LUKA. A PARASZTI TÁRSADALOM FOLYAMATOSSÁGA A JOBBÁGYFELSZABADULÁS UTÁN

TARTALOM

MEZŐBERÉNY

{8-955.} KALOTASZENTKIRÁLY – ZENTELKE

Kalotaszentkirály (Sîncraiu) és Zentelke (Zam) két egymás mellé települt ikerközség Kolozs megyében (Judetul Cluj, Románia), Bánffyhunyadtól 5 km-re, a Vigyázó havasok Kőhegy nevű hegyének alján. A két települést a Kalota folyó választja el egymástól, egyébként teljesen összeépültek. Közigazgatásilag 1945-ig két külön községet képeztek. Az ikerközség egy egyesült egyházközséget alkot. Lakóinak négyötöde magyar, egyötöde román nemzetiségű. A kalotaszegi néprajzi csoport Felszeg nevű altájába tartoznak. (Felszeg lényegében a régi történelmi Kalotaszeg, a Sebes-Körös és a Kalota folyó köze.)

Zentelkét 1291 és 1294 között „Zemteluk” néven említették először (Györffy Gy. 1966: I. 691), Szentkirály az 1332–1337-es pápai tizedlajstromban szerepel „Senkral” néven mint Zentelkével közös egyházközséget alkotó hely (Györffy Gy. 1966: I. 669). Szentkirályon számos nemesi birtokos család élt, számuk 1475-ben több, mint 15 (Csánki D. 1913: V. 407). Ezen családok egy része a szomszédos Magyarókereke faluban is birtokos volt (Csánki D. 1913: V. 384). 1842-ben így írtak a községről: „Annyi benne a helybeli és bébíró birtokos, mint zsellér” (Téglási Ercsey J. 1891: 126). Egy a határbeli helyneveket etimologizáló helyi eredetmonda szerint a falu valaha máshol állt, és a tatárjárás után költözött Zentelke mellé. A község mindenesetre elpusztult falvak határát olvasztotta magába, így az 1235-ben a Váradi Regestrumban szerepelt Hímtelke neve Kalotaszentkirály határában dűlőnévként fordul elő (Balázs É. 1939: 20).

Míg Szentkirályt kisnemesek és jobbágyaik, addig Zentelkét főleg jobbágyok lakták. A 15. század közepétől a falu legnagyobb birtokosa a losonci „Bánfi” család volt. A Bánffyak az 1430-as években megszerezték a korábbi királyi vár, Sebesvár birtokát, amelyet másképp „Kalataszeg vára” néven is neveztek. A várhoz nagy uradalom tartozott, amit egy mezőváros (Bánffyhunyad) és 22 helység vagy puszta alkotott, köztük Zentelke (Csánki D. 1913: V. 252–253). A közeli Malomszeg, Marótlaka (a 19. századra már román falvak), Damos, Nyárszó és Sárvásár is része volt a Bánffy-birtoknak. A gróf Bánffy család egészen az 1930-as évekig a falu egyik legnagyobb birtokosa maradt. Földbirtokuk mindkét falu határában körülbelül egyenlő arányban feküdt. Udvarházuk (a „kastély”) az uradalmi központtal Zentelke szélén állt. A Bánffy-uradalom cselédei és napszámosai többségükben az ikerfaluból kerültek ki. {8-956.} Hasonlóan nagy, többszáz holdnyi birtoka volt a báró Jósika családnak is mindkét falu határában (Baross K.–Németh J. 1893: 351–353).

Az ikerközség az 1560-as években csatlakozott a reformációhoz. A református Bánffyak sokban segítették az egyházat, míg a birtokát az 1730-as években a királyi kincstártól elnyerő katolikus Jósika család jobbágyai áttérítése érdekében mindent elkövetett. A 18. századi rekatolizálások idején a szentkirályi nemesek (akik közül többen befolyásos megyei hivatalnokok voltak) kiállásának következtében maradtak meg Zentelke jobbágyai is a református hitben. Kalotaszentkirályon református iskola a 17. század közepétől működött. A kalotaszentkirályi tanítóság tekintélyes állásnak számított. („Academia promotio” révén a külföldre tanulni induló diák tanítók fizetéséhez a Bánffy család jelentős kegyúri adománnyal járult hozzá.) Megjegyzendő, hogy a 18. század második és a 19. század első felében Kalotaszeg falvai közül Kalotaszentkirályról tanultak a legtöbben a Kolozsvári Református Kollégiumban, jóval meghaladva Bánffyhunyadot is. Állami népiskola 1875-ben létesült (az iskolaügyről: Sebestyén K. 1993: 85–89). Az általános iskola ma is a környék egyik legjobb hírű körzeti iskolája magyar és román tagozattal.

Szentkirályt és Zentelkét története során többször érte támadás. 1658-ben a II. Rákóczi György serege ellen induló büntető hadjárat során török-tatár hadak dúlták fel. 1848 november 7-érői 8-ára virradóan a szomszédos román hegyi településekről összeverődött parasztsereg rohanta meg és égette föl az ikerközséget. Nemes lakosai közül többet felkoncoltak. Ekkor Szentkirályon mintegy 20–25 nemes család lakott, itt volt a szolgabírói járás székhelye és adóhivatala is. „Ezen időben tehát Kalotaszegnek a központja nem Bánffyhunyad, hanem Kalotaszentkirály volt úgy társadalmilag, mint közigazgatásilag” (Vincze F. 1891: 156). Az 1848-as támadás során pusztult el a templom kazettás mennyezete, belső berendezése, levéltára s összes anyakönyve. 1851-ben a vizitációs jegyzőkönyv a következőket írta: „oskola nincs, a rabló csorda által az egész Szentkirály elégetvén” (Sebestyén K. 1993: 88). „Lakói oly szegények voltak, hogy a magok hajlékait is alig voltak képesek felépítni, nem hogy még középületeiket is felépíthessék” (Vincze F. 1891: 164). A Zentelkén állt két kastély közül 1848-as pusztulása után már csak az egyiket újították fel.

1920-tól, Erdély Romániához kerülésével a község számos változást élt át. A román hadsereg bevonulása, a közigazgatás és az iskolarendszer átalakítása csak néhány az uralomváltás következményeiből. Az 1920-as évek elején végrehajtott földreform során osztották föl a Bánffy-uradalom földjeit, majd a harmincas évek második felében a korábban prosperáló és piacra termelő nagybirtok hátralevő részét is felszámolták, kiárusították. A Bánffyak udvarházát, melynek legutolsó tulajdonosa gróf Bánffy Miklós volt, elbontották. A kastély anyagának jó részét a szomszédos román lakosságú Nagykalota (Calata) állami iskolájának és közművelődési házának építésére fordították (Szabó T. A. 1942: 144). A kastély gazdasági épületeinek egy részét átépítették lakóháznak.

1940-ben a II. bécsi döntéssel Észak-Erdélyt visszacsatolták Magyarországhoz. Kalotaszentkirály-Zentelke a magyar hadsereg szeptemberi bevonulásával határközség lett. Kalotaszentkirály határát gyakorlatilag kettészelte az új államhatár, a földek jó része a romániai oldalon maradt. 1940 és 1944 között mind magyar, mind román részről kisebb lakosságmozgás volt. 1944 őszén, amikor Észak-Erdélyt Románia {8-958.} visszafoglalta, a katonai műveletek mellett a környező falvakból verbuválódott civil szabadcsapatok fosztogatták a falut és környékét. (Ekkor pusztult el ismét az egyház levéltára.) A falu lakóiból számosan – főleg a magyar hadseregben határvadászként szolgáló katonák – szibériai fogságba kerültek. Az 1940-es, 1950-es évek politikáját mind a magyar, mind a román lakosság megsínylette. A magyar lakosság az adminisztratív nyomás, a diszkriminációs iskola-, egyház- és kisebbségpolitika; a román lakosság a görög katolikus egyház betiltása, a kényszerű ortodoxizálás sérelmeit viselte. A kulákcsaládok zaklatása, családtagjaik munkatáborokba hajtása, majd az 1960-as évek elején a kollektivizálás szorongatta a lakosságot.

Feltételezhető, hogy az ikerközségbe, a Bihar hegység havasaihoz közel esvén, már a 15. századtól költöztek be román családok. Szentkirály kisnemesi birtokosai között a 15. század második felében szerepel két vlach eredetű, a század végére már magyar nemesnek számító család is (Csánki D. 1913: V. 272–273). Egy 1461-es, az ötvenedet fizető „oláh” falvakat felsoroló jegyzékben Szentkirály román lakossága is szerepel (Balázs É. 1939: 23). Más Kalotaszeg peremein lévő falvakhoz hasonlóan, román családok nagyobb számban főleg a 18–19. század során települtek be az ikerközségbe. Egy 1754-es összeírásban már megemlíttetik az „Oláhok temploma” (Szabó T. A. 1942: 53). A falun belül a magyar és román lakosság kapcsolata mind az emlékezetben elérhető múltban, mind a jelenben rendezett. A magyar református és a román ortodox – illetve korábban görög katolikus – egyház papjai hagyományosan jó kapcsolatot tartanak fenn egymással, s toleranciára biztatják híveiket. Házasodás a két nemzetiség között nincsen. (Az a néhány eset, amely vagy újabb keletű, vagy a paraszti társadalom szegényebb rétegeiből tevődik ki, inkább kivételnek számít.) A helyi románság hagyományos rokoni kapcsolatai az ikerfalun kívül, Malomszeg, Marótlaka, Damos, Jákótelke, Bánffyhunyad román lakosságával alakultak ki. Intézményesített kapcsolat, például műrokonság a román és magyar lakosság között nincs szokásban. A köznapi kapcsolattartás konszolidált módja jellemzi az érintkezést. A szomszédság működő kapcsolat a román és magyar házak között is. „Együtt húztunk” jóban-rosszban – fogalmazzák meg magyarok, románok egyaránt. A falu kétnyelvű, kölcsönösen beszélik egymás nyelvét. A román lakosság területileg mind a zentelki, mind a szentkirályi oldalon elkülönül, a település szélein alkot utcákat. Az átlagos birtoknagyság a román népességnél kisebb volt, mint a magyar parasztoknál, de közülük is került ki nagygazda. A cselédek és napszámosok között sok román volt. A falu pásztorait hagyományosan a románság adta. A román paraszti lét művészi megformálásának stílusa eltér az ikerközség magyar parasztságáétól.

A helybéli zsidóság mintegy 6–7 családot tett ki. Boltosok, kocsmárosok voltak. Helyben volt imaházuk, sahterük, temetőjük. 1944-ben elhurcolták őket, közülük senki sem tért vissza. Cigány lakosság nem települt a faluba.

Az 1991-es népszámlálás adatai szerint Kalotaszentkirály és Zentelke összesített lakossága 1255 fő, ebből magyar 1054, román 201 fő. Református 1009, ortodox 180, baptista 47, görög katolikus 13, római katolikus 3, jehovista 2, pünkösdista 1 fő.

A statisztikai adatok szerint 1910-ig mindkét falurésznek magas a természetes szaporodása. (Szentkirályon 1000 főre 17, Zentelkén 10 a születések mutatója. Összehasonlításként: az Almás vidékén már ekkor jóval alacsonyabbak, 1–7 közöttiek a mutatók, míg a hegyi román falvakban a szám 20 körül mozog.) A stabil szaporodás {8-959.} mellett a gyermekhalandóság viszonylag alacsony (M. Stat. KM. Új sorozat 46: 414–415). A lakosság létszáma a két világháború között már alig emelkedik, bár még ekkor is családonként átlagban 3–4 gyermek született, sőt vannak példák 6–8–10 gyermekre is. (Vagyoni tagozódás szerint nincsenek kirívó különbségek a gyermekek számában.) A Kalotaszeg más vidékein hangsúlyosabb egykézés itt nem tűnik érvényesnek a 20. század első felére. Az egy-két gyermekes családmodell az 1960-as, 1970-es évektől terjedt el. Ez, párosítva a faluból való elköltözéssel, összességében a lakosság következetesen szívós fogyását eredményezi az utóbbi 30 évben. (1941-ben a lakosság összesen 1923 fő volt, 1991-ben 1255 fő. Tehát 50 év alatt 668 fővel fogyott az ikerközség lélekszáma.)

A népesség anyanyelvi megoszlása 1857–1930 (fő)

A népesség vallási megoszlása 1850–1941 (fő)

Forrás: KSH 1991: 381, 383; KSH 1992: 182–187.

{8-960.} Az ikerfalu társadalomszerkezete kevéssé tűnik polarizáltnak a 20. században. A vagyoni tagozódás nem elég kontúros. Földtulajdona – a pásztorokon kívül – szinte minden gazdának volt, átlagban 7–12 kat. hold. A legmódosabbak az 1961–1963 között zajló kollektivizálásig kb. 15–25 kat. holdon gazdálkodhattak. Nagygazdaként 5–6 családot tartottak számon mindkét faluban. (Ennek az 5–6 legmódosabb gazdacsaládnak a presztízsét az is erősítette a falu köztudatában, hogy Szentkirályon és Zentelkén is egymással összeálltak egy-egy közös cséplőgép tulajdonlására az 1940-es években.) Cselédet a nemesi családokat kivéve nem tartottak sem Zentelkén, sem Szentkirályon, még a legnagyobb gazdák sem. Egy-két kivételtől eltekintve az egykori nemes családok az 1920-as évekre már gazdaságilag lecsúsztak vagy elkerültek a faluból.

A föld bérlése vagy feles művelése nem volt jellemző. A földhöz jutás az öröklés és házasodás mellett vásárlás útján is történt. Föld megvételére mód ritkán ugyan, de adódott. A Bánffy-birtokból már az 1900-as években, majd az 1930-as években is árultak ki részeket. A szentkirályi deklasszálódó kisnemesi birtokosoktól is alkalmanként lehetett földhöz jutni. Földet olyan öregektől is vettek, akiknek nem volt gyermekük. Az a leány, aki más faluba ment férjhez, szintén eladta a reá eső földrészt. Úgy mondják: „Elhúztunk magunktól sok mindent, hogy vegyünk földet”. 1923-ban a romániai földreform következtében a grófi birtok egy részét felosztották. A falubeli szegénység 1–2 hektárt kapott, románok, magyarok egyformán. (Viszont a föld egy jó részét – márpedig az uradalom földjei a faluhoz közel eső jó részeken helyezkedtek el – Nagykalota román község gazdái között osztották szét, így a calataiak bebirtokoltak a zentelki határba.)

A határt 1882-ben és 1907-ben tagosították. A föld gyorsan osztódott, egy átlagos birtok, amely a tagosítás után 8–9 tagban volt, a 20. század közepére gyakran 40–50 tagban feküdt. A falu határában lévő földeket közepes vagy gyenge minőségűnek tartják: „Ha nem állunk utána, nem terem a föld”. Az éghajlatot tavaszi fagyokkal, korai ősszel a havasok közelsége határozza meg. A kollektivizálásig három nyomásban művelték a határt. A termékszerkezet rendkívül egységes minden gazdaságban. Jelentőségi sorrendben: búza, árpa, zab, krumpli, kukorica. Takarmánynövényeket, lóherét, bükkönyt, ritkán lucernát, takarmányrépát termesztenek. A kukorica és a burgonya az 1930-as évek óta hódított tért nagyobb mértékben. Szántóföldi vetemény kukorica között a takarmányrépa, a bab, a tök. A gyümölcsösökben szilva, dió, alma, körte terem. A szőlő csak díszlugas a ház körül. (Jankó János 1890-ben még 12 gondozatlan szőlőtőkét látott a határban és a dűlőnevek is egykor volt szőlőtermesztésre utalnak.) Többletjövedelmet a növendékállatok hasznából szereztek. Állatvásár minden hónap utolsó hétfőjén Bánffyhunyadon volt. Tejet, vajat, tojást az asszonyok keddenként, a hunyadi hetipiacon adhattak el, illetve házaknál alkudtak meg rá előre. Lovat csak a módosabb családokban tartottak, főleg fuvarozásra vagy könnyebb talajmunkák végzéséhez. A szarvasmarhatartás viszont igen jelentős volt a század elején. Szentkirály adta el kiugróan a legtöbb borjat a bánffyhunyadi járásban. (Például 1911-ben 397 marhára 176 ellésből 98-at adtak el. Tehát növendékállatok eladására specializálódtak. Zentelkén ez a szám alacsonyabb: 418 marhára 107 ellésből 46-ot vittek a vásárra, bár még ez is a járási átlag fölötti szám – M. Stat. Közl. Új sorozat 41: 858–865.) A fekete bivalyok száma a 20. század elején – bár {8-961.} növekedett – csak fele, harmada volt a szarvasmarháénak. A bivalytartás jelentősége a két világháború között nőtt igazán, míg a marhatartás ekkor esett vissza. A „magyar világ” alatt terjedt el az akciós (szimentáli) „piros” tehenek tartása a magyar marha helyett. A kollektivizáláskor a bivalyokat nem kellett beszolgáltatni, így ez maradt a legfontosabb tejelő és igásállat. Kollektivizálás után, 1962-ben 30 ár földet lehetett a bennvalóból (a településen belül található házhely, udvar, kert) megtartani; akinek nem volt ennyi, az a szántóból tarthatott meg egy darabot. Disznót főleg zsírsertést (mangalicát) tartottak. A „magyar világ” idején terjedt el szélesebb körben a hússertések tartása. Tehát a fajtaváltás a sertéstartás területén is az 1940–1944 közötti rövid időszakhoz köthető. A gazdaságok eszközkészlete nem mutat nagy különbségeket, a modernizáció jelentős része a „magyar világ” idején történt. Bánffyhunyadon ekkor aranykalászos gazdatanfolyamot tartottak, akciós vetőmagokat, mezőgazdasági gépeket, nemesített állatfajtákat kínáltak. Az ekkor beszerzett eszközök, fajták és ismeretek jelentették a korabeli agrártechnika legmodernebb próbálkozásait.

A gazdasági élet irányításában az úrbéresi közösségnek jelentős szerepe volt. A határbeli erdő és legelő jelentős része az úrbéresek közös tulajdonában volt. (Például 1893-ban a kalotaszentkirályi közbirtokosság tulajdonában: 49 kat. h. legelő, 425 kat. h. erdő, Zentelke község kezében: 94 kat. h. legelő, 129 kat. h. erdő, 104 kat. h. rét, 3 kat. h. szántó – Baross K.–Németh J. 1893: 351–353.) Az úrbéresi közösség feladata volt a legelő- és erdőjogok rendezése, a marha- és bivalypásztorok felfogadása, az apaállat-gondozó kijelölése, a mezőőr felfogadása, az irányított gazdálkodás felügyelete a hármashatárban (három nyomásban művelt határ). Az úrbéresi közösség a területének az 1940-es évek végi államosításáig működött. A pakulárokat (juhász) nem az úrbéresi közösség, hanem a juhtartó gazdák fogadták fel. A turmákat (a tavasztól őszig kihajtatott és a felfogadott pakulár által őriztetett juhnyáj) falurészenként szervezték meg, mindkét faluban 2–2 turma volt és van.

A két falu lakossága elsősorban mezőgazdaságból élt, de emellett a szegényebb rétegekből idénymunkára Nagyváradon túlra, az Alföldre jártak aratni 1920 előtt. A hegyi román falvakban a Béles környéki fűrészmalmoknál, illetve a calateli 3 nagy deszkagyárban a két világháború között lehetett munkát találni. A szegényebb családok lányai átlagosan 2 évig cselédeskedtek Kolozsvárt, Bánffyhunyadon vagy a környező falvak polgári középosztálybeli családjainál. A második világháború előtt alig emlékeznek arra, hogy értelmiséginek tanult volna valaki, ha igen, akkor inkább Szentkirályról. Szakmát is kevesen tanultak, inkább apáról fiúra szállt a mesterség az iparos családokban. Szűcs, csizmadia, kerékgyártó, kovács, ács, kőműves, asztalos, molnár – esetenként több is – volt a két faluban. (A második világháborúig Szentkirályon volt több iparos.) Vasutasnak is beálltak néhányan. A nők közül egy-kettő varrónőnek tanult ki. Kalotaszeg kézműves falvaival ellentétben semmilyen jellegzetes specializált tevékenység nem jellemzi a falut. A népművészeti árutermelésbe sem kapcsolódtak be, piacra szánt varrottast a közelmúltig nem készítettek. Az 1950-es, 1960-as évektől Bánffyhunyad és Egeres szocialista ipari üzemei és külszíni fejtésű bányái adtak munkalehetőséget a lakosságnak.

A 20. század első felében a nagycsaládszerkezet (házas testvérek családjainak több generációs együttélése közös fedél alatt) megléte még nem ritka. A két világháború {8-962.} között az együttélésnek azon késői formájával találkozunk, amikor a ház, a beltelek, a gazdasági felszerelés egy része még közös használatban maradt, bizonyos munkákat közösen végeztek, de lényegében a kis családok külön tartották nyilván szétválasztott gazdaságaik jövedelmét. Nagyobb gazdasági munkák, építkezés, családi ünnepek esetén a segítségnyújtás a rokonság körén belül kalákaszerűen jellemző.

A nagycsaládi együttélés nyoma a településképen is megmutatkozik. A falu belterülete rendezetlen, halmazos. A kisméretű, elaprózódott beltelkeken több lakóház és csűr szorul össze. (A házak téglalap alakú telkeken az udvar mindkét oldalán hosszában fekszenek, vagy szabálytalan telken szabálytalanul.) Vannak beltelkek, melyekhez kert jóformán alig tartozik. A falu egyes részein szabálytalan formájú udvarok alkotnak szegelleteket ott, ahol egykor rokon családok laktak. Kalotaszeg más falvaihoz hasonlóan, az egykori családszerkezet vetületeként, itt is megtalálható a ragadványnevek gazdag használata.

Az öröklési rendből fakadóan, mivel földet lányok is örököltek a 19. század utolsó felétől, a földszerzés elfogadott gyakorlata volt a házasság. Az öreg szülők nem ragaszkodtak mindenáron a földhöz. A fiú és leány utódoknak egyaránt a házasságkötéskor adták ki a nekik járó föld egy részét egyenlő arányban. A lányok csak a künnvalókból (a birtoknak a falu határában fekvő földjei) részesültek. Így a kelengyébe és „szólásba” a kelengye tárgyi részén túl (bútor, cserép, textil, viselet) szántó, rét, kenderföld, egy-két növendékbivaly, juh, gazdasági felszerelés és pénz is tartozhatott. A fiatalok a házasságkötés után lényegében megkezdhették részben vagy teljesen önállóan a gazdálkodást. A „vőnek menés” gyakori a csak lány utódú családokban. Ez a vőnek presztízsveszteséget nem jelent, sőt szemességét, ügyességét bizonyítja. A fiúk a künnvalókon és bennvalókon egyaránt osztoztak. Kivételt képezett, ha az egyik fiú vőnek ment, akkor a szülői házban maradott fiú nemcsak a házból a fivérére eső részt, hanem a bennvalóból ráeső részt is kifizette pénzben. A szülők maguknak visszatartottak egy birtokrészt, nemritkán a föld felét. A házban, illetve a telken maradó fiú vagy fiútestvérek az apa eszközállományával és a kölcsönösség elve alapján közös munkával művelték különválasztott földjeiket, de döntési joguk csak a saját földjükre vonatkozóan volt, és mindenki csak a saját gazdaságának hasznából részesült. A szülői házban maradt testvér a szülők halála után a már önálló gazdaságot alapított fivéreit a bennvalókért és a házért kifizette. A hátramaradott szülő temetési költségeit általában az egyik testvér vállalta a gazdasági felszerelés fejében. Gyakorinak tűnik, hogy ha az apa megözvegyült, akkor az anya házassággal hozott földjét szétosztották a gyerekek között a nagykorúság elérésekor (21 év).

A házasodás a falun belül, a két ikerfalu között, valamint – megközelítőleg jelentőségi sorrendben – Bánffyhunyad, Magyarvalkó, Nyárszó, Damos, Magyarókereke, Jákótelke, Sárvásár falvakból történt. A családnevek terjedéséből Jankó János családnévkutatásai szerint a házassági kapcsolatoknak a 19. század végén hasonlók az irányai, mint amit az emlékezet is számon tart a 20. századra vonatkozóan (Jankó J. 1892: 106–115). A házasságkötések gyakorisága egyes falvakkal változhat (például Nyárszó veszített a jelentőségéből, Magyarókereké főleg az 1950-es években növekedett). Az esetek többségében a lányok beházasodása jellemző, bár a „vőnek menés” {8-963.} sem ritka. Zentelke és Szentkirály között az összeházasodás a 20. század közepe előtt kevésbé gyakori, mint utána, nemigen haladja meg azt az arányt, amennyire más felszegi községekkel házasodtak. Tehát a Felszeg bizonyos községei közti exogámia ellenére a tipikus presztízses házasságok a falun, tehát Zentelkén, illetve Szentkirályon belül köttettek.

A két falu közösségi életének intézménystruktúrája elkülönült egymástól mind a közigazgatást, mind a gazdasági igazgatást illetően, s a hagyományos közösségi intézmények is, mint a fonók és legénybandák, külön szerveződtek. Mindkét falunak külön bírája, képviselő-testülete, költségvetése, külön határa és úrbéresi közössége volt. „Külön volt a kasszája és külön adminisztrálta magát, csak az egyház, a perselypénz meg a temető volt közös.” Társegyházak voltak közös templomépülettel és lelkésszel, de a templomba már külön kapukon járnak és ott külön helyre ülnek. Az egyházi irányításban úgyszintén két testületet választanak, a 24 presbiterből 12 az egyik, 12 a másik faluból való. Lényegében a főbb intézmények, mint a jegyzőség, a templom, az iskola és a temető az egykori módosabb, nemesi községben, Szentkirályon helyezkedtek el. A jegyző személye megegyezett, mivel mindkét falu közös körjegyzőséghez tartozott, amely Szentkirályon székelt. (1920-tól a hivatalos közigazgatási elnevezés Zám-Sáncraiu, 1940–44 között Kalotaszentkirály-Zentelke, 1945 után Sincraiu lett.) Szentkirály-Zentelke több község közigazgatási központja a 20. században, ezek: Damos (Domoşu) – magyar többséggel; Jákótelke (Horlacea) – magyar többséggel; Magyarókereke (Alunişu) – megközelítően fele román, fele magyar; Malomszeg (Brăişoru) – színromán.

A két közösség tisztségviselőit 3 évente választotta meg. „Tekintélyes embernek kellett lenni a bírónak, olyan embernek, akit a nép értékelt. A viselkedése, a népszerűsége számított inkább, nem a módosság, okos embernek kellett lennie.” Az elöljárókat, presbitereket, az úrbéresi közösség tisztségviselőit is hasonló elvek szerint választották meg.

A templomi ülésrend, hasonlóan más református hitgyülekezetekéhez, elsősorban a két falu, a nemek és korosztályok elkülönülését, illetve a nemesek és tisztségviselők rangját tükrözi. Az egyes nagycsaládok padjai csak jeles eseményekkor kapnak jelentőséget (például az új asszonyt a templomban való bemutatásakor férje családjának padjába ültetik). Az egyházi élet kiemelkedően aktív a legutóbbi időkig. A presbitérium tevékeny részt vállal a falu közösségi életének szervezéséből. A közösség önszervező ereje mindmáig nagy.

A fonók a 1980-as években megszűntek, de a legénybandák karácsonyi kántálása még szokásban van. A lakodalmi szokások is még bizonyos elemeikben hagyományosak, mind a mai napig.

Az összeépült két falu magyar tájnyelve nem egyezett teljes mértékben. Kalotaszentkirályé inkább Magyarókereke tájnyelvéhez, Zentelkéé Bánffyhunyad, Damos, Sárvásár tájnyelvéhez volt hasonló (Szabó T. A.–Gálffy M.–Márton Gy. 1944: 19, 42). (Lehet, hogy az egyezés csak virtuális, de a tájnyelvi különbséget érdemes összevetni a középkori uradalmak területi megoszlásával.)

A két „szomszédvár” Szentkirály és Zentelke elkülönülése, vetélkedése a múltban hasonló volt a más tradicionális közösségekben a két szomszédos település vagy a falu alrészeinek, például a szegeknek, utcáknak elzárkózó idegenkedéséhez. Jól {8-964.} illusztrálja e viszonyt az az 1895-ben történt eset, amikor egy mulatság során a régi szokásra, miszerint úrvacsorát először a zentelkiek vettek (előzékenységül az egykori donátor Bánffyaknak), valaki azt mondta, hogy a szentkirályiak a zentelkiek „nyálát isszák”. A kitört hosszan tartó háborúságot sem a lelkész, sem a tanítók, sem a püspök nem tudta lecsillapítani, mígnem a lelkész fenyegetésére, hogy elhagyja a gyülekezetet, végre megegyezés született. Ettől kezdve felváltva hol Zentelke, hol Szentkirály vesz előbb úrvacsorát (Vincze Ferenc [1856–1939] ny. ig. tanító kézirata 1929-ből). Mára a távolságtartás feloldódott, látványos ellentétek már nincsenek, de még mindig számon tartják a két falu különállását. „Most már nagyon összeházasodtunk, össze van elegyedve a két falu” – mondják.

A környékbeli falvaknak, akikkel az érintkezés gyakoribb volt, megvannak a hagyományos csúfneveik. Leginkább Körösfőt érzik riválisnak. Ha összehasonlításról van szó, hozzájuk mérik magukat, és róluk alkotják a legsarkítottabban megfogalmazott véleményeket. „A körösfőiek mások, nagyravágyóbbak, rátartibbak, a kereskedésre jobban foghatóak, nemcsak a varrottassal, mással is. Szokva vannak vele, hogy forgolódjanak. Nem is gazdálkodnak szívesen. A körösfői inkább árul meg bedolgoztat, minthogy a földet művelje” – mondják.

Felszeg, ezen belül Kalotaszentkirály-Zentelke régiessége, hagyománytisztelete szembeötlő a 20. században, mind a mai napig, de már az volt a 19. század végén is, amely tulajdonságot Jankó az anyagi kultúra terén több helyütt is megemlíti. Az átmeneti vidék cifrálkodását a felszegiek már a múlt század végén így bírálták: „csak nyalkaságból teszi, s nem azért, mert gazdagabb” (Jankó J. 1892: 89). Az ikerfalu viseletét, építkezését, lakáskultúráját, szokásanyagát, földművelés iránti vonzalmát és gyakorlatát, a közösségi élet megnyilvánulásait számos archaizmus jellemzi a legutóbbi időkig. A két falut összehasonlítva az egykori jobbágyfalu, Zentelke még több archaizmust mutat fel, mint a kisnemesi Kalotaszentkirály. Az ikerfalu lakóinak hagyománytisztelete, a régiesebb vonások iránti tudatos és bevallott ragaszkodása – úgy mint az „igazi, valódi kalotaszegi szokásoknak hű őrzői” – szembetűnő, ha a cifravidék vagy a főútvonalon fekvő átmeneti vidék egyes falvaival hasonlítjuk őket össze.

Kalotaszentkirály-Zentelke nem kapcsolódott be a népművészeti árutermelésbe, a megélhetés forrását a kollektivizálásig dominánsan a földművelés adta. Bánffyhunyadra irányuló piacozása nem haladta meg a hagyományos paraszti árutermelés kereteit. Itt nem jellemző a kalotaszegi nőknek egyes más falvakban megfigyelt, a kereskedés terén mutatott nagyfokú önállósága, mozgékonysága. Bár idénymunkára való elszegődés főleg a szegényebb rétegeknél előfordult, ez nem okozott olyanfajta mozgékonyságot, piacorientáltabb magatartásformákat, mint Kalotaszeg fent említett más vidékein. Társadalomszerkezete archaikusabb maradt, nem húzódott szét túl széles skálán. Mélyreható konjunktúrákat részben éppen a hagyományosabb megélhetési formák iránti ragaszkodása miatt nem tapasztalt. (Az utolsó, gazdasági konszolidációt feltételező önerős építkezések kora az 1970-es évek, de ez sem formálta át hivalkodóan és radikálisan a faluképet. Új ház azóta alig épült.) A fogyasztás visszafogottabb, a presztízsjavak hierarchiája racionálisabb, kevésbé magamutogató és egy része funkcionálisan belesimul a szokásanyagba. A racionálisabb fogyasztói szokások mellett ellenben, ha a közösségi élet intenzitását és a szociális szolidaritást {8-965.} nézzük, szembetűnően aktívabbak, mint Kalotaszeg más vidékein, amit vagy egy szürkülő, kiüresedő kultúra, a közösségi kohézió csökkenése, apátiás depresszió jellemez, vagy a kohézió és a szokásmegtartás erővonalai az anyagi javak megszerzésének, a presztízsversengésnek már-már irracionálissá fokozódó kényszere köré rendeződnek.

A Kalotaszeg altájai közötti értékrend- és mentalitásbeli különbségek már a 19. század második felétől kimutathatóak, aminek tovább élése a 20. században még jobban erősödő eltéréseket látszik okozni, s a mai napig is formálja a faluközösségek válaszadási módjait. Az egyes altájaknak kialakultak centrumai, ahol a legkarakteresebben összegeződtek az altájat legmarkánsabban jellemző tulajdonságok. Kalotaszentkirály-Zentelke a modernizáció elkerülhetetlen folyamatai révén egyre jobban összeolvadó ikerközösségek, de a modernizáció kihívásait kikerülni próbáló stratégiával a Felszegnek legerősebb kohéziójú, legjellegzetesebb közösségei.

LUKA. A PARASZTI TÁRSADALOM FOLYAMATOSSÁGA A JOBBÁGYFELSZABADULÁS UTÁN

TARTALOM

MEZŐBERÉNY