{8-905.} TISZAFÜRED

Amikor Erdélyi János 1842-ben Pestről Aradra utaztában átkelt a Tiszán, megjegyezte: „Tiszafüredről annyit tudtam, hogy ott a legjobb magyar nyergeket készítik, s hogy Józsa Gyuri odavaló közbirtokos” (Erdélyi J. 1985: 36). Nem azért idéztük a népélet iránti érdeklődés első meghatározó jelentőségű teoretikusának elejtett megjegyzését, mintha az a kivételes jólértesültséget bizonyítaná. Ha többet nem, ennyit igazán könnyű volt megtudnia a reformkor emberének erről a Hortobágyszéli mezővárosról. A füredi nyergek országhatárokon is túl jutó híre – az tudniillik, hogy 1819-ben a porosz királyi udvar innen vitetett Berlinbe két nyergesmestert – a 19. század tájismertető leírásainak sztereotip fordulata volt (Fényes E. 1851: II. 28; Palugyay I. 1854: 337; Jókai M. 1891: 50). Pankotay Józsa Györgyöt (1789–1846), a durva tréfái és gáláns jótéteményei, például a Poroszló és Tiszafüred közötti első Tisza-híd építtetése miatt elhíresült földbirtokost pedig országszerte Józsa Gyuriként emlegették. Nem is annyira a valóságos tettei, hanem a személyével összekapcsolódott, vándormotívumokból épülő anekdotakör révén lett a kor leghírhedettebb köznemesévé. A szóbeliségben virágzó s adomagyűjteményekben is népszerűsített anekdoták azután a szépírókat, közöttük a korszak reprezentánsát, Jókai Mórt is megihlették. A kortársak pontosan tudták, amit utóbb a filológia igazolt: az És mégis mozog a föld Csollány Bertijének vagy az Egy magyar nábob Kárpáthy Jánosának s több más különc nábobnak a jellemvonásai és extravagáns cselekedetei ezeket a nemesi udvarházakban idézgetett anekdotákat visszhangozzák (a Józsa Gyuri-anekdotákról összefoglalóan: György L. 1940; Füvessy A. 1978: 221–233).

Az egy-egy településsel egybekapcsolódó olyan sztereotípiák, amilyeneket Erdélyi János Tiszafüredről említett, akkor is értelmezést kívánnak, ha a társadalomszerkezet és a kulturális teljesítmények jelentéktelenül apró elemeit emelik be az országos figyelem körébe. Hiszen az ott élők önmagukról való gondolkodását észrevehetően befolyásolni szokta mindaz, aminek településük hírét-nevét köszönheti.

Ha fel is lehet fedezni a Tiszafüred jelentőségével büszkélkedő régebbi és újabb helyismereti irodalomban, hogy az ilyen híresztelés visszahatott az önjellemzésekre, nem is annyira a reformkori hírnév konkrét tartalmát, inkább társadalomtörténeti összefüggéseit érdemes ebben az esetben elemeznünk. Hiszen az itt is gyártott egyszerű kápás nyerget, mely szíjakkal van átfűzve, „de hajlása igen tökéletes, egészen {8-906.} termethez van vágva, s ha jól használtatik, a lovat nem rontja” (Kuthy L. 1906: I. 4041); különösen pedig a porosz hadsereg ilyen nyergekkel való felszerelésének kísérletét a történelmi véletlen kiemelte kuriózumnak minősíthetnénk. Az azonban mégis magyarázatot kíván, hogy a magyar – sőt: a régészeti párhuzamok szerint honfoglalás kori (László Gy. 1943) – nyereggyártó hagyományokat éltető tízegynéhány iparos, aki 19. századi alapítású céh tagja volt, minőségi teljesítménye révén ennyire fontos tényezővé válhatott egy döntően jobbágyparasztok lakta mezővárosban (vö. Füvessy A. 1996: 353–368). Még feltűnőbb a tiszafüredi kisipar minőségi teljesítménye, ha hozzátesszük: a fazekasok – a reformkorban a korsósok, a század második felében a tálasok – szintén önálló stílusú és a paraszti reprezentációt kiválóan szolgáló cserépedények előállításában kitűnt műhelyeket hoztak létre. Bár hanyatló korszakába jutott már a fazekasmesterség, amikor a népművészet iránti érdeklődésnek köszönhetően a „füredi kerámia” is országos hírűvé vált, ezeknek az ipari termékeknek az előállítói szintén egy évszázadon át meghatározó szerepet játszottak messze környék piacain. (A tiszafüredi kerámiáról összefoglalóan: Viski K. 1932; Füvessy A. 1993). Józsa Gyuri személyének és Tiszafürednek az összekapcsolódása sem egy hóbortos úr itteni lakóhelye, s ami ezzel együtt járt: egy nem jellegzetesen paraszti folklórműfajnak a környéken dokumentált kedveltsége miatt érdemel elsősorban figyelmet. Azért inkább, mert a 18–19. században a jobbágyparasztok és a középbirtokos nemesek meg-megújuló konfliktusai formálták jellegzetessé ezt a mezővárosi társadalmat. Ennek következtében az úri hóbortokat idéző anekdoták sem csupán a mulattatás eszközei voltak a helyi társadalomban. A szabad paraszti küzdelmek jogosságát igazoló történelmi érvként is értelmeződtek: szervesen beépültek a jobbágyi és kisnemesi eredetű, a mezővárosi közvéleményt megtestesítő parasztság történeti tudatába (vö. Füvessy A. 1989: 3–26).

A birtokos nemesség elleni, olykor lappangó, olykor zendülésekbe torkolló paraszti indulatok a török hódoltságot követő évtizedek birtokjogi ellentmondásaiból eredeztethetőek. 1701-ben az egyik, Erdélyben élő földesúri ág leszármazottai 1200 magyar forintért eladták az ekkor possessioként emlegetett, 156 háztartásból álló település jobbágyainak a füredi határ felét és Kócs-puszta egészét, vagyis feloldották őket a jobbágyi kötelmek alól. A következő évi újabb szerződésüknek, mely már az egész faluhatárra vonatkozott, nem tudtak ugyan érvényt szerezni, mert a falu másik fele Glöckensberg-, majd Popovics-birtok volt, első szerződésüket azonban csak 1733-ban támadták meg a Pankotay-ág más leszármazottai. Ekkor, pert indítván a füredi jobbágyok ellen nemcsak a szerződés érvénytelenítését, hanem az 1701–1733 közötti elmaradt hasznuk megfizetését is követelték. A per végül is egyezséggel fejeződött be: Váradi Veres László és Pápay Páriz Ferenc lemondott az elmaradt haszonról, viszont a fürediek – mint szerződéses jobbágyok – évi 300 Ft taxa megfizetését vállalván ismét földesúri joghatóság alá kerültek. A következő évtizedekben ezek a visszatért köznemesek s a Pankotayak olyan leszármazottai, akikkel újabb meg újabb birtokpereik eredményeként osztozni voltak kénytelenek, mind kedvezőtlenebb: a taxát növelő, a regalék – a csapszék, a tiszai rév, a mészárszék, a halászó vizek – haszonvételét viszont mind jobban korlátozó szerződéseket kényszerítettek rá a füredi jobbágyokra. 1764-re, amikor a szerződést urbáriumra cserélték a birtokosok, az egyezségeikbe belefoglalt korábbi kedvezményeik a gyakorlatban már {8-907.} úgysem léteztek. Ettől kezdve az 1848-as jobbágyfelszabadításig úrbéres jogállású volt az 1748 óta egyébként már oppidumként emlegetett, vásártartási joggal rendelkező település. A Mária Terézia-féle úrbérrendezést követően, az 1774-ben kihirdetett urbárium szerint 36 hold szántóföld és 6 embervágó rét tartozott Tiszafüreden egy jobbágytelekhez. A szabad költözési jogú lakosok közül 63-an féltelkesek, 82-en negyedtelkesek voltak, s mellettük 133 házas zsellért és 21 házatlan zsellért írtak össze (vö. Nemes L. 1986: 53–64; Bagi G.–Nemes L.–Soós I. 1989: 387–388). Ezek az arányok a rákövetkező majdnem egy évszázad alatt a zselléresedés jelentős fokozódása irányában módosultak: 1848-ban 3 félteleknél többel rendelkező, 39 féltelkes, 82 negyedtelkes jobbágy és 605 zsellér került bele az összeírásba (Szántó I. 1955a: 12).

Az úrbéressé válásnak és a jobbágytársadalom tagolódásának ezek a mutatói persze keveset árulnak el a mezőváros valóságos rendi szerkezetéről. A 18–19. századi paraszti ellenállás kivonatosan publikált részletei arra engednek következtetni, hogy az árvíz járta füredi határra és a Hortobágy-széli Kócs-puszta térséges legelőire alapozott árutermelő állattartás lehető fenntartása volt a tétje a mezővárosi közösség és a birtokos nemesség folyamatos konfliktusainak. A paraszti érdeksérelem lényegét két, egymástól száz év távolságra lévő állapotrajz beszédesen kifejezi. Egy 1723 körüli megyei jelentés arról tudósít, hogy a kortársak a füredieket tartották a környék legjobb szarvasmarha-tenyésztőinek: ők látták el igás ökörrel a Mátraalját; a szántóvető munkával kevesebbet törődtek (Nemes L. 1986: 56). 1823-ban viszont azt panaszolták a füredi bírák, hogy földesuraik marháinak sokasága miatt „sem igavonó marháik, se teheneik a maguk határán nem élhetnek, hanem drága pénzen kintelenítetnek pusztákat árendálni külső határokon”, s ha továbbra is így növekednek terheik, „urbáriális földjeikről is kíntelenek lesznek lemondani” (Annási F. 1966: 357358). A közbirtokos nemesek és a mezőváros ilyen tartalmú érdekellentétében a paraszt módra gazdálkodó kisnemesek és a zsellérek szószólói együtt fogalmazták meg a „szegény nép” panaszait, zendüléseik elfojtásakor pedig egyformán sújtotta őket a büntetés. Számottevő paraszt-nemes tagolódott be tehát a telkesként, még inkább a zsellérként adminisztráltak közé. Azok a birtoktalan, nyilván armalista nemesek, akik az 1780–1790-es és az 1820–1830-as években az egymást követő igazságkereső pereskedések és nyílt zendülések hangadói voltak (vö. Szántó I. 1955a: 11–15, 23–24; Szántó I. 1955b: 323–326; Bagi G.–Nemes L.–Soós I. 1989: 391–392), s akiknek leszármazottai századunkban is kemény indulattal emlékeztek a birtokos nemesektől elszenvedett egykori paraszti sérelmekre (vö. Füvessy A. 1989: 13–17, 21–22).

A nagyarányú zselléresedés nem is az 1846-os örökváltság és a jobbágyfelszabadítás előtt, hanem utána polarizálta igazán a helyi társadalmat. Ezt már a parasztság állapotát 1885-ben felmérő hivatalos jelentés készítője is észrevette, és az okát abban kereste, hogy „a régi birtokos nemes osztály elszaporodván, igen szűk marokkal adtak úrbéresek kezére földet, inkább házas zsellérek által szolgáltatták magukat, a lehetőségig apró részekben adván ki azok beltelkeiket is” (Parasztbirtok… 1885: 4). A 20. századra az ő leszármazottaik, no meg a környékről folyamatosan beköltözők lettek azok a törpebirtokosok és föld nélküliek, akik lakóhelyileg is mind határozottabban elkülönültek a birtokos parasztoktól. 1910-ben a mezőgazdasági keresők {8-908.} 19%-a tartozott a törpebirtokosok, 56%-a a napszámosok és cselédek közé (Vadász I. 1986: 6). Ők vagy a korábbi századokban is a peremhelyzetű és szegényes külsejű negyedeket lakták (Gödrök, Morgó), vagy új osztású aprócska telkeken építették fel lakóházaikat, így húzódván ki a központból a peremre (Füstösdomb), vagy fokozatosan benépesítették a várost övező szőlő- és gyümölcsöskerteket, ahol – zárt kertek lévén – a két világháború között szinte csak a „szegény emberek” lakássá alakított kunyhói voltak állandóan lakottak (Tiszaszőlő, Kornyíkszőlő, Rókásszőlő, Nyúlasszőlő, Muhiszőlő). A birtokos parasztok viszont az eredetileg megült halmazos belső maggal közvetlenül szomszédos ólaskerteket beépítve terjesztették ki lakóövezetüket (Belsőkertsor, Külsőkertsor, Buda).

A helyi társadalom felekezeti tagolódása szintén a 19. században, de inkább annak második felétől vált meghatározó jelentőségűvé. A 18. század közepéig csak református lakossága volt Tiszafürednek. Egyházközségi önkormányzatuk is hozzájárult ahhoz, hogy az 1701-ben megszerzett, s csak néhány évtizedes „szabad paraszti” önállóságuk a visszatért birtokosokkal való évszázados küzdelemben mozgósító hatású tudati tényezővé tudott válni (vö. Nemes L. 1986: 57). Alapos elemzés ezt ugyan nem igazolja, a családnevek azonossága mégis eléggé szembetűnő: azoknak a leszármazottai, akik a 18–19. századi parasztmozgalmakban hangadóként, vezetőként tűntek fel, akár kisnemesek, akár zsellérek voltak annak idején, a 20. században is a tekintélyes, s ha nem is a legmódosabb, de magas presztízsű református családokat jelentettek.

Bár az 1720–1730-as években határozott katolizációs törekvések jelentkeztek Heves megyében, így a füredi reformátusok által helyreállított középkori eredetű templom visszaperlésének szándéka is megfogalmazódott (Szederkényi N. 1893: IV. 195, 204), csak 1775-ben tudtak katolikus plébániát szervezni a népes mezővárosban. Az első, vályogból épült templomuk 1785-ben, a ma is álló kőtemplomuk pedig 1822–1827 között készült el (Bagi G.–Nemes L.–Soós I. 1989: 404). A katolikusok lélekszáma a 20. századra elérte a reformátusokét, mégis a helyi református közvélemény – a közelmúltban is – beköltözötteknek s döntően „szegényeknek” és iparosoknak tekintette a katolikusokat. Lassú, de folyamatos lélekszám-növekedésük, s e tény tudatosításának elmaradása fejeződik ki abban, hogy a reformátusok és a katolikusok lakóhelyi elkülönülése inkább csak tendenciaként jelentkezett, nem vált a település belső szervezetét meghatározóvá. A két templom tornya a szabályozás előtti Tisza-meder kanyarodó magas partján kiépült Fő utcán, egymástól mintegy 300 méterre magasodik. A helybeliek úgy általánosítanak, hogy a reformátusok lakókörzete templomuktól keletre-délkeletre, a katolikusoké templomuktól nyugatra terült el. Ez a vélekedés annyiban igaz, hogy a reformátusnak tartott városrészbe valóban alig költöztek be katolikusok, a katolikusnak tartott városrészben pedig lassan, fokozatosan vesztettek tért a reformátusok. Jellemző ebből a szempontból az úgynevezett katolikus temető második világháború körüli felekezeti jellege: a kápolna, a kálvária s a körülötte sűrűsödő sírkeresztek ellenére a temetőnek legalább felét kitevő régi rész (s itt az új sírok is) református volt.

A gyermekek kölcsönös csúfolódása (a katolikus katlanrágó, a református lóformátus), mely az iskolás korú fiúbandák esetében gyakran csapott át verekedésekbe, a két felekezet ellentétének kifejeződéseként szokott értelmeződni a századelőre vonatkozó {8-909.} emlékezésekben, de csak a gyermekekre érvényesen. Hozzá kell tennünk: ezt a gyermeki szembenállást is némiképp átszínezte a városrészek szerint szerveződő bandák közötti ellentét, melyben viszont inkább a más-más társadalmi-vagyoni csoporthoz, mint a másik felekezethez tartozás fejeződött ki. Az iskolás fiúk és a legények verekedésre okot kereső kakaskodása, elsősorban a másik városrészben lakó udvarlási szándékának azonnali elfojtása az agrárszegénység lakta Gödrök és a birtokos parasztok lakta „budasi rész” között volt igazán jellemző. A „gödrösi” agrárproletárok lenézését egyébként az is motiválta, hogy e peremhelyzetű (a vasútvonal kiépítése után a „vasúton túlra” került) településrésszel volt szomszédos a zenész, illetve különböző szolgáltatásokat végző és kéregető cigányok viskókból, aprócska házakból álló, gettószerű lakókörzete, s a cigányságot övező gőgös lebecsülés, kívülrekesztés automatikusan rávetült a velük szomszédos (s irántuk sokkal megértőbb) „szegényekre”. Nemcsak a másik városrész kocsmájának felkeresése provokált – olykor véres – verekedést; a „gödrösiek” báljára akkor sem volt ajánlatos „idegennek” bemennie, ha – a két világháború között – évente egyszer az „úri” mulatóhelyet, a Bika Szálló nagytermét vették bérbe erre a célra.

A Tiszafüredre beköltözők – nemcsak a katolikusok – befogadását általában is „másságuk” hosszú távú számon tartásának, de a mezőváros társadalmába tagolódásuk gyors tudomásulvételének látszólagos ellentmondása jellemezte. A viszonylagos nyitottságban talán a sok helyről toborzódott, pionír mentalitású törzslakosság közösségteremtő igyekezetének: a sokféleség egy irányba terelésének, célrendszerbe integrálásának tudati tovább élését gyaníthatjuk. A 16–17. századi többszörös elnéptelenedés után 1691-ben Borsod megyei reformátusok telepítették újra Füredet, akik a Rákóczi-szabadságharc idején menekülésre kényszerültek. Amikor 1710 körül visszatelepültek, Tiszavalk, Tiszadorogma, Egerlövő, Tiszabábolna lakosságának jelentős részét is magukkal hozták. Ettől kezdve – a vízi és szárazföldi utak találkozásánál kiépült tiszai átkelőhelynek és a 26 000 holdas határ szabad használatának köszönhetően – mintegy két évtizeden át a spontán jobbágyvándorlások szervező központja lett a település. Borsod, Szabolcs és Ung megyékből érkeztek újabb meg újabb telepes rajok, de tömegesen tovább is költöztek Békésbe és a Nagykunságba (Soós I. 1955: 13–14, 52; Nemes L. 1986: 56). Az Alföld újranépesülésének befejeződésekor – a század közepére – a nagy népmozgások elcsitultak, Tiszafüred kedvező forgalmi helyzete azonban továbbra is vonzott új jövevényeket, amennyire ez a fazekasok beköltözésének jól dokumentált adataiból következtethető. Bár a református, magát nemesnek mondó fazekasok közt is akadt jelentős műhelyt megteremtő beköltözött, azok a céhes háttérrel rendelkező katolikus fazekasok, akik a mázas kerámia helyi stílusát kialakították, egytől egyig a 19. század első felében telepedtek le Tiszafüreden (Füvessy A. 1990: 384).

A katolikusok befogadásához hasonló nyitottság, ám a helyi társadalomból való kirekesztésben megnyilvánuló távolságtartás légköre övezte a feudalizmus idején kialakuló zsidó közösséget is. Az első zsidó családok a 18. század utolsó évtizedeiben telepedtek meg; 1816-ban már 104, 1827–28-ban 186, 1851-ben 315, 1869-ben pedig 600 volt a lélekszámuk. Első templomuk, elemi iskolájuk is felépült a 19. század közepén–második felében (Orbánné Szegő Á. 1995: 13–19, 24–33). Bár lélekszámuk a 20. században nem emelkedett, inkább csökkent (1900 – 682 fő, 1910 – 615 fő, 1920 {8-910.} – 612 fő, 1930 – 506 fő, 1940 – 442 fő), a település kedvező forgalmi helyzetének kihasználásához, arculatának formálásához mind erőteljesebben hozzájárultak. Azáltal elsősorban, hogy többségük a Fő utcán s az ide torkolló fő közlekedési utak mentén lakott és nyitott boltot (kis- és nagykereskedéseket), szervezett urbanizálódást szolgáló vállalkozásokat (hitelintézetet, nyomdát és újságkiadást). Így a település centruma a 20. századra mindinkább kisvárosias külsőt öltött. A zsidóság által megteremtett forgalmi funkcióknak köszönhetően akkor bontakozott ki igazán Tiszafüred városias szerepe egy város nélküli vidéken (a legközelebbi város Eger és Debrecen volt), amikor 1872-ben mezővárosi státusát elveszítvén járási székhely nagyközségként sorolódott be a településhierarchiába (vö. Beluszky P. 1959: 118–127; Vadász I. 1993: 295–314, 1995). Emellett az is jellemző volt a helyi zsidóságra, hogy a hagyományos helyi szükségletekkel a 19. század óta közvetlen kapcsolatban volt és maradt az a népesebb csoportjuk, mely magát – a módos vállalkozókhoz, nagykereskedőkhöz, földbérlőkhöz viszonyítva, bár nem a szó foglalkozás értelmében – „parasztzsidóként” határozta meg. Egyrészt már a reformkor óta fontos szerepet játszottak a helybeli zsidók a fazekastermékek értékesítésében (Füvessy A. 1994: 69–70); másrészt a viszonylag nagyszámú iparos, akik között volt szabó, asztalos, bádogos, kovács is, éppúgy a parasztok lakta körzetekbe, nem a polgárias központba települt, mint a kis szatócsok és a kocsmárosok (Orbánné Szegő Á. 1995: 41–45). A parasztokkal való napi kapcsolatuk alig jelentett persze többet az érdekek megfontolt egyeztetésénél. Ami például abban is kifejezésre jutott, hogy a zsidó boltosnál hitelre lehetett vásárolni, a kocsmáros pedig elfogadta a terményt fizetségként, s cinkosa volt a parasztlegénynek, ha azt az apjától lopkodta, mert mulatni akart. A kulturális „másságuk” értetlen elutasítása sem öltött azonban annál határozottabb formát, mint amilyen a bandázó fiúgyerekek csúfolódásában-verekedésében kifejeződvén a református–katolikus viszonyra is jellemző volt. A zsidó iparosok s a kevésbé módos kereskedők pedig – de majdnem kizárólag csupán a férfiak – a társasági érintkezéshez fórumot biztosító nem paraszti rétegszervezetek, elsősorban az ipartestület kínálta lehetőséggel is éltek: szerepet vállaltak a műkedvelő előadásokon, részt vettek a bálokon. Az így alakuló s a szomszédság által is erősített kapcsolatok azután esetenként a már-már baráti viszonyig is elvezethettek, ha nem is tudták feloldani a kulturális, főleg rituális normákkal kölcsönösen megindokolt tartózkodást, idegenkedést (egy személyes vallomás: Szilágyi Miklós 1991: 97–102).

Mezővárosként, a 20. századról szólva kisvárosias külsejű és város szerepű nagyközségként emlegettük Tiszafüredet, s ezzel a helyi közvélekedést közvetítettük, nem a közelmúlt évtizedek tanácsi vezetőinek városteremtő igyekezetét s az ezt honoráló államhatalmi döntés mai eredményét vetítettük vissza a századelőre. Az alföldi óriásfalvak között persze nem jelent feltétlenül városi nagyságrendet és városias társadalomszervezetet a 10 000 körüli lakosságszám, a népességnövekedés üteme pedig amúgy sem tanúskodik kapitalizmus kori városiasodásról. 1848-ban 4777, 1869-ben 6622, 1890-ben 8024, 1900-ban 8643, 1910-ben 9025, 1920-ban 9543, 1930-ban 10 103, 1941-ben 10 666, 1949-ben 10 654, 1960-ban 11 526 lakosa volt Tiszafürednek, vagyis századunk első felében már nem vonzott betelepülőket (vö. Bagi G.–Nemes L.–Soós I. 1989: 387–388). A nagyipar térfoglalása még az alföldi mezővárosokhoz viszonyítva is alig érdemel figyelmet: egy kosárfonó és gyékényfeldolgozó {8-911.} manufakturális üzemecske, egy tégla- és cserépgyár meg három malom jelentette a két világháború között a kisipari műhelyek termelő kapacitását meghaladó ipart (Dobrosi Gy. 1986: 45). Mégsem minősíthető indokolatlan, tartalmatlan lokálpatrióta elfogultságnak, hogy az 1900-as évek elején is használta az elöljáróság a „Tiszafüred mezőváros” köriratú pecsétnyomót, illetve, hogy 1896-ban egy földszintes, kastélyszerű úrilakot emeletes palotává átalakítva „városházát” épített, s 1904-ben „Tiszafüred mezőváros mint nagyközség szervezkedési szabályrendelete” címmel jelentette meg működési szabályzatát (Milesz B. 1900: 1–3; Bagi G.–Nemes L.–Soós I. 1989: 392).

Vitathatatlanul igaza volt az 1872-ben múzeumot alapító plébánosnak, Tariczky Endrének, amikor a kulturális kezdeményezéseket – a 12 közművelődési egyletet, ezek közül is a leghíresebb régészetit – használta érvként, azt bizonyítandó, hogy Tiszafüred „méltóképpen foglalja el a harmadik helyet Heves megye városai között” (Tariczky E. 1892: 13–14). Igaza volt, csakhogy az ilyen kezdeményezésekben megnyilvánuló városias vitalitás alig-alig volt jellemző a „mezővárosi társadalomra”. Sokkal inkább a „helyi intelligenciára”, mely egymással alig érintkező személyek és családok – különböző felekezetekhez tartozó papok és tanítók, köznemesi származású földbirtokosok és zsidó bérlők, ügyvédek és orvosok – hasonló koreszményekhez és egymáshoz igazodása miatt határozható meg laza társadalmi csoportosulásként.

A helyi szóhasználat felettébb jellemzően fejezte ki a parasztok (s velük együtt a szolgáltató iparosok) lakta körzetek és az urbanizálódott centrum egymástól való fokozatos eltávolodását. A „megyek a városra” nyelvi formulát használták, ha a templomokat és az iskolákat, a városházát és egyéb közhivatalokat, a piacteret és az üzleteket, a gazdakör, az úri kaszinó, a polgári kaszinó, az ipartestület székházát magába foglaló településrész felé igyekeztek. Noha – természetesen – otthonosan érezték magukat ebben a minden vagyoni és felekezeti csoportot egyformán szolgáló és maradéktalanul kiszolgáló, lakókörnyezetükhöz képest mégis a polgárosultság eszményeit kifejező kulturális környezetben is. És legelemibb érdekükként becsülték, óvták e „város” forgalma jelentette előnyöket, vagyis a helyi értékesítés és beszerzés lehetőségét.

Ez az otthonosságérzés azonban a centrumnak nem az egészére vonatkozott, hiszen az itt sűrűsödő közintézmények és szolgáltatások mintegy leképezték a helyi társadalom szegregáltságát: az egyén csak egy részüket tudhatta a sajátjának. Aki eleve valamelyik felekezeti és vagyoni csoporthoz tartozott, szocializációja során pedig megismerte a csoportok közötti átjárás lehetetlenségét és értelmetlenségét, annak tudnia kellett, hogy az aktuális kulturális kínálatot a felekezeti és a társadalmi-vagyoni rétegszervezetek teremtik meg számára. A parasztember gyermeke tehát csak a gazdakörben rendezett bálon, a református vagy a katolikus legényegylet műkedvelő előadásain kereshette a szórakozását. Nemcsak a polgári vagy úri kaszinóban lett volna tévelygő idegen, jószerével a korzón is, hiszen hétköznap este az iparos és kereskedő családok gyermekei szoktak a Fő utcán ráérősen sétálgatni.

A bál és a műkedvelő előadás persze az újmódi kulturális eszményekhez igazodás, a paraszti tradícióktól távolodás szimbóluma csupán. A távolodás igénye ellenére a tiszafüredi parasztok hétköznapjait is döntően az a kulturális eszmény irányította, az a paraszti hagyomány szervezte rendszerbe, melyet „hagyományos népi kultúraként” {8-912.} szoktunk leírni. A hiedelmek és a szövegemlékek archaikus rétegét bemutató néprajzi közlések bizonyítják (vö. Füvessy A. 1982, 1989; Szilágyi Miklós 1967, 1975), hogy a mezővárosi múltú és a 20. században az urbanizálódó centrumához igazodó Tiszafüreden is ugyanolyan karakterűnek kellett lennie a parasztkultúrának, mint a polgárias eszményektől kevéssé megérintett falvakban.