Román költők

 


NICHITA STANESCU
 

(Sz. 1933, Ploiesti - megh. 1988, Bukarest) a háború utáni fiatal nemzedék egyik kimagasló képviselője, több nemzetközi irodalmi díjat kapott, Herder-díjas, Nobel-díjra is javasolták. Termékenysége, filozofikus mélysége, zenei sokszínűsége valóságos iskolát teremtett a mai román költészetben, népes tanítványi-baráti köre volt. Ihletett magyar fordítója a kortárs Szilágyi Domokos, az ő válogatása és tolmácsolása alapján (Víziorgona, Kriterion, 1974) készült az antológiában szereplő válogatás is. Utolsó éveit az alkoholizmus pusztító rabságában töltötte, az vitte el. Szülőházából nemrég avattak múzeumot.

 

VIZIORGONA

Jéghideg vizek játéka, csoda,
királyi kertbe illő, oda,
szökik rövid vascsövön,
hogy nem marad
kő kövön!
... van-e drága mestere,
hogy barlangot festene
levegőbe, van-e hang,
hogy nyomát őrizze hant...
Jéghideg vizek játékát, csodásat
- királyi kertbe illő varázslat -
ha elállítod, lezárod,
s esik a cső egy oktávot,
nem hiszi, jaj, senki, senki
el, hogy volt ideje lenni,
nedves idő, tovajátszott,
mely sosem látott világot!
 
 


VISSZHANG

Bal kezemet szöggel irtom -
létra ide, ó!
Sírni fog ma, sírni sírton
nibelungi ló.

Ám miért versz szöget, testvér?
Tenyeredbe, épp a balba?
Sok óránál, szögletesnél
így maradsz meg, sohse-halva?

Egyszer függött csak kereszten
valaki e vak világon.
Édes nevedre epeszten
Mért ismétlenéd te, lányom?
 
 


A LOVAG

Oly fáradt vagy, hogy arcodon
csúful lehull a sisakrostély
csörrenve, mint ha harcodon
szájadra estél.

Fölvetted páncélinged, ó.
S az arcodat miért?
S mért a mosoly, a csábító?
Aranyért? homokért?

Mondandód még megmondhatott.
S már bármennyire törvén
fejünk, nem értjük, hogy halott
tested számunkra törvény.
 
 


MADÁR

Szeretem, ám nem tudja ő se;
gyermeksége túl ismerőse,

lakozik testében, tejesben
és a szép számban, a hetesben,
szép fenyőben, ha havazott,
patyolat-gyönge csontban, ott,
és a sok-sok álmodozásban,
mit ma adott, hogy látva lássam.

Alszom, álmodom ló-pofát,
testet, mely vízmentén, tovább
szökik, s már föl se ébredek
se zöld földet, se kék eget.

Ó, hadd legyünk, legyek ma már
madár.
 
 


ÁLLAT

Állat kettőn-négyen állván
szomorún-szerelme bálvány
mind az ötnek mind a hatnak
s amely számok még kihaltak

Állat rózsaszín fehér
foga időkig felér
s a sárgába zöldbe kékbe
szétszóródva fehér égbe
hol sok hosszu állat éldel
tiszta vas ezüst meg éter
ki álmos álomba ringat
számolgatván számainkat
 
 


KÉT LÓ

Fehér eget álmodtam fekete
csillagokkal, s zöld földön fekete pázsit,
s az egyik halkan nyeríte
s továbbadta a másik.

Feketecsillagos fehér
eget, és, kancám,
téged a legelőn, az ér
mentén, a lankán.

És a smaragdló földeken
szélben hullámzó fekete pázsit.
Te nyerítettél ott nekem -
én voltam a másik.
 


SPLEEN

Mint a csirke a tojásban,
benned volnék, kicsi társam,
én tebenned örök kotló,
énbennem te, belém botló,
míg kikotlod, kis hamis,
még alázatomat is.
Megtartasz húsvétig végül
mint írott tojást emlékül,
koccantalan,
csóktalan,
viszonzatlan -
száma van.
Ha magadtól tovaversz,
eltelik a ronda perc,
jön jó óra, édes hóra,
évre, téged majmolóra.
De csak ülsz és ásítasz,
meg se szülsz - neked mit az.
 


MI AZ

Hogy a ház, hogy házasodj, -
tudjuk, persze, tudjuk-formán.
Hogy az ág, hogy ágaskodj,
hogy az árny - tudjuk, persze,
tudjuk-formán.

Hogy a bőrön a bibi,
hogy a lépések a lábban,
hogy az eső a felhőben,
hogy a bika, -
tudjuk, persze, tudjuk-formán.

Hogy halni meg,
hogy halni halál halálával, -
tudjuk, persze, tudjuk-formán.

Ház, nem tudni, mi az,
házasság, - nemigen tudni, mi az,
bika és halál -
nem tudni, nemigen tudni,
mi az!
 
 


KINCSEM

Várja magában hazajöttöm,
rabnők kiválasztottja, drága,
ha nem vagyok honn, rám gondol örökkön,
vagyok világa.

Magában betegnek érzi magát,
a padlót súrolja-sikálja,
végül a parkett tizennégy karát,
és besározza mihaszna párja.

Avagy lemossa türelemmel
a falakat, fölrak pár képet,
hadd örüljön az a gazember,
ha hazatéved.

Várva várja ittas urát,
jöjjön haza végül,
buja-fehér kezével szép haját
simogatja, hogy beleszédül.

Kijózanítani az urat
káposztalével - nagyon érti;
hosszú, fekete haja ajtótól ágyig mutat
- hogy el ne tévessze a férfi -
eleve elrendelt utat.
 
 


VERONETI KÉK

A koronás fejű kék
villámló kék pallosát ragadta,
s vette a kéknek fejét
föllegnek fölötte, alatta.
A fejetlen kék leesett,
nem ő, persze, csak a teste,
látottból látatlanba lett,
föllegnek előtte, mögötte.
A magasságos kék, az égi,
a künti, a benti - no ládd -
szigorú egyensúlyban védi
a reggel, az este pillanatát.
 


FEHÉRNÉP

Szép volt ő, a szépek szépe,
mint az amforának képe,
haláltalan élet épe,
s móring semmi a kezébe.

Istenem, beh szállt messzébbe
szerencsés számom, a hét, beh
jöttem, bízva négy kerékbe
s kígyó volt fogva elébe.
 


DAL

Hóba hullt letapostam színe a hóé -
patyolat-virág-bárkádat, Noé,
fehér virágot, havat,
legörnyedt súlyom alatt,
úrasszonyom, nagyasszonyom,
fehér virág havazzon, -
megbotlottam, letapostam,
mégis emelte fejét,
mégis emelte fejét ...
Sztalagmitek, sztalaktitek,
mégis emelte fejét,
mégis emelte fejét.
... Vízbe rakom, hogyha fő,
ott tüzes barlang lehet,
csillag-óceánon ő
bolygó mostohagyerek,
rossz Ararát, elereszt,
súlyos szikla-Everest ...
 


ÉS NEM BARBÁRNAK ...

"Boldog vagyok, hogy nem állatnak, hanem embernek, nem asszonynak, hanem férfinak, nem barbárnak, hanem görögnek születtem."

Ha a fű zölddé állapodik,
hogy szinte dalol,
sajnálom, elkeserít,
hogy nem vagyok görög.

Ha magjai köré az alma
isteni húsát rakja díszül,
s kigömbölyíti a szél,
sajnálom, elkeserít,
hogy nem vagyok görög.

Ha megjön a nagy fagy is
s beborít fönségesen,
s csak vakító árnyakul létezhetünk,
alant röpülve örökkön,
akár a súlyos tenger halai -
sajnálom, elkeserít,
hogy nem vagyok görög.

Ha vagyok, ha létezem,
s lenni, létezni nem rühellek,
elkeserít, hogy lehettem volna görög,
de nem vagyok.
 
 


RÖVID BALLADA

Csak a te ablakod nem huny ki soha.
Az ég alatt, egyedül, odafenn,
vakítón néz, míg elhaladok,
képzelt bűnöktől betegen.

Csak a te fáid hullatják veszendő
zöld levelük téli hidegen,
ha elhaladok, a hóban alattuk
képzelt bűnöktől betegen.

Még a kutyád sem ugat meg, amint
autók közt botorkál tévetegen,
vonítva - nem, ha elhaladok
képzelt bűnöktől betegen.

S az se, hogy létezem s te tudod,
hogy vagyok, nem fáj, ugye, nem,
ha szavakra függeszkedem láthatatlanul,
képzelt bűnöktől betegen.

Rajta, ítélj el, büntess meg, rajta,
ó, te közönyös-idegen,
engem, kit egyre égőbb láz gyötör,
képzelt bűnöktől betegen.
 


SZÜNET ÉNEK

Hej, takaré-takarékosan ám!
Győzött a takarékos isten,
ámulj felibe-szelt napsugarán,
fáklyámnak fele füstben.

Trapp-trapp, utcán felibe szelve
vonuló katonák, fél-láthatón.
Féldombormű felém e szemle,
csodálkozó, kínzott félszemüket láthatom.

Ha náluk gyorsabban szaladnék,
hogy lássam másik felüket,
hej, nagy istenség,
mennyei medencéjüket, szívüket, belüket,

szétmetszve bonctani módon,
nagy takarék, tenéked ...
Látnék csak egy pásztori-ódon
síkot, szeplőtlen nemlétet.

Az innenső oldal kidomborodik.
Túloldalt nincs semmi se.
A takarékos isten győzte le itt
a gondolatot, melyről szól e mese.

A látható törzs mögött csupán
egy sík függőlegesen, bután.
A látható kő mögött sose
rejtőik a lelke, te.

A juhnak csak két lába.
Beletapos szemem napsugarába.
Más kettő nincs, sose lássam
függőleges napfogyatkozásban.

Senkit se ragadhatok üstökén,
még csak fenyőillatot, se köményt.
Csak úgy tetszik, őt látom én itt,
az édes Noémit.

Még árnyékod sincs tenéked.
Költségbe vernéd az istenséget.
Egy korszakban csupán egyik felét
mutatja meg az ég.

Mindkét felét, a tojást,
minkét felét, íme, lásd,
nem mutatja más, mint e
szavak, uram, pazarlók s szentek szinte,

mind síkban, mind térben,
orommezőn, só-fehéren,
ó, édes pusztítás,
ó, édes pusztítás,
mert ilyet és mert ilyet
sose látsz és sose látsz.
 


EL SE JÖSSZ

El se jössz és el se holsz,
El se hét se húz a sors,
El se tél se tavaszokba,
El se asszony, kisasszonyka.

Rávetít suhanva kéklő
hátterére nagy szemem;
üstökös vagy, égi ékkő
vérfertő-szeplőtelen.

Így maradtunk, lásd, vakok,
egy szó nyomorékjai.
Lényem szívd, ha szívhatod,
hűl az én, hevül a mi.
 


ÁTADOM MAGAM

Átadom magam tunya, tespe,
részeg hangulatnak.
Az este, persze, az este
az emlékek mind velem mulattak.

Itt kering - mutattam őket:
a vivőeret, a verőeret.
S fönnebb, sokkal, ojjé, sokkal fönnebb
a képzelet.

Igyál. Nincs víz. Ne haragudj.
Vörös. És fehér, mint a hó.
Folyékony, te rongy.
Csupa só.

Ó, maradj, maradj csak,
maradj, maradj velem, cemende.
Tudj első uradnak.
A többi majd rendre.
 


ÁRAMÜTÉS

Megláttalak, láttál, láttunk.
Lett volna idegem ékszer,
fű-felhőn legeltető,
láttam a kort is elégszer.

Simogatnak távolok,
Uram, srég csillag-gerezden.
Kigyúlok és kihunyok
Krisztussal kancsal kereszten.

Szemem csak balra szemelget.
A jobb, Uram, csak zöldet lel.
Melletted, a mellett mellett
csupa fegyver, csupa fegyver.
 


MÍTOSZ

Veszíteni nem tudok,
lenni se,
szaladok
a semmibe.
Nehezen viselem el
magamat.
A mennyei hely
lenn van a föld alatt.
S a földi, elverni éhit,
fölfalja az égit.
 


CSATA UTÁN

Egy diófalevélre hajtottam homlokom,
majdnem elszálltam vele a szélben
ama mélabús napszak felé,
midőn félárbocon a zászlók, elsüllyednek a bárkák,
haldokolnak a hideg tavak ...
Szájam egy kesernyés kéregre nyomtam,
s majd beestem a gyökerek közt, a föld alá,
mint az úszó, ki sebes mozdulatokkal
szeli a folyamot, láthatatlan
ellenség felé igyekszik.
Vállam rányomtam a nedves árnyra,
mely folyvást futni akart
nyulak után, nyulak lábába szerelmes,
messzire tőlem a mezőn, mely
tele volt szórva hanyatt fekvő harcosokkal.


(Szilágyi Domokos átültetésében)
 


  

Román költők