltűnt a bőrernyős lámpa, 
s a fényképeken még a doktor emléke is megsötétedett. Tulajdonképpen 
azt várják, hogy a vékony tű megálljon ott, ahol a lemezen 
egy árok csillog az olajosan kígyózó vonalak között. Újraélik 
a gyermekkor emlékeit, az elszállt színeket és hangokat (a pohárcsengést, 
az edénycsörömpölést, a zöld zsinórú csengő csilingelését), hallgatják 
mozdulatlanul a halál különös jeladását, és beleremegnek. 
  

  
  
SÓVÁRGÓ 

Nem mássza meg senki a lépcsőt. 
A telefon hallgat. Ki kopogtatna be egy 
tizedik emeleti ablakon? 
Semmi zaj. Az egerek nem jutnak be ide, 
s a madarak összehúzódnak az ablaküvegen. 
A két szobát elválasztó ajtó mozdulatlan. 
Tükörbe nézek, egésznek látom magam, 
de szeretném, ha párolgó vérem, roncsolt, 
csonkított testem szétszóródna az 
engem összerakó szemel 
álmaiban. 
De ép vagyok. Senki sem 
álmodik rólam. 
  

  
  
ÓNOZÓ 

Eljöttek a cigányok 
beónozni az erdőt. 
Nyomukban a tölgyek, 
nyulak és szeptember hava 
ezüstben ragyognak. 

Most messze járnak, a kutak vizét 
s az asszonyok csecsét csiszolják. 
Pazarolnak: 
a torony rezéből 
fűszálnyi gyűrűt 
ha befuttatnak. 
A templomban nehezebben boldogulnak, 
a szentekről a könnyekig kell levakarni 
a gyertyák vastag füstjét. 

Üstjüket megjártad te is. 
Ám a vér könnyen rozsdásodik, 
s ők hagyják a sírköveket, és 
félútról visszatérnek. 

Megjönnek, tüzet raknak, 
rádtörik egy óncsillag tojását, 
szitkozódnak, 
és harangot fuserálnak belőled. 
  

 

STRÓFA 

A hold tükörképe - a szomjúságom, 
éhségem - őszi falevél, 
támaszom - eső-liliom, 
a hó - álmom, 
a viasz - nyugalmam. 
A szerelem is a magány egyik fajtája, 
elgyötört hallgatásom - feledés. 
  

  
  
KÉSŐRE JÁR 

Oda tehát az évszak... 
Elárverezték az utolsó szegfűt, 
a legutolsó  
margarétát. 
Pénzemből még futja egy  
fél kökörcsinre. 

Havaz. A járdán látni a lépteket. 
egészen valószínűek, s mintha kezdeném 
megszokni a bennünket elválasztó 
mérföldeket. 
Minden egybevág. A hóesés elmorzsolja 
alakod, felszívódik a messzeségbe. 

Későre jár. Végül is csak 
szereznünk kell egy fenyőt, 
hogy ráaggathassuk a relikviákat,  
és vásárolunk patefonlemezt, 
amelyről majd meghallgatjuk  
a csöndet, és várunk. 

Félre a tréfával. Decembert 
ezüst papírba csomagolták, 
és nagy pelyhekben 
hullanak 
a nyomtatott betűk. 


(Balogh József fordításai) 

 

                  
  
  Román költők