EMIL ISAC
   

(Sz. 1899, megh. 1954.) az erdélyi román költészet jellegzetes alakja, Kolozsvár román irodalmi életének egyik megteremtője, a román-magyar közeledés egyik előmozdítója. Költészete népművészeti ihletésű, ami elsősorban látásmódjára, képvilágára jellemző. Fordított a magyar költészetből is.

DAL

Nap, tavasz, virág, betelt dal...
Egyik jön s a másik elhal.

Ez zokog, s az dalra zendül,
szent tavasz, mely most kicsendül.

Van, kit ínség, kór emészt el,
más betelhet tiszta mézzel.

Egyik öntelten rivallgat,
másik szenved bár, de hallgat.

Franyó Zoltán fordítása
 
 

NAGYBÁNYA

Kis házak és terek és ódon kapuboltok.
A zöld, selyemfüves kertekben csupa gyermek.
A szarvas a szagos völgyben bolyongva boldog,
a patakban a kövek, mint holt szívek, hevernek.

Az agg, özvegy torony töprenkedőn mered le,
a nyárfa és a nyírfa egymást köszöntve borzan,
szerelmek emlékétől zenél a lányok keble,
s galambok csókolóznak, fehérek, hosszan, hosszan.

Másutt pokol a föld, itt édenkerti jóság.
Kapujában a vén Idő merengve áll ma,
kutakban víz csobog és örökkévalóság -
és nász és esküvő a holt menyasszony álma.

Dsida Jenő fordítása
 
 

KALÁKA

Hét leányok fonnak, fonnak, hét leányok sírdogálnak.
Vén hegedős húrba zöndít; ablak alatt szél üvölt.
Hét leányok fonnak, fonnak, fejlik a szál a puzsalyról és a lelkük a puzsaly. S mind sötétebb lesz a szála s könnyük: pergő gyöngysorok.
Vén hegedős dalra zendít; ablak alatt szél üvölt.
- Volt egyszer hét ifjú legény, szívük tiszta, szemük fénylő, hajuk, mint a holló tolla, foguk, mint a gyöngyfüzér.
Kezük alatt szállt az eke, pacsirtákkal versenyeztek s barázdájuk, mit szántottak, egy világot vett körül.
Volt egyszer hét ifjú legény és hét hulla lett belőlük, senki őket nem ölelte, csókaszőrrel csókolóztak s varjak  ültek a szívükre.
A hét puzsaly zümmög, zümmög, hét leányok sírdogálnak.
S a vén hegedős elhajítja zengő szerszámát, eltemeti arcát s markába röhög hahotázva.
Hét lélekről bomlik a szál, hét leányok fonnak, fonnak, egész éjjel fonnak fonnak.
S halványan leli őket a hajnal, mert sohasem lesz készen a fonál.

Dsida Jenő fordítása
 
 

DAL

Most a halál drága bor.
 Sors-kupám emelve,
azt iszom, míg lángja forr.

Jóság voltam és örök
 ifjúság szerelme.
Tudtam: messziről jövök...

Rügy-lelkemre fájdalom
 könnyezett, s a rosszra
jót felelt mosoly-dalom,

tűrtem, míg a kín tarolt -
 fényben álmodozva.
Az, hogy éltem: tréfa volt.

Franyó Zoltán fordítása
 
 

A VAK

A tavasz virágai közt hevert a vak, és fűszálakkal játszadozott.
Mosolya, mint az ég mosolyának tükrözése.
Hozzáléptem, és félénken kérdeztem:
- Miért mosolyogsz? Látod-e a szépségeket?
- Látok sok virágot... és a szeretet tavában az élet hattyúja fürdik... A túlsó partról fények küldik illatukat, és Pán sípja vijjog, és a szerelmesek ölelésekkel csalják meg a pillanatokat... Sudár márványtalapzat fölött kék madarak énekelnek, és rabszolgák és rabszolganők táncolnak az asztal körül, amely bortól, gyümölcsöktől roskadozik: ezüstserlegektől, amelyekben nagy gyémántok csillognak, mint a reggel könnyei az ágak között. És napragyogás övezi a piros ifjú arcokat, mert megérkezett a mennyasszony a vénséges folyamok országából. Elefántháton érkezett, kerubinok kíséretében... Ó, milyen szép az élet... narancsfaerdők... álomvirágok... boldog otthonok... ó, élet, ó, tavasz!
És mosolygott a vak és kérdezé:
- Hát te? Te mit látsz?
És halkan válaszoltam:
- Templomot látok, amelynek tornyáról lezuhant a kereszt, oltárán pedig a Sátán csókolózik a Háborúval, s a karzaton csontvázak kórusa énekel. 

Dsida Jenő fordítása
 
 

AZ ÉVEK ELREPÜLNEK

Az évek elrepülnek: véres szárnyú gerlék,
ha szívem lanyhulón ver, már nem is csodálom.
A könnyáztatta párnán oly nehéz az álom.

A kín fülembe zengi mély gitár-dalát:
a régi szenvedésem újként döf ma át.

Az ablakon bekukkan már a friss tavasz:
"Te hervadsz és a kertre gyöngyvirág havaz!"

"Te elmégy, és mögötted itt marad
a jó világ, mint egy kenyérfalat."

Szívem henyén ver, ez már nem szilaj dal,
be messze szállt a sok-sok tiszta hajnal!

Szép éveim szétrebbentek be régen:
pirosló lángok éjbe-szőtt vak égen...

Franyó Zoltán fordítása
 
 

ALVÓ ABLAKOK

Milyen mély a csend. A félreeső tó színére egy-egy akáclevél libeg le néha. A csillagok aranypettyekkel szórták tele a csillámló vizet; az akácok: mesteri ujjak fekete szőttesei - s az országút, mint fehér füstöt, szórja fel porát. A szél átsuhan a fűszálakon, fésüli lágyan a fövényt.
Milyen mély a csend!
S a házak ablakai mind-mind elfeketültek. Alszanak az elcsigázott emberek, s tündérálmokat ölelnek magukhoz párnáikkal.
És én megyek az utcán árnyékommal, mely tréfásan nyomomba szegődött. Az ablakok feketén pislognak, holdfényverésben; elfeledte őket a földi fény.
Elfeketült ablakok.
És egyszerre a falu mélyéről egy utas indul. Ezüst a vándorbotja, hab a szakálla, homlokán málnakoszorú - nyomában csiripelnek a madarak, megcsobbannak a vizek, kibontják szirmaikat a virágok, zümmögnek a méhek - és a vándor megkopogtat ujjaival minden ablakot.
És kinyílnak az ablakok, mosolygó arcok bukkannak ki az üvegek mögül, felfénylenek az utcák, csaholnak az ebek, szárnyaikkal verdesnek a kakasok.
Jer, vándor, kopogtasd meg lelkem ablakát is. Rezzentsd fel a reggel szavával ájult álmomat.
 De a vándor a hegycsúcson áll már, napsugárba fogózva az egekbe lép. - Nyomában itt remeg a málnaillat s a szél, mely az erdőket nyugtalanítja.

Dsida Jenő fordítása
 
 

ALSZIK A BÁBU

Halkan... csöndesen... föl ne riaszd! Alszik a bábu... És elsuhan mellettem kisleányom, ujjait ajkára téve, anyagondoktól felgyulladt orcával és szemében ég az asszonytűz öröklángja, amely megvéd, gondoz, ápol és szeret...
Holtan, kis játékéletében, alszik csöppnyi ágyán, parányi köntösében, csipkegallérkával a nyaka körül, összetett kezekkel: a bábu alszik.
És mintha halkabban ketyegne az óra is és az ablakfüggönyök elfelejtették volna belegyezni az este illatát, mintha a holt madár is, az ő talapzatán, a csöndet tartaná bezárt csőrében... alszik a bábu... halkan, föl ne riadjon!
És karomba kapom kislányomat, és sűrű csókokkal számolom a  pillanatokat, leheletem leheletébe fogózik, nézzük szeretettel és félelemmel a bábut, aki alszik... öntudatlanul alszik...
- Jaj, ha fölrezzenne, ha sírni kezdene, mert nincsen anyja, mint minekünk, mert - éhes volna és szomjúhoznék, mert fájna neki valami, kérne talán ő is, amint mi kérünk: kenyeret, cukrot, meleget, virágot és ezüstöt... Talán őt is megtépázná a vihar, és könnyei, mint fájdalomcseppek, hullanának a fehér asztalkára.
Halkan... csöndesen... Alszik a bábu.
És elkergetjük a legyet, hogy a szárnyak zizzenése föl ne zavarja.
- Alszik a bábu.

Dsida Jenő fordítása