Román költők

 


LUCIAN TAMARIS
 


MI AZ ISTENI BENNED ÉN NEM TUDHATOM

ha nem buzogsz föl, mint a vulkán.
Pedig a tenyér vonalai maguk
A növekedés első napján úgy nekierednek
Hogy gigászi kezekkel érkezünk az életbe
El se rejtőzhetsz
Lámpásod mögé
A szögek egyre mélyebben szúródnak húsodba
Miként a csillagszögezte égen, ahol
Te forrás vagy, nem elszivárgás.
 
 

NEM AZ TŰNIK EL, AMI VAN, CSAK AMIT NÉZÜNK
Sarkcsillagod maga a szükség.
Kavicsokkal játszadozva szüleid után
Sóvárogsz
vagy vágyod a bezártság bódulatát?
Érzed: az első ellankadás szélvihara vagy,
Nem kagylóhéja, amely fennmarad...
 
 

HULLÁMOK NÉPE EZ
S minden hullám mélyén a mag
Küklopszként veszed szemügyre
S Buddha-léptekkel méred őt
Vagy beléveszel fejetlenül
Akár egy parttalan forrás?
 
 

MINDENBŐL A FONÁKJÁT AKAROD
Hűtlen vagy bármiféle vágyhoz,
Ez a lehető legnagyobb rossz
Sose gondolkodsz fennhangon
Még víz partján sem, amelyből
Legelőször szentségtörően ittál
Benned van minden tengerek sója
Könnyen feloldódsz mindenekben
Rajtam kívül, mivel a fény
Ellentétébe fordít át.
 
 

A TŰZ ELPUSZTÍTJA, DE FÖL NEM ÖLTI A DOLGOK FORMÁJÁT
A víz pusztít és bármely formát kitölt
Amit aztán ajkunkhoz emelünk Forrástól az Óceánig. A tűz mit sem törődik, nem úgy a víz -
Valamennyien egyazon közönytől pusztulunk.
 
 

VISSZACSÚSZTATJA KERESZTJÉT S ÍGY LESZ AZ MÉG NEHEZEBB
A gőg lesz végső fáradsága
Ez az a fajta, ki szüntelenül a csillagokra bámul
s újjászületését csak egyetlen helyen reméli, 
naponta megfürdik a hajnal vörös vizében
Te, közömbös jelkép,
Tőled csak álmaink szikráznak fel
hallgatásban folytatódva bennünk
az Óceánnál is gazdagabban
s a szikraeső egyetlen célja
a leplezés maga.
 
 

CSAK AMIT SZERETSZ VESZTED MAJD EL
anélkül, hogy elválnál tőle -
miként az íj nyílvesszejétől;
e senkiföldjére épül minden,
e senkiföldjén magad bolygója vagy
egy szélfútta pitypang örömében
újjászületve odatúl.
 
 

NÉVTELENEBB VAGYOK A HOMOKSZEMCSÉNÉL 
Bennem az isteni csíra mindent tagad,
Ám hírnöke a lehetségesnek, 
E Jóbhoz illő borzongás,
Aki egyazon légbuborékot fogyasztja
Mely balról jobbra érkezik.
 
 

HOGY LÉTEZHESS, FEDD LE MAGAD ALATT A FENEKETLEN MÉLYSÉGET
Úgy röpködj fölötte mintha
berepülő fészked volna.
Örömödben elfelejted, hogy Atyja vagy,
hogy szívedben vágyak kórusa dalol
és lezuhansz, összezúzódsz: a fájdalom agyagcserepei.
 
 

SIRÁNKOZÁS A MI MINDENNAPI VASÁRNAPUNK
Belőle készült utolsó mosolyunk
végrendelete.
Ellenőrizzük szívünket, nehogy megnyíljon,
s az ablak sem,
amely alatt a sivatag lovagja elvonul.
 
 

KI LES RÁM A TÜKÖRBŐL
s naponta a tenyeremből olvas,
mert vonalai tűzvészt jeleznek?
Minden házban ég egy mécses,
de a pacsirtakiáltás hirtelen
elönti a partot, ahol vár reánk,
aki jobban szeret bennünket magánál,
s nem is remél.
 
 

NEM MUTATTAD MEG, ÉLETED MELY PONTJÁN
szerettél anélkül hogy mentségünk legyél
s a legelső nap
bensőnkbe bugyolálva
visszaszáll rá, mert orcánkat feléje fordítottuk.
 
 

BOLDOG, KI NEM OLVASOTT A TENYEREDBEN
miközben a fölötte csüngő napot koldultad:
a szív és a lélek közötti lajtorján
fogalmad sincs, mikor kapaszkodj fel, mikor ereszkedj alá.
Hogyan hatolnál át az örök tiltás homályán,
ha ő nem segít?
Odabent gyermekmagadra bukkansz, 
ki elaludt a lépcsőn.
 
 

MENNYI RÉMÁLOM - S AZ ÉBREDÉS SEHOL!
Titka a ház fölötti fészekben vala,
Amelyből sequoiamagvak hulltak alá
Megannyi rémálmunkra.
Valaki tán mégis megébred,
De a sequoia oly vén lesz már,
Ágai már-már a földet verdesik
S az ágak alatt rémségek - magvak helyett.
 
 

ELCSIGÁZVA VÁGTUNK NEKI A VISSZAÚTNAK
a szívhez vezető lajtorján. 
A hetedik mindig a legfáradtabb,
s talán a legmagányosabb is emiatt;
lefedtem őt egy egész világgal,
mely két tenyérbe belefér.
 
 

AZ UTOLSÓ LENYAKAZOTTAK IVADÉKAI,
helyünket keressük, hiába.
A ránk hulló falevelek ruhává válnak,
Mi vagyunk a nemzedék, akiben a tavasz
még csak szóhoz sem jut.
 
 

LÉGY A KI SOSE ÖMLŐ EDÉNY
akkor is, ha a megnemszületett könnyével teli;
légy alaposabb, mint átkelésed
a szív fölött.
 
 

LEHAJLIK - KEZEK KÖZÖTT MILY GYÁSZOS LÓTUSZ
Más ölelésre vágyva,
Vajon követi-e a fejed, mérlegelve
a szív áramló vérét?
Neved verejtékében levedlik rólad
valamennyi név,
és aki rólam hírt hozott, annak szájából 
sose elsőnek - már csak mindenki után iszol.
Kezeid közt mindenegy nap
vasárnap - és szembeszállsz
a benned faggyasodó gyertyákkal.
 
 

ADAKOZOL, HOGY TÁVOLODJ.
A magzatvíz nem oltja szomját
se pacsirtának, se éjnek.
A megaláztatás a legmagasabb fokra hágott.
 
 

EGYETLENEGYSZER ÉBREDÜNK!
És szóba hozzuk a szükségleteket.
Előbb ámulsz, majd megértő leszel,
De bölcs soha.
Éjszakáidba burkolózott kígyó,
Szoktatod magad az utolsó naphoz,
Mely belédgöngyölve szunnyad.
 
 

FELFŰZÖTT HALAK DÍSZE NYAKAMON
Nyögök a szükség terhe alatt.
Mondd, Atyám, hogyan kérődzzem fel
A húsbéli tüskét
S a jászlakban találhatót,
Megdőlt jóságod nélkül amire vakvezető
Fehér botomat támaszthatom?
 
 

KÉT EGYMÁST NEM ÉRTŐ
kéz között,
két ember között
a megalázottság légüres tere.
Fülledt mocsár fortyog.
Mily színedváltozása, felebarátom!
 
 

A SÍR SZERELMES,
ám nem repül.
Minden, mit szeretünk,
hullámot vet, de nem jut el
a szerelem és a sír lényegéig. 
Ne eressz senkit azúr pihenődig,
melynek se távlata, se halála.


(Cseke Gábor fordításai)


  
Román költők