NICOLAE PRELIPCEANU
Sz. 1942-ben, Suceaván. 1966-ban elvégzi a kolozsvári egyetem bölcsészkarát. 1969-1986 között a kolozsvári Tribuna c. irodalmi hetilap szerkesztője, majd a Viata romaneascat, s 1990-től a Luceafarult szerkeszti. További munkahelyei: Romania Libera (napilap), kormány-tanácsos. Az írószövetség vezetőségi tagja, több irodalmi díjat kapott verseiért és esszéiért. Versei németül, magyarul, bolgárul, spanyolul és más nyelveken is olvashatók. |
ÖREG KÖLTŐK TŰZHALÁLA. 1-ES SZÁMÚ VIGASZ
ne féljetek barátok és még
inkább barátnők
ti egyazon élemedett
korúak manapság
az égés nem a legrosszabb
dolog a földön
nyomunkban eképp tisztaság
marad
világra segítettétek az
akkor épp fiatalokat
vagy adtatok nekik egy-egy
lökést hogy legyen aki
a tüzet élessze veletek
de ne féljetek mert úgyis
összejátszanak
miként a cseles krimikben
szokás
a tied őt taszítja majd a
tűzbe
az övé engemet
az enyém téged
a tied sohasem tégedet és
így tovább
ezért örökké a megnyugtató
benyomással
maradsz
van közöttük egy embered
s főként azt ne feledjétek
hogy a füst minden
szennyet benyel
minden szemetet minden jót
és minden rosszat
az égbolton ha fekete
füstfelhő úszik át
tisztább lesz mintha
érintetlen maradna
két szakállas halott
s íme a harmadik
két szakállas halott
jóbarátaim
egyik előttem
másik a hátam mögött
sem biztosabban nem érzem
magam
sem szorongatottabbnak
közöttük
csak mintha fejemre
hágnának
egészen könnyedén
Virgil odalép Lőrinchez
egyszer egy hónapban
kimenőkor
s a következő pillanatban
e szavak nyomán
csöppent a telefon
azt mondják
Mihai Ursachi
meghalt az éjjel
még éppen elég láb
tapos végig
védtelen választékomon
a pokol konyhája
fürgén körmölök
nyitva az ajtó
s bejöhet rajta
egy idegen gondolat
s lehet hogy magát a
papírra
felírja
győztes vigyorát
nem tudnám elviselni
tintákkal s fura
oldatokkal
el nem tüntethetem
ámde megálljunk
hogy kerül a csizma az
asztalra
kié a gondolat amelynek
rabja lettem
mielőtt sistergő
serpenyőbe
dobnának
a pokol konyháján
az újdonatújak
a világ velünk kezdődött
és mérget rá
velünk is végzi be
több ízben egyszer
kivel-kivel
mindenki számára egyszer
bármily kevéssé néznénk
vissza
akár előreszegzett szemmel
is
mindenképp utunkat állják
megfejthetetlen sírok és
keresztek
a temető ábécéje
nehéz tantárgy
tucatnyi sok jó éven át
vagy talán rossz? ám rossz
legyen
olvasni immár megtanultam
de sokra nem megyek vele
még egy kevés s magam is
újabb
betűvé válok amit senki se
ismer
egyelőre
faljáró lelkek
több csapatnak is tagja
voltam
mindnek a peremére
szorultam
csak egy részem volt velük
közös
a másik örökké nyitott és
szabad
ezidő alatt azok többsége
akik lelkem egy részét
befedték
tovaszálltak és ez a
részem is
felszabadult mégis hosszan
elnéz utánuk
így telnek az új ezred
nappalai éjjelei
a másik ajtajai csattanva
záródtak
miként a szentpétervári
metró alagútjainál
egy esetleges
tengeráradáskor
de ők mégis eljutnak
hozzám
éjjel és nappal is
a faljáró lelkek
mutatják a kivezető utat
tabula rasa
egy roppant légy mászik át
fejem fölött
zümmögésétől kicsendül
magányossága
marad a másfajta tájak
csöndje
amint elfedi a város
hétfőjének
pokoli zaját
amint villámgyorsan
áttűnve felülír
évtizedeket
ahogy életre kelti
valamennyi költőt
akik megelőztek
ádám választása
és hogyha mégis újra írni
kezdenék
most amikor megvénültem és
az a szokás hogy a legzsengébb
fiatalokat marják agyon
és hogyha mégis újra hátam
mutatnám a divatnak
a vergődésemmel mit sem
törődő időszakok a különben
kötelező
egyirányú
nagy döntés előtt
hirtelen ádámra ütnék
akinek az Isten
hasonlóképpen mondhatta
ádám válasszál (feleséget
vagy sorsot)
ez a valódi választás
ez ám a súlyos döntés
semmiképp nem a szófosók
végtelen lajstroma
amit négyévenként
sugallnak nekünk
a valódi demokrácia ádám
választásával kezdődik
s döntésemmel ér véget
amire úgy érzem készen
állok
fekete babérok
a félelmet már kezdettől
belémplántálták
meg sem várva a kedvező
évszakot
meg sem várva hogy
megszülessek
kopasz voltam tágra nyílt
szemmel csüggtem
egy suceavai villanyégő
látványán
ám babérjaim a bőröm alatt
nőttek
a fejem és a szívem
körül
megkövülten
nem is susogtak
velem növekedtek
most megöregedtek és a
végre várnak
megértem a most érkezőket
vágyukat hogy ne is
lássanak minket
mert a bőr elvékonyodott
áttetszik rajta
a félelem fekete
babérkoszorúja
amely a levegőn át
terjed
távolról is
a legyőzött koszorúja
amire a most befutók nem
áhítoznak
tőlem senki nem akar
elvenni semmit
mégis félek
még félek
és végül nem marad más
mint jócskán elfeketült
koszorú
ez lenne ő? álmélkodik
valaki suttogva
hátat fordítva nekem
egyelőre
Cseke Gábor fordításai