Román költők

 


RUXANDRA CESEREANU  
 
 


Sz. 1963-ban Kolozsvárott. 1985-ben végezte a bölcsészkart, 1991-től irodalmi lapszerkesztő. Az Alpha '85 antológiában tűnt föl, az ezredfordulóig 6 kötete jelent meg.

 

A MÉH. LEVELEK
(Pantecul. Scrisori)

Mintegy húszévesen egy éjszaka ismét visszatértem anyám
méhébe. Itt találkoztam néhány mostohatestvéremmel, de
inkább a kis Jónás emlékezett rám. Számára a világ egy kút
volt. Ide visszatérve olyan volt, mintha egy éjszaka erejéig meghaltam volna. Hol jöttem be, én sem tudom. Egy kicsit
holtan, bent, a külvilág úgy vált le rólam, mint egy bőr. Egy sarokban magas babát vettem észre. Meleg volt méh­utánzatom. De testem kihűlt. Nem találtam a rácsos ágyacskát, sem az idióta, nyivogó játékokat, csupán az érzéki gyönyört.
 
Meggyóntam anyám méhének.
Halott volt, még csak egyetlen szárnyveréssel, angyal.
Még volt egy kimozdíthatatlan melle
és egy hatujjú keze,
mely hajamnál fogva húzott, hogy a hasába visszatérjek.
Olyan méh volt, mint egy ágy az estben,
rendezett, simuló lepedőkkel.
A hiacint alatt vártak átlátszó,
levegőbe szúrt vőlegény-öcséim.
Hideg volt, és a rács mögött
vőlegény-öcséim patkányokat simogattak,
melyek a választott lényt szaggatni jöttek.
Sikolt, őrjöng, tányérokat zúz, bolond anyám.
Részeg ura van és ezer fia.
Lehetnék én az ezeregyedik,
ha nem tudnám, hogy a has halott.
Agyam szögesdrót-gombolyag.
Vadállat kereszt nélkül, légies lány bőrébe bújva.
A szentek fehér hártyája borítja a holdat.
Az Atya szemétbe dobja angyalokkal nemzett fiait,
gyűlöli őket, mert nem elég vadak.
Rózsaszín angyalkák légyként donogják őket körül,
s szent petéiket lerakják.
 
Anyám, a méhed kilencemeletes tömbház,
és mennyi gyertya gyúl a titkos vacsorákon.
Isznak, szeretnek és kezdik elölről.
Senki nem megy a pusztába.
Ünnepkor a fiúk az erkélyen zászlót lobogtatnak.
A konyhában isten edényeket csapkod,
és vörösbort vedel.
Ó, anyám, hány szentecskét csináltál te is.
Egyesek magasan vannak, bal szárnyukkal takarják arcuk,
ne ismerje föl senki őket,
mások ülnek a fehér hasban, és előbújni nem akarnak.
Hiába csalogatom kandiscukorral, nőkkel őket.
Anyám ököllel üt a tömbház-méhbe.
A kölykök meggyilkolása egy halott nő.
A has meggyilkolása az egyetlen élő.
Ki vagy te.
Nem Az vagy, és mégis egyikünk eladott téged,
és kezeit ropogtatva meghajolt a fényben.
Nem tudom, hányadik fiú volt, de férfinak tűnt, és zokogott.
 
                    *

Egy lótuszsikoly van a szívemben,
gyermekökölnyi,
s az ököl forog a zsigerekben,
és bevérzi a holdat, a napot.
A fehér-hasbéliek öklöznek,
szívemet ütik.
Ujjaik a fülemen jőnek ki,
az álom tiltott nyelvét motyogják.
Kezeik tárgyakba akadnak,
és szétrongyolják az óriás hasat.
Torlaszoljátok el a pokol kapuját.
Nem vagyok töpörödött, ragacsos istenek nemzője.
Bumm, bumm.
Ne szülj meg időnap előtt.
Hasad koporsójából, boldogságos édes hercegnőm,
látom a kölyköket a mészárszék fele sietni.
Angyalneved fejem levágja,
megszületlen vagyok, turkálok, és nem gyónok.
Ahány koporsó van agyadban,
csak egyetlenegy zörög.
A halál forró erszényét,
íme, mit is érzek éjjel.
Alkonyatkor bezársz,
és lassan ütögeted hasad.
Bumm, bumm.
Már nem akarlak megszülni,
már nem akarlak elaltatni.
Kint zuhog.
A hason a cseppek puha, áttetsző madarak.
Bum, bum.
Ne mind kopogj, te idegen,
és távozz a belső, lila országba.
 
 
 
A SZEPLŐTELEN
(Imaculata)

Belülről, te asszony,
a tested színes mozaikablak.
Ó, hatalmas éjszaka!
Tömjénnel megrakott szamarak várnak az állomáson.
Lila prelátusok koponyája
hever és dalol lábaidnál.
A bazilika messze van, elmosódott,
harangok szele és gitár
zsongása hallszik a szigeten.
Te asszony, fehér gerinced egy fárosz.
Könnyező és függőleges vagy
az éj tejfeles sugarában.
Ó, kismamája egyetlen fiúnak,
mindig az idő felszínén,
kit hétezer profán és magányos férfi imád. Áve.
Wolfram-combjaid
- olló a hitetleneknek.
Firkászok zengenek meg rémülettől meredt állkapoccsal,
sebeid földagadnak,
fáradt zarándokok vonszolódnak benned,
és süvölt a hold.
Csipkeszövő vagy, Mária,
szenteknek varrónője.
Süket combjaid csilingelnek a világiak fülében,
ködös hasad gyilkos hírében áll.
Főnökasszony-egyenruhában hullámzol végig,
nyomodban álom illata marad.
Fehér kígyó,
úgy veted le bőröd,
mintha a legyőzött zászlaját a győztes
arcába vágnád.
Te vagy a kiszemelt állat,
mikor megszólal a vadászkürt,
luxusnyúl vagy, puha és kövér.
Úgy szagolunk, ahogy vagy,
mint egy szeszbe ezüstözött nyugdíjas asszonyt a Múzeumban.
Te alszol, Mária, a formalinban,
míg én várom a felvonót hogy, Jézushoz menjek.
 
 
 
A GYILKOS NŐ
(Ucigasa)

Az asszony nem tud.
Szívének hala nem lélegzik,
és pikkelyei megvörösödnek a holdtól.
Megöli szülőgépét,
egekig romlott combját,
szétszaggatott napjait, éjszakáit.
Bűnösen, de élőn,
a bőrben álcázott fénnyel, mint tört üvegben,
az alagútban áll.
Az őrszobában
arzénban alszik egy leány.
Ó, gyilkos nő, lenyalom ajkamról az olajos szív lépét!
Arcod az álom lámpái villantják át,
szaladsz az eső-kente kertben,
és a bójába ütközöl.
Elfutottál, vén nősténytigris, a rácsok mögül gyilkoló!
Az isten felülről figyelt,
bolyhos volt, ő volt a hasfelmetsző.
Tévelyegsz mint hibbant apáca,
és fejed vér szagától bűzlik,
vérraktáraktól, melyeket megszimatolsz a
 mennyek országában.
A hívők lógó nyelvvel bámulnak,
mint nyomorult pavlovi kutyák.
Úgy zuhansz rájuk, mint egy pók nyugaton.
Melleden fekete liliom.
Fogaid fehérek mint a sír,
oltárt gőzölnek, híres tornyokat.
A meggyilkoltak patái testemen taposnak,
pézsma csepeg és megrútulok.
Gyilkos nő, nyakadból egy halandó város hörög föl.
A csend fénylő csendet őröl.
Pezsgőt szeretnék inni és keresztet vetni.
 
Orbán János Dénes fordítása

(A Bestiárium c., 1998-ban Kolozsváron és Sepsiszentgyörgyön megjelent kétnyelvű kötet alapján)

 
 
Román költők