RUXANDRA
CESEREANU
Sz. 1963-ban Kolozsvárott.
1985-ben végezte a bölcsészkart, 1991-től irodalmi lapszerkesztő. Az Alpha '85
antológiában tűnt föl, az ezredfordulóig 6 kötete jelent meg. |
A MÉH. LEVELEK
(Pantecul. Scrisori)
Mintegy húszévesen egy
éjszaka ismét visszatértem anyám
méhébe. Itt találkoztam
néhány mostohatestvéremmel, de
inkább a kis Jónás emlékezett
rám. Számára a világ egy kút
volt. Ide visszatérve olyan
volt, mintha egy éjszaka erejéig meghaltam volna. Hol jöttem be, én sem tudom.
Egy kicsit
holtan, bent, a külvilág úgy
vált le rólam, mint egy bőr. Egy sarokban magas babát vettem észre. Meleg volt
méhutánzatom. De testem kihűlt. Nem találtam a rácsos
ágyacskát, sem az idióta,
nyivogó játékokat, csupán az
érzéki gyönyört.
Meggyóntam anyám méhének.
Halott volt, még csak
egyetlen szárnyveréssel, angyal.
Még volt egy kimozdíthatatlan
melle
és egy hatujjú keze,
mely hajamnál fogva húzott,
hogy a hasába visszatérjek.
Olyan méh volt, mint egy ágy
az estben,
rendezett, simuló lepedőkkel.
A hiacint alatt vártak
átlátszó,
levegőbe szúrt
vőlegény-öcséim.
Hideg volt, és a rács mögött
vőlegény-öcséim patkányokat
simogattak,
melyek a választott lényt
szaggatni jöttek.
Sikolt, őrjöng, tányérokat
zúz, bolond anyám.
Részeg ura van és ezer fia.
Lehetnék én az ezeregyedik,
ha nem tudnám, hogy a has
halott.
Agyam szögesdrót-gombolyag.
Vadállat kereszt nélkül,
légies lány bőrébe bújva.
A szentek fehér hártyája
borítja a holdat.
Az Atya szemétbe dobja
angyalokkal nemzett fiait,
gyűlöli őket, mert nem elég
vadak.
Rózsaszín angyalkák légyként
donogják őket körül,
s szent petéiket lerakják.
Anyám, a méhed kilencemeletes
tömbház,
és mennyi gyertya gyúl a
titkos vacsorákon.
Isznak, szeretnek és kezdik
elölről.
Senki nem megy a pusztába.
Ünnepkor a fiúk az erkélyen
zászlót lobogtatnak.
A konyhában isten edényeket
csapkod,
és vörösbort vedel.
Ó, anyám, hány szentecskét
csináltál te is.
Egyesek magasan vannak, bal
szárnyukkal takarják arcuk,
ne ismerje föl senki őket,
mások ülnek a fehér hasban,
és előbújni nem akarnak.
Hiába csalogatom
kandiscukorral, nőkkel őket.
Anyám ököllel üt a
tömbház-méhbe.
A kölykök meggyilkolása egy
halott nő.
A has meggyilkolása az
egyetlen élő.
Ki vagy te.
Nem Az vagy, és mégis
egyikünk eladott téged,
és kezeit ropogtatva
meghajolt a fényben.
Nem tudom, hányadik fiú volt,
de férfinak tűnt, és zokogott.
*
Egy lótuszsikoly van a
szívemben,
gyermekökölnyi,
s az ököl forog a
zsigerekben,
és bevérzi a holdat, a napot.
A fehér-hasbéliek öklöznek,
szívemet ütik.
Ujjaik a fülemen jőnek ki,
az álom tiltott nyelvét
motyogják.
Kezeik tárgyakba akadnak,
és szétrongyolják az óriás
hasat.
Torlaszoljátok el a pokol
kapuját.
Nem vagyok töpörödött,
ragacsos istenek nemzője.
Bumm, bumm.
Ne szülj meg időnap előtt.
Hasad koporsójából,
boldogságos édes hercegnőm,
látom a kölyköket a
mészárszék fele sietni.
Angyalneved fejem levágja,
megszületlen vagyok,
turkálok, és nem gyónok.
Ahány koporsó van agyadban,
csak egyetlenegy zörög.
A halál forró erszényét,
íme, mit is érzek éjjel.
Alkonyatkor bezársz,
és lassan ütögeted hasad.
Bumm, bumm.
Már nem akarlak megszülni,
már nem akarlak elaltatni.
Kint zuhog.
A hason a cseppek puha,
áttetsző madarak.
Bum, bum.
Ne mind kopogj, te idegen,
és távozz a belső, lila
országba.
A SZEPLŐTELEN
(Imaculata)
Belülről, te asszony,
a tested színes mozaikablak.
Ó, hatalmas éjszaka!
Tömjénnel megrakott szamarak
várnak az állomáson.
Lila prelátusok koponyája
hever és dalol lábaidnál.
A bazilika messze van,
elmosódott,
harangok szele és gitár
zsongása hallszik a szigeten.
Te asszony, fehér gerinced
egy fárosz.
Könnyező és függőleges vagy
az éj tejfeles sugarában.
Ó, kismamája egyetlen fiúnak,
mindig az idő felszínén,
kit hétezer profán és
magányos férfi imád. Áve.
Wolfram-combjaid
- olló a hitetleneknek.
Firkászok zengenek meg
rémülettől meredt állkapoccsal,
sebeid földagadnak,
fáradt zarándokok
vonszolódnak benned,
és süvölt a hold.
Csipkeszövő vagy, Mária,
szenteknek varrónője.
Süket combjaid csilingelnek a
világiak fülében,
ködös hasad gyilkos hírében
áll.
Főnökasszony-egyenruhában
hullámzol végig,
nyomodban álom illata marad.
Fehér kígyó,
úgy veted le bőröd,
mintha a legyőzött zászlaját
a győztes
arcába vágnád.
Te vagy a kiszemelt állat,
mikor megszólal a vadászkürt,
luxusnyúl vagy, puha és kövér.
Úgy szagolunk, ahogy vagy,
mint egy szeszbe ezüstözött
nyugdíjas asszonyt a Múzeumban.
Te alszol, Mária, a
formalinban,
míg én várom a felvonót hogy,
Jézushoz menjek.
A GYILKOS NŐ
(Ucigasa)
Az asszony nem tud.
Szívének hala nem lélegzik,
és pikkelyei megvörösödnek a
holdtól.
Megöli szülőgépét,
egekig romlott combját,
szétszaggatott napjait,
éjszakáit.
Bűnösen, de élőn,
a bőrben álcázott fénnyel,
mint tört üvegben,
az alagútban áll.
Az őrszobában
arzénban alszik egy leány.
Ó, gyilkos nő, lenyalom
ajkamról az olajos szív lépét!
Arcod az álom lámpái
villantják át,
szaladsz az eső-kente
kertben,
és a bójába ütközöl.
Elfutottál, vén
nősténytigris, a rácsok mögül gyilkoló!
Az isten felülről figyelt,
bolyhos volt, ő volt a
hasfelmetsző.
Tévelyegsz mint hibbant
apáca,
és fejed vér szagától bűzlik,
vérraktáraktól, melyeket
megszimatolsz a
mennyek országában.
A hívők lógó nyelvvel
bámulnak,
mint nyomorult pavlovi kutyák.
Úgy zuhansz rájuk, mint egy
pók nyugaton.
Melleden fekete liliom.
Fogaid fehérek mint a sír,
oltárt gőzölnek, híres
tornyokat.
A meggyilkoltak patái
testemen taposnak,
pézsma csepeg és megrútulok.
Gyilkos nő, nyakadból egy
halandó város hörög föl.
A csend fénylő csendet őröl.
Pezsgőt szeretnék inni és
keresztet vetni.
Orbán János Dénes
fordítása
(A Bestiárium c., 1998-ban
Kolozsváron és Sepsiszentgyörgyön megjelent kétnyelvű kötet alapján)
|