{8-159.} SZÁRMAZÁSTUDAT, CSALÁDTÖRTÉNET, ROKONSÁG

A nemesi társadalom az átlagot messze meghaladó mértékben tartotta számon a nemesi nemzetségek és ágak, a famíliák eredetét, rokoni kapcsolatait. Felmenőiket a nemesi ivadékok 6–7 generációra visszamenően számon tartották, név szerint ismerték, míg a parasztoknál csak 3–4 generáció számontartása volt az elemi követelmény. Minden nemzetségben gondosan őrizték a kutyabőrt, a nemesi kiváltságlevelet, s a társadalmi státusukat bizonyító egyéb írásos dokumentumokat (Paládi-Kovács A. 1981a: 169). Származási hagyományaikhoz a polgári korszakban is görcsösen ragaszkodtak. Egyes családok a középkorig, az első királyokig, sőt az első honfoglaló nemzetségekig vezették vissza őseiket.

Évszázadok alatt a nemesi családok rokoni kapcsolatai több megyére terjedtek ki, nemzetségeik újabb ágakkal bővültek, társadalmi kapcsolathálóik egyre terebélyesedtek. A rokonság számontartása jó emlékezetet, tanulást kívánt, s ezzel kapcsolatos hagyomány volt az Eötvös Károly által is emlegetett atyafilátogatás. Kiváló alkalom volt erre az esküvő és a temetés, amikor összesereglett a távolabbi rokonság is. Ilyenkor a szegényebb rokonok gondoskodtak arról, hogy a módosabbak ne feledkezhessenek meg róluk. A szétágazó nemzetségek távol élő családjai nemzetségüket úgy tudták igazolni, ha a kutyabőrt őrző család és a nemesi família más tagjai igazolták őket (Szabó László 1989a: 257, 261). Időnként maguk a nemesi kommunitások tisztázták, mely famíliák (közös nevet viselő és közös őstől leszármazó családok együttesei) tartoznak hozzájuk, s kiket nem ismernek el a közösséghez tartozónak (Maksay F. 1973: 14).

A rokonlátogatás és a vendégfogadás egyébként is hozzátartozott a nemesi családok reprezentációs igényeihez. Amikor átutaztak valamely vidéken vagy városon, nem mulasztották el egymást felkeresni. Falusi kúriákon erre a célra tartották fenn a vendégszobát, s ahol csak egy-két nemes család élt, szinte „fogták, marasztották a vendéget”. Zokon vették, ha az átutazó nemes vagy hivatalnok nem az ő házuknál szállt meg. Ez a legendás „magyar vendégszeretet” nyert megörökítést a 18–19. században Magyarországon utazó külföldiek naplóiban, útleírásaiban. A vendégfogadás oldotta a vidéki élet egyhangúságát, unalmát. A lengyel–magyar barátság előtörténetéhez tartozik, hogy a felföldi, szabolcsi kúriákra szívesen fogadták be a levert felkelések után Magyarországra menekült lengyel nemeseket. A Krúdy által rögzített helyi hagyomány szerint az 1830-as években a legtöbb szabolcsi kúriának volt egy-egy „lengyele”, aki a gazdával „múlatta az időt”. Együtt kártyáztak, vadásztak, hódoltak az úri passzióknak.

A származástudatot a polgári korszakban is erősítették a múltat őrző földrajzi nevek. Ezek között máig használt falunevek (Nemesbikk, Nemeskér, Nemesnép, Nemesvita stb.), határnevek (Nemes rét, Nemes erdő, Nemesek csapása) és falurészek nevei (Nemes szög, Nemes köz, Nemes udvar) egyaránt lehettek. Más esetekben a nemzetség, a família nevét őrizték meg a származástudatot erősítő földrajzi nevek (Paisszeg, Kustánszeg, Deme-szög, Dapsy-szög, Lenkey-kúria, Holló had erdeje). Sok esetben a falu és a nemzetség névazonossága bizonyította a család régiségét (pl. Ivád Ivády, Hubó Hubay, Lenke Lenkey, Csépány Csépányi stb.).

A protestáns kisnemességnél a szájhagyományt, a szóbeli családtörténetet korán {8-160.} kifejlődött írásbeliség támogatta meg. Számos levél, napló, testamentum, gazdasági irat halmozódott fel a család levelesládájában. Ezek a kisnemesi irattárak erősítették a felnövekvő új nemzedékekben a nemesi származás tudatát, büszkeségét is. A nemesi társadalom számon tartotta a különböző nemzetségek történetét, ősiségét, ágait és rokoni viszonylatait, a famíliák különböző szempontok alapján értékelt rangsorát. Minden nemzetség ápolta kiemelkedően híres, neves tagjainak emlékét. Büszkén emlegette országos hírnevet elért tagjait, s nem feledkezett meg a település, az egyházközség vagy a vármegye életében szerepet játszó őseiről sem. Egy-egy család tekintélyét és összetartását nagyban emelte a templomi érdemszék. Az adományozó családok, személyek nevét fenntartották az egyháznak ajándékozott tárgyak: harangok, klenódiumok, úrasztal kendők stb. Nemcsak emléket ápolt, de az adományozó család társadalmi státusát is emelte a határban állított kőkereszt, emlékkápolna. Ez utóbbiakat gyakran szentelték a magyar történelem nagyjainak, királyok, hadvezérek tetteinek (Paládi-Kovács A. 1981a: 169; Szabó László 1989a: 281–282). A nemzetségek ősisége az utódok számára is tiszteletet, előkelőséget biztosított. Olykor apró anyagi előnyt is jelenthetett a faluközösségen belül (Kós K. 1972: 239).