Román költők

 


NICOLAE PRELIPCEANU

  

Sz. 1942-ben, Suceaván. 1966-ban elvégzi a kolozsvári egyetem bölcsészkarát. 1969-1986 között a kolozsvári Tribuna c. irodalmi hetilap szerkesztője, majd a Viata romaneascat, s 1990-től a Luceafarult szerkeszti. További munkahelyei: Romania Libera (napilap), kormány-tanácsos. Az írószövetség vezetőségi tagja, több irodalmi díjat kapott verseiért és esszéiért. Versei németül, magyarul, bolgárul, spanyolul és más nyelveken is olvashatók.

 

ÖREG KÖLTŐK TŰZHALÁLA. 1-ES SZÁMÚ VIGASZ

ne féljetek barátok és még inkább barátnők
ti egyazon élemedett korúak manapság
az égés nem a legrosszabb dolog a földön
nyomunkban eképp tisztaság marad
 
világra segítettétek az akkor épp fiatalokat
vagy adtatok nekik egy-egy lökést hogy legyen aki
a tüzet élessze veletek
 
de ne féljetek mert úgyis összejátszanak
miként a cseles krimikben szokás
a tied őt taszítja majd a tűzbe
az övé engemet
az enyém téged
a tied sohasem tégedet és így tovább
ezért örökké a megnyugtató benyomással
maradsz
van közöttük egy embered
 
s főként azt ne feledjétek
hogy a füst minden szennyet benyel
minden szemetet minden jót és minden rosszat
az égbolton ha fekete füstfelhő úszik át
tisztább lesz mintha érintetlen maradna
 
két szakállas halott
s íme a harmadik
 
két szakállas halott jóbarátaim
egyik előttem
másik a hátam mögött
sem biztosabban nem érzem magam
sem szorongatottabbnak közöttük
csak mintha fejemre hágnának
egészen könnyedén
Virgil odalép Lőrinchez
egyszer egy hónapban
kimenőkor
 
s a következő pillanatban
e szavak nyomán
csöppent a telefon
azt mondják
Mihai Ursachi
meghalt az éjjel
 
még éppen elég láb
tapos végig
védtelen választékomon
 
 
 
a pokol konyhája

fürgén körmölök
nyitva az ajtó
s bejöhet rajta
egy idegen gondolat
s lehet hogy magát a papírra
felírja
 
győztes vigyorát
nem tudnám elviselni
tintákkal s fura oldatokkal
el nem tüntethetem
 
ámde megálljunk
hogy kerül a csizma az asztalra
kié a gondolat amelynek rabja lettem
mielőtt sistergő serpenyőbe
dobnának
a pokol konyháján
 
 
 
az újdonatújak

a világ velünk kezdődött és mérget rá
velünk is végzi be
több ízben egyszer kivel-kivel
mindenki számára egyszer
 
bármily kevéssé néznénk vissza
akár előreszegzett szemmel is
mindenképp utunkat állják
megfejthetetlen sírok és keresztek
 
a temető ábécéje
nehéz tantárgy
tucatnyi sok jó éven át
vagy talán rossz? ám rossz legyen
 
olvasni immár megtanultam
de sokra nem megyek vele
még egy kevés s magam is újabb
betűvé válok amit senki se ismer
egyelőre
 
 
 
faljáró lelkek

több csapatnak is tagja voltam
mindnek a peremére szorultam
csak egy részem volt velük közös
a másik örökké nyitott és szabad
 
ezidő alatt azok többsége
akik lelkem egy részét befedték
tovaszálltak és ez a részem is
felszabadult mégis hosszan elnéz utánuk
 
így telnek az új ezred nappalai éjjelei
a másik ajtajai csattanva záródtak
miként a szentpétervári metró alagútjainál
egy esetleges tengeráradáskor
 
de ők mégis eljutnak hozzám
éjjel és nappal is
a faljáró lelkek
mutatják a kivezető utat
 
 
 
tabula rasa

egy roppant légy mászik át fejem fölött
zümmögésétől kicsendül magányossága
marad a másfajta tájak csöndje
 
amint elfedi a város hétfőjének
pokoli zaját
amint villámgyorsan áttűnve felülír
évtizedeket
 
ahogy életre kelti valamennyi költőt
akik megelőztek
 
 
 
ádám választása

és hogyha mégis újra írni kezdenék
most amikor megvénültem és az a szokás hogy a legzsengébb
fiatalokat marják agyon
és hogyha mégis újra hátam mutatnám a divatnak
a vergődésemmel mit sem törődő időszakok a különben
kötelező
egyirányú
nagy döntés előtt
hirtelen ádámra ütnék
akinek az Isten
hasonlóképpen mondhatta
ádám válasszál (feleséget vagy sorsot)
 
ez a valódi választás
ez ám a súlyos döntés
semmiképp nem a szófosók végtelen lajstroma
amit négyévenként sugallnak nekünk
 
a valódi demokrácia ádám
választásával kezdődik
s döntésemmel ér véget
amire úgy érzem készen állok
 
 
 
fekete babérok

a félelmet már kezdettől belémplántálták
meg sem várva a kedvező évszakot
meg sem várva hogy megszülessek
kopasz voltam tágra nyílt szemmel csüggtem
egy suceavai villanyégő látványán
ám babérjaim a bőröm alatt nőttek
a fejem és a szívem
körül
megkövülten
nem is susogtak
velem növekedtek
most megöregedtek és a végre várnak
megértem a most érkezőket
vágyukat hogy ne is lássanak minket
mert a bőr elvékonyodott áttetszik rajta
a félelem fekete babérkoszorúja
amely a levegőn át
terjed
távolról is
a legyőzött koszorúja
amire a most befutók nem áhítoznak
tőlem senki nem akar elvenni semmit
mégis félek
még félek
és végül nem marad más
mint jócskán elfeketült koszorú
 
ez lenne ő? álmélkodik valaki suttogva
hátat fordítva nekem
egyelőre


Cseke Gábor fordításai


  

Román költők