POLITIKA FALUN

A családi, rokoni, segítségi szálak mentén szövődő kapcsolatok szövedékéhez képest feltűnően elidegenedetté vált a lokális kapcsolatok politikai-nyilvánossági intézményrendszere (Sozan, M. 1985: 48–54), amit csak enyhíteni tudott, hogy képviselői közül többen a lokális közösségből kerültek ki, ott rendelkeztek rokoni-baráti kapcsolathálókkal – dacára a tudatos MSzMP-politikának, hogy a kádereket területileg is cserélni kell.

A szocialista közigazgatás és pártirányítás rendszerének kiépítése a korábbi érdekvédelmi, egyházi és egyéb társas szerveződések megszüntetésével járt együtt, s az 1950-es években a helyi tanácsok, pártszervezetek (akkor MDP), a népfront képviselete, a nőtanács a központi akarat és ideológia közvetítésének és a lokális élet ellenőrzésének szerveivé váltak, nem az önszerveződés, a helyi érdekek érvényesítésének és összehangolásának intézményeivé. Vezetésük is jobbára a korábbi helyi elittel, a gazdaréteggel szembenálló, a földosztás és a termelőszövetkezetek első szervezési hullámában kiemelkedő fiatalokból került ki, akik közül sokan megőrizték pozícióikat az 1970-es évekig. Személyük és az általuk képviselt politika megítélése – a beszolgáltatás kényszerével, a nagygazdák gazdasági erejének és tekintélyének megtörésével, olykor fizikai bántalmazásával, bebörtönzésével – egyéni beállítódástól függött, amiben az 1950-es években az elutasítás dominált, jóllehet az említett intézmények és képviselőik megkerülhetetlenek voltak.

Változott valamelyest a helyzet a mezőgazdaság kollektivizálását követően, amikor a sikeres termelőszövetkezetek a maguk működési területén társadalmi szervezőerővé, politikai tényezővé váltak, egyfajta nyilvánosságot teremtettek a bennük dolgozók számára komoly érdekérvényesítő képességgel, például az éves tervek elmélyült viták tárgyát képezték. Vezetőik között kezdetben a megbecsült gazdák, később azok szakképzett leszármazottai is helyet kaphattak, ami növelte irányítóik általános elfogadásának esélyét. A termelőszövetkezet (másutt az állami gazdaság) azonban egyben hierarchikus felépítésű munkahely volt, ahol vezetők és vezetettek konfliktusa is hozzátartozott a mindennapokhoz, s ezt a viszonyt áthatotta politikai megkérdőjelezhetetlenségének alaptétele, hiszen a vezetők szinte kivétel nélkül az {8-1002.} MSzMP tagjai vagy legalább a Hazafias Népfront helyi képviselői voltak, bármilyen családi háttérrel rendelkeztek. Továbbá a termelőszövetkezetek is alárendeltségben, függésben működtek, járási-megyei párt és szakellenőrzés alatt (Hollos, M. 1983: 114–115; Lampland, M. 1995: 247–272). A termelőszövetkezetek és a politikai hatalom intézményeinek kapcsolata a helyi képviselők személyétől függően változatosan alakult, s az anyagi gyarapodással párhuzamosan az említett intézményháló egyre inkább alkalmassá vált valóban a közügyek vitelére, a helyi érdekek megjelenítésére és képviseletére. Ezt az esélyt fokozta a szakszerűség növekedése a tanácsi szervezetben, ami országszerte megfigyelhető volt az 1970-es évek végétől, a tanácsi apparátus jelentős személycseréjével. Ám az említett szervek mindvégig a felülről irányítás és a még magasabb szintről érkező társadalom- vagy gazdaságpolitikai utasítások közvetítő intézményei maradtak, és képtelenek voltak az – olykor helyben elfogadhatatlan – intézkedések elhárítására (Bell, P. 1984: 106–154).

Akadtak települések, ahol a közösségi önszerveződés példái is regisztrálhatók voltak a szocializmus időszakában. Így Tápén társulás formájában létesült törpevízmű, részjegyzéses alapon épült ki a gázhálózat (Kollár M. 1972), Soltvadkerten teniszpályák, művelődési ház, kábel tv hálózat épült helyi kezdeményezésre (Módra L.–Simó T. 1988: 44). Ezekben a falvakban nem termelőszövetkezetet, hanem más jellegű szövetkezeteket találhattunk. Az 1971-ben Szegedhez csatolt Tápén háziipari, Soltvadkerten szakszövetkezetet, ami könnyen arra a gondolatra indíthatna, hogy bennük lássuk az eltérés okát. Szerepük nyilván nem volt jelentéktelen, de nem elegendőek a jelenség megmagyarázásához – azt inkább a századelő közösségszervezői emlékanyagában kereshetjük –, hiszen más szakszövetkezeti falvakban, például Tázláron nyomát sem lehetett tapasztalni ilyen kezdeményezéseknek, s egyetérthetünk Chris Hannel, aki szerint „Magyarországon és valószínűleg másutt is, a falusi közösségek profitáltak a legkevésbé abból, hogy [a lenini demokratikus centralizmus elvéből] a demokratikus elem újra kihangsúlyozódott a posztsztálinista korszakban” (Hann, C. 1980: 108–109).