RENDISÉG A TEMPLOMBAN ÉS A TEMETŐBEN

A nemesek és az adózók elkülönülése, a nemesi rétegek, csoportok presztízssorrendje tükröződött a templomi ülésrendben és a temetők felosztásában. Ez a rend századokon át fennmaradt, s a polgári korszakban is konzerválta az öröklött előjogokat. Szigorúan szabályozott ülésrend, aprólékosan kidolgozott terminológia a protestánsok között is főként a református egyházközségeket jellemezte. A református presbitériumok II. József türelmi rendelete (1781) után pontosan meghatározták a templomi ülésrendet. Mindenki társadalmi státusa, kora, neme szerint kijelölt helyet kapott. Kurialista kisnemesi falvakban az első padsor a falualapító nemzetség családjait illette. Rákosdon (Hunyad m.) a templomban a bal oldalon a nők, a jobb oldalon a férfiak ültek, s minden nemzetségnek külön széke (padja) volt. Az első sorban ültek mindkét oldalon a legelőkelőbb Bikfalvi nemzetség tagjai, őket követték a kevésbé előkelő nemzetségek, s mögöttük volt a később betelepült családok helye (Kós K. 1972: 246).

Gömör megye kurialista kisnemesi falvaiban szintén a falualapító régi családokat illették az első padsorok. Gömöri, borsodi jobbágyfalvakban hasonló elv érvényesült a templomi ülésrendben. Elöl ültek a legrégibb jobbágycsaládok tagjai, hátul pedig a később betelepülők utódai. Megnyilvánult a rendiség hierarchiája a templomi ülőhelyek formájában és megnevezésében is. Nemcsak a régi és az újabb családok, nemesek és nem nemesek különültek el. Kifejeződött az ülésrendben a nemesség belső tagozódása is. Kiemelt helye volt a főnemesi székeknek. A főúri, kegyúri szék többnyire baldachinnal készült. Köznemesi szék volt az urak padja. Több padsorból állt, s az úrasztalához közel helyezkedett el mindkét oldalon a templom főhajójában. Kisnemesi szék többféle létezett: középkori donációs nemeseknek fedeles szék járt. {8-163.} Armalisták, 16–18. században nemességet kapott családok hátrább kerültek, s az ún. kalapos székben ültek. Engedélyes széknek nevezték az idegenből betelepült kisnemesek pénzen váltott üléseit. A legtöbb református templomban akadtak ún. érdem székek. Azok a családok kapták, csináltatták maguknak, akik kitűntek az egyházközség védelmében, gyarapításában. Fiók széknek nevezték a félnemesek, az agilisek székét. Ez a nemes férfiak sorában, hátul a karzat alatt kapott helyet. Emlékszék a neve a kihalt családok üresen álló padjainak. A templom végében, oldaltornácain voltak a mindenki széke nevezetű padok. Ezekben ülhettek a nem nemes hívők. Sok falusi templomban a földesúr épített jobbágyai számára padsorokat. Azok helyének kijelölése azonban a presbitérium jogköre volt. Az ülésrend megtartása sok gondot okozott a presbitériumoknak. Ismeretesek évekig elhúzódó „székperek”, s olykor egyházi bíróságoktól világi bírósághoz kerültek át a súlyosabb ügyek (Faggyas I. 1991: 7–10). Ezekben a perekben családok, nemzetségek közötti presztízsharc fejeződött ki.

{8-162.} 8. ábra. Nemzetségek és a templomi ülésrend. Rákosd (Hunyad vm.)

A katolikus templomok általában demokratikusabbak. Ott csak a kegyurak kiemelt helye, a nemek és korcsoportok elválasztása tűnik szembe. A katolikus leányok és legények családjuktól elkülönült csoportokban helyezkednek el. Viszont a reformátusoknál az úrvacsoraosztáshoz is a nemesek álltak az első sorba. Az úrvacsora sorrendjét a családok rangja, a templomi ülésrend hierarchiája szabta meg. Ha egy paraszt előre tolakodott, erővel tolták hátra a helyére (Lajos Á. 1979: 43). Ide tartozik, hogy a templomi szertartás előtt vagy után a templom kertjében, udvarán is külön csoportokban gyülekeztek a kisnemesek és külön a parasztok.

A rendi tagozódást konzerváló templomi ülésrend az 1920-as években kezdett bomladozni. „Amerikás magyarok”, az első világháborúból megtért katonák kezdeményezték az „érkezési sorrend” bevezetését. Helyenként – például a Gömör megyei Alsószuhán – a nemesek ivadékai még akkor sem akartak lemondani előjogaikról. Hosszú viták, erőszakos székfoglalások, összetűzések után egyházmegyei békítő akciók következtek, míg az egyházközség végül áttért az érkezési sorrendre (Ujváry Z. 1981: 60–61; Kósa L. 1984b: 332–333; Faggyas I. 1991: 11).

Sok vidéken a temető is a falu nemzetségi településrendjét tükrözi. Rákosdon (Hunyad m.) a temető nemzetségek szerint van felosztva, s a családok nemzetségüket megillető helyre temetkeznek. Előnyösebb részen vannak az őshonos nemzetségek parcellái, félreeső részen pedig a később megtelepülők sírhelyei (Kós K. 1972: 243–244). Tinnyén (Pest m.) a köznemes családok már a 18. században is kriptákat, a földfelszín alatt kiképzett sírboltokat létesítettek. A nemes családok kriptái a temető „urak sora” nevű részén csoportosultak, s kifejezték társadalmi elkülönülésüket. Az 1820–1830-as években teljesen elkülönült új úri temetőt alakítottak ki. Temetőkultuszuk hatással volt a falu jobbágyparasztjaira is. Parasztok sírjain Tinnyén az 1790-es évektől tűntek fel a mészkőből faragott, a nemesek sírjeleit utánzó klasszicista sírkövek. A következő században – s különösen az 1960–1970-es években – már a falusi lakosság szélesebb köre kezdte utánozni a hajdani nemesurak kriptaépítkezéseit (Kiss Á. 1979: 372–373).

Észak-Magyarországon a nemesi családok a temető „fő helyén” építették fel családi sírboltjaikat. Kisnemesek, armalisták is igyekeztek kőből faragott kereszttel, obeliszkkel megjelölni a családi sírhantokat, s azok már a 18–19. században kiemelkedtek {8-165.} a parasztok fából készült sírjeleinek látképéből. A kőbe vésett régi családnevek, a nemesi rangok és praedicatumok még a polgári korszakban is hosszú időn át táplálták az utódok „nemesi öntudatát”, emelték a család presztízsét a lokális közösségben (Szabó László 1989a: 282).

{8-164.} 9. ábra. Nemzetségek a temetőben. Karcag (Jász-Nagykun-Szolnok vm.)