{IV-503.} Antropológia


FEJEZETEK

Az antropológia (biológiai antropológia, embertan, humánbiológia) korábbi meghatározás szerint (R. Martin) az emberszabású lények természettörténete térben és időben. Korszerűbb meghatározása: az emberfélék általános és összehasonlító biológiája. A napjainkban leginkább használatos megfogalmazás szerint: a Hominidák evolúciójának és variációinak vizsgálatával foglalkozó tudomány. A természettudományokon belül a biológiai tudományokhoz tartozik. Angolszász országokban az antropológián belül fizikai és kulturális antropológiát különböztetnek meg. Utóbbi magában foglalja a nyelvészetet, néprajztudományt, régészetet és szociológiát is.

A fenti meghatározás szerinti antropológia létrejöttét a Párizsi Antropológiai Társaság 1859. évi megalapításától (P. Broca) számítjuk.

A magyar antropológia kezdeményei Apáczai Csere János, Bél Mátyás, Huszti Zakariás, Gáty István munkáiban már felismerhetők. Az első magyar nyelvű antropológiai munkát Antropológia vagyis az ember ismertetése címmel Fejér György 1807-ben jelentette meg. Az 1860-as években Rónay Jácint az ősember kérdését bátor természettudományos szemlélettel tárgyalta. A magyar antropológia megteremtésének és a Budapesten tartott 1876-os Nemzetközi Ősrégészeti és Embertani Kongresszusnak a szellemi előkészítésében Scheiber Sámuelnek volt nagy szerepe. Pro memoria című munkájában és a Honban javasolta antropológiai társaság, tanszék és múzeum létesítését.

A megrendezendő kongresszus kutatásokra sarkallta Weisz Bélát és Kőrösi Józsefet, akik csaknem 15 ezer budapesti gyermek szem-, haj- és bőrszínének adatát gyűjtötték össze. Scheiber Sámuel 80 ezer újonc termetét vizsgálta, Steinburg Móritz egy székelyudvarhelyi torzított koponyát ismertetett. Lenhossék József megírta Az emberi koponyaisme, Cranioscopia című munkáját.

A kongresszus döntően befolyásolta az antropológia további hazai fejlődését.

1878-ban megalakult az Országos Régészeti és Embertani Társulat.

A budapesti tudományegyetemen – a Földön negyedikként – 1881-ben antropológiai intézetet létesítettek. Vezetője Török Aurél (1842–1912) professzor volt, aki Brocanál sajátította el az antropológiai ismereteket. Tervezte egyetemi intézet, gyűjtemény, antropológiai társaság és folyóirat létrehozását, amit nagy igyekezettel kezdett megvalósítani, de az évek előrehaladtával egyre kevesebb támogatást kapott és sok meg nem értésben volt része. Az intézet részére csak néhány helyiséget biztosítottak, a gyűjteményt csak részben tudta megvalósítani, az általa alapított folyóirat (Anthropológiai Füzetek) csak egy évfolyamot élt meg, a tudományos társaság gyakorlatilag nem jött létre. Sikerei elsősorban az oktatás és kutatás terén voltak. Munkásságát külföldön is elismerték, jóllehet élete végén annyira belemerült a módszertani kérdésekbe, hogy kraniometriai munkássága csak az elmélet szintjéig jutott, és ennek alapján – kissé pejoratív célzattal – a kraniometria pesti reformátorának nevezték el. Két kiváló tanítványa, Jankó János (1868–1902) és Pápai Károly (1861–1893), az élő magyarság vizsgálatával és a magyar őstörténet kutatásával végzett hasznos munkát.

Török Aurél halála után – amely egyben az antropológia hazai fejlődésének első fejezetét zárta le – az intézetet megbízott igazgatók (Lenhossék Mihály, Tóth Zsigmond) irányították. 1920-ban az intézet vezetőjévé nevezték ki Méhely Lajos (1862–1953) zoológus professzort, aki 1919-ben a fajvédőkhöz csatlakozott és 1933-ig ebben a szellemben vezette az Embertani Intézetet is. Vele a magyar antropológia fejlődésének egy kritikus korszaka {IV-504.} kezdődött. Ekkor a magyar antropológiában két szemlélet jutott érvényre. Az egyik a Méhely-féle fajbiológiai irányzat, a másik Török Aurél tanítványának, Bartucz Lajosnak (1885–1966) nevéhez fűződik, aki mostoha körülmények között végzett vizsgálataival képviselte a valóban természettudományos antropológiai szemléletet. Ebben közreműködött Malán Mihály (1920–1968) is, aki az 1920-as évek közepétől hasonló kutatásokat végzett, emellett egyetemi előadásokat is tartott.

1922-ben létrejött a Magyar Néprajzi Társaság keretében az Antropológiai Szakosztály. Bartucz megjelentette az Anthropológiai Füzeteket, amelyből azonban csak három évfolyam (1923, 1928, 1938) jelent meg.

Méhely 1930-ban lemondott akadémiai levelező tagságáról, 1933-ban nyugdíjba vonult, s ezzel befejeződött a magyar antropológia legnehezebb korszaka.

Ezt követően 1945-ig ismét egy olyan időszak kezdődött, amikor ugyan lehetőség nyílt Bartucz révén az antropológia oktatására, de ismét csak megbízott vezetők (Paál Árpád botanikus, 1933–1939, Entz Géza zoológus), illetve Bartucz Lajos irányították az intézetet. Az 1930-as években folytatódtak a természettudományos alapokon nyugvó antropológiai kutatások. Több olyan fiatal kapott antropológiai szakképzést, akik közül többen az elkövetkezendő évtizedekben a hazai kutatások meghatározó egyéniségeivé váltak: Nemeskéri János (1914–1989), Lipták Pál (1914), Fehér Miklós (1914–1975), Balogh Béla (1890–1947). Hasznos kutatásokat végzett még Lipp Imre, Bottyán Olga (1919) és Vély György (1895–1980). Ugyancsak erre az időszakra esik a Nemeskéri által 1939-ben megkezdett ivádi izolátumkutatás, amely az első nagyobb és komplex módszerrel végzett hazai antropológiai vizsgálat volt. Bartucz 1938-ban megjelent könyvében (A magyar ember) összefoglalta a hazai antropológiai kutatások addigi eredményeit.

Malán Mihály 1930-ban a budapesti Testnevelési Főiskolán Antropometriai Laboratóriumot szervezett, amelyet 1942-ig vezetett.

A második magyar antropológiai intézmény Embertani és Fajbiológiai Intézet néven 1940-ben, a szegedi Horthy Miklós Tudományegyetemen létesült. Ennek vezetője Bartucz Lajos lett (1940–1959 között). Elnevezése az akkori politikai helyzet függvénye volt, de tevékenységében a fajbiológiai szemlélet sohasem érvényesült. Ez az intézmény az ásatásokból származó leletek gyűjtését és tanulmányozását, valamint az élő magyarság vizsgálatát tűzte ki célul. A Dél-Alföld komplex kutatása érdekében Bartucz létrehozta az Embertani Intézet keretében az Alföldi Tudományos Intézetet, amely a háború miatt néhány évig létezett. Az Embertani Intézet a későbbiekben az egyetemi oktatáshoz készített jegyzetek (Bartucz, Farkas, Lipták), valamint az első magyar nyelvű tankönyv (Lipták) kiadása terén járult hozzá a szakemberképzéshez.

A Magyarországhoz visszacsatolt Erdélyben, a kolozsvári egyetemen 1940-ben Malán Mihály kitűnően felszerelt Embertani Intézetet szervezett. Ez a II. világháború befejezéséig funkcionált. Munkatársai a székelyek embertani kutatását végezték.

A II. világháborútól számítható a magyar antropológia fejlődésének negyedik és egyben legintenzívebb szakasza. Eleinte ez sem volt problémáktól mentes. A két világháború közötti fajbiológiai és rasszista történéseket ugyanis egyesek az antropológiának tulajdonították, jóllehet sem külföldön, sem hazánkban nem voltak a természettudományos antropológiát művelők között ilyen beállítottságú kutatók. Akik ebben részt vettek, mind más szakterületek képviselői voltak (mint pl. a zoológus Méhely).

A háborút követően a budapesti és a szegedi intézet nevét tanszékre változtatták. 1959-ig mindkettőt Bartucz vezette, előbbit megbízott, utóbbit kinevezett professzori {IV-505.} minőségben. Bartuczot 1959-ben a budapesti tanszékre nevezték ki, amelyet 1966-ban bekövetkezett haláláig vezetett. A tanszékek vezetőinek utánpótlása már nem jelentett olyan problémát, mint korábban, mivel időközben a szakemberképzés megoldódott. Bartucz utóda Budapesten 1973-ig megbízott, 1974–1996 között kinevezett vezetőként Eiben Ottó, majd Gyenis Gyula lett (1996-tól).

A tanszék kutatási profilja Bartucz halálát követően bővült és változott. Az ásatásokból származó emberi leletek vizsgálata (történeti embertan 1966-ig) mellett a fiatalkorúak testnövekedésének és érésének, a konstitúciónak, az emberszármazástannak, a ma élő felnőtt lakosság jellegeinek tanulmányozása került előtérbe. A tanszéket modernizálták, új antropometriai laboratóriumot létesítettek.

Jelenleg (1999) a biológia, pszichológia, régész szakos hallgatókat oktatják. 1990 őszén indította a tanszék a hároméves posztgraduális antropológus/humán-biológus szakképzést.

Hallgatói közül az utóbbi 50 évben Tóth Tibor (1921–1991), Gyenis Gyula (1940–), B. Bodzsár Éva (1947–), Susa Éva (1950–), Pap Ildikó (1951–) foglalkozott antropológiával.

A szegedi tanszék vezetői Bartucz Budapestre való kinevezése után: Lipták Pál (1960–1980), Farkas Gyula (1980–1997), Marcsik Antónia (1997–).

Kutatási területe kezdettől a történeti embertan, 1959-től a fiatalok testnövekedése és érése, a felnőtt magyarság jellegeinek vizsgálata, tudománytörténet, paleopatológia és paleosztomatológia. A tanszéknek mintegy 20 ezer leletből álló, ásatásokból (a neolitikumtól a 16. századig) származó gyűjteménye van.

Jelenleg a biológia és régész szakos nappali, és a biológia kiegészítő szakos levelező hallgatókat oktatják. A tanszéken készültek 1954-ben az első egyetemi jegyzetek (Bartucz Lajos), majd ezek újabb kiadásai (Lipták Pál, Farkas Gyula), illetve 1969-ben az első magyar nyelvű egyetemi tankönyv (Lipták Pál).

A tanszék hallgatói közül a hazai embertan területén tevékenykedik: Farkas Gyula (1932–), Dezső Gyula (1931–), Marcsik Antónia (1940–), Pálfi György (1962–), Szabó Teréz (1952–).

A harmadik hazai Embertani Tanszék a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen valószínűleg 1947 körül létesült. A tanszék megbízott vezetője 1950-től 1963-ig, majd kinevezett professzora 1963–1967 között Malán Mihály, 1970–1975 között Kretzói Miklós (1907), 1975–1983 között Nemeskéri János volt. A tanszék önállósága 1968-ban megszűnt, jelenleg a KLTE Evolúciós Állattani és Humánbiológiai Tanszékének keretében működik. A tanszék az antropológusok képzése terén ér el figyelemreméltó eredményeket. Hallgatói közül az antropológia művelői lett: Thoma Andor (1928–), Rajkai Tibor (1915–1972), Eiben Ottó (1931–), Pap Miklós (1942–), Szathmáry László (1950–), Szilágyi Katalin (1941–), Nyilas Károly (1946–), Joubert Kálmán (1946–).

Fő kutatási területei: a testnövekedés, a Down-kórosok, a ma élő felnőtt magyarság jellegeinek és populációgenetikájának vizsgálata, történeti embertan.

1945-ben alakult meg a negyedik hazai antropológiai intézmény, a Magyar Nemzeti Múzeum Természettudományi Múzeumának Embertani Tára. Ennek vezetői: Nemeskéri János (1945–1965), Tóth Tibor (1965–1990), Pap Ildikó (1990–).

Az intézmény célja az ásatásokból származó emberi leletek gyűjtése. Jelenleg nagyon korszerű körülmények között, mintegy 20 ezer leletet tárolnak. Kutatási területeik: történeti embertan, a történeti embertani módszerek tökéletesítése, az élő magyarság jellegeinek kutatása, paleodemográfia, paleopatológia.

A tárban dolgozók közül említendők: Nemeskéri János, Lipták Pál, Malán Mihály, Thoma Andor, Éry Kinga (1932–), Bottyán Olga, Dezső Gyula (1931–), {IV-506.} Wenger Sándor (1916–1983), Tóth Tibor, Pap Ildikó, Fóthi Erzsébet (1954–).

1958-ban létrehozták a MTA Antropológiai Témabizottságát (vezetője Boros István zoológus volt). A testület 1970 óta Antropológiai Bizottság néven működik. Elnökei: Nemeskéri János (1970–1980), Farkas Gyula (1980–1985), Eiben Ottó (1985–1999), Gyenis Gyula (1999-től). Titkárai: Dezső Gyula (1958–1970), Farkas Gyula (1970–1980), Pap Miklós (1980–1985), Marcsik Antónia (1985–1990), Pap Ildikó (1990-től). A bizottságnak általában 12 tagja van. Feladata a tudománypolitikai, tudományetikai és a szakterületet érintő más fontos kérdésekben való állásfoglalás.

További fejlődést jelentett, hogy 1952-ben a Magyar Biológiai Társaság keretében megalakult az Embertani Szakosztály. A szakosztály elnöke Bartucz Lajos, Malán Mihály, Nemeskéri János volt, jelenleg Gyenis Gyula.