| AZ EGYHÁZ ÉS A VALLÁSOSSÁG HELYE ÉS SZEREPE A PARASZTI TÁRSADALOMBAN | TARTALOM | A FALU INFORMÁLIS VALLÁSOS SZERVEZŐDÉSEI. VALLÁSOS TÁRSULATOK |
A következőkben a paraszti társadalomnak az egyházhoz kapcsolódó intézményeit, ezek típusait, valamint működését vizsgáljuk meg. A népi vallásosság a vallásos élet olyan sajátos formája, amely – szemben a városias {8-793.} jellegű vallásosság „felülről szervezett hitéletével – spontán szerveződésű” (Bartha E. 1991: 190). Ez azonban korántsem az intézményes keretek hiányát jelentette.
Az egyház mint intézmény jelentőségét korábbi századokban az adta, hogy az gyakorlatilag a teljes közösséget jelentette falun még tovább, mint városon, különösen azokon a vidékeken, ahol egységes vallási tömbök voltak. Az egyházi és világi hatalom összefonódott, „az egyház ügyeinek intézése a helység elöljáróságának feladata, tennivalójának része volt… a 18. sz. derekáig” (Molnár A. 1996: 167), és sok tekintetben még később is. A szihalmi (Borsod m.) elöljáróság például még az 1930-as években is őröket rendel ki a határba, hogy megakadályozza a vasárnapi mezei munkát (Erdős L. 1935–1937: 97).
A faluközösség egyben egyházközösség is volt, de úgy, hogy külön is állt attól, mivel bizonyos önrendelkezése és saját választott vezető testülete volt. Ennek a testületnek, amelynek a római és görög katolikus egyházban „egyháztanács” volt a neve, azonkívül, hogy tagjai a nagyobb vallási ünnepeken főszerepet játszottak, nem volt különösebb szerepe a közösség társadalmi életében. Mivel azonban itt is, akárcsak a görög katolikus népességnél, a tagok a módosabb gazdák körül kerültek ki, e tisztség viselése bizonyos tekintélyt jelentett, s egy életre szólt (Bartha E. 1980: 99). Az egyháztanács feje a gondnok vagy dékán volt, akit egyházi felettesei neveztek ki, s nem az egyházközösség választott. Ő „állított a templomhoz mindent”, s az egyházi adót is ő szedte, a házához vitték (Kékkút, 1996). Egyes vidékeken szokásban volt templombírót választani, akinek a feladata összetettebb volt, mivel az egyház anyagi ügyein kívül a templomi viselkedésre is felügyelt (Erdős L. 1935–1937: 106). A harangozói, sekrestyési, kántori teendőket gyakran a tanítók, iskolamesterek látták el egyidejűleg (Tomisa I. 1997: 14).
A protestáns egyházközösség vezető szervének, a 18. század utolsó harmadában általánosan elterjedt presbitériumnak azonban, úgy is, mint az önigazgatás egyházi testületének, vallási feladatain kívül fontos társadalmi funkciója is volt. Jelentőségét abban kell látnunk, hogy működése révén az egyház tagjainak lehetősége nyílt arra, hogy részt vegyenek „az egyházi közösség ügyeinek intézésében”, s ez magában rejtette „a társadalom önigazgatásának csíráját” (Balogh I. 1965a: 496). Így van ez akkor is, ha a presbitérium a világi tanácstól gyakran csak formailag volt különálló testület, mivel tagjait jobbára ugyanazok a választott személyek alkották (Molnár A. 1996: 183). „Az öregbíró, meg a kisbíró, meg néhány községi esküdt mindenhatóskodik az eklézsián” a presbitérium képében – panaszolja például egy somogyi lelkész 1858-ban (Bíró S.–Bucsay M. 1949: 357). Mégis e testület, gyakran papja ellenében is, a közösség érdekeit képviselte, s ez bizonyos önállóságot jelentett számára.
Sajátos helyzetet teremtett protestáns vidéken az egyházi fegyelmezés szokása is, amely a lelkészt is magába foglaló presbitérium hatáskörébe tartozott, s amely a falu morális rendjébe való közvetlen beleavatkozást tett lehetővé e testület számára egészen a 19. század második feléig, amikortól ez a fajta kontroll egyre inkább a lelkész feladatkörévé vált. A presbitérium fejét, a kurátort vagy gondnokot a presbitérium választotta tagjai közül. Ő hajtatta végre a presbitérium döntéseit. Ez tiszteletbeli pozíció volt, amely megbecsültségében a bírói hivataléhoz hasonlított. Átányon például gyakran megtörtént, hogy a falu legmegbecsültebb családjának két fia volt egyazon időben bíró, illeve kurátor (Fél E.–Hofer T. 1969b: 309). A presbitérium tagjai {8-794.} általában a módosabb gazdák közül kerültek ki, s e testülethez tartozás, különösen a kurátorság, egészen a múlt század végéig komoly rangot jelentett. A társadalmi ellentétek fokozódó kiéleződése azonban egyre terhesebbé tette e hivatalt, amit „húzódozva” vállaltak. Cigándról már 1819-ből adatunk van arra, hogy egy falubeli a kurátort a pappal együtt „húzó-vonó”-nak nevezte (Jávor K. 1971: 82). A kurátor, munkáját segítendő, egyházfit vett maga mellé, aki általában a szegényebb egyháztagok közül került ki. Az egyházfi feladata volt, hogy tudassa a presbitérium döntéseit az érintettekkel, valamint hogy az egyházi béreket beszedje. Mindennek fejében ő maga mentesült az adófizetés alól (Kós K. 1980: 463). Házanként kereste fel az egyháztagokat, amit „kerülésnek” is neveztek (Molnár A. 1996: 183).
Az evangélikus gyakorlat szerint, például a békéscsabai szlovákoknál, a kurátor munkáját a közigazgatási kerületek szerint választott sáfárok segítették, akik begyűjtötték a házukhoz vitt egyházi adót. Azokat, akik nem tudták maguk elvinni, a szintén kerületenként választott tizedesek házuknál keresték fel. A sáfárok közül választották a gazdasáfárt, akinek az egyház földjeinek bérbeadása volt a feladata (Radnóti Sándor szóbeli közlése).
Fontos személyisége az egyházközösségnek még a kántor is, aki a templomon kívüli énekes szertartások, például a temetés egyik főszereplője is volt. A református egyház korai gyakorlatában ezt a szolgáltatást a „Tógátus Deákok végezték a rektor vezetésével. Ők kezdték az éneket a templomban és a temetésen” (Molnár A. 1996: 181). A görög katolikus egyházban a kántor szerepe különösen kiemelkedő, amennyiben a pap távollétében a reggeli és esti istentiszteletet is ő vezeti (Bartha E. 1980: 99). A harangozók általában a templombeli dolgokra őrködtek, s rendben tartották a templomot is.
A falu társadalmának szerves és meghatározó személyisége volt a pap. Különösen a kisebb településeken volt fontos irányító szerepe, nemcsak erkölcsi tekintetben, de a bizonytalan helyzetekben hozzá fordulóknak adott eligazításai révén is. Korábban kérés nélkül is beavatkozott a falu életébe: „A nagyobb gyerekeket a plébános meg is verte” (Újkér, Sopron m. 1969).
Sok esetben a falu közvéleményének végrehajtó szerveként működött, mivel neki jelentették a „botránkoztató életűeket”, akiket azután „kiprédikált” a templomban. Az ezzel járó megszégyenítéstől való félelem a katolikus közösségekben komoly visszatartó erőként működött.
Vidékenként és felekezetektől függően is különbségek voltak abban, hogy egy falu mennyire várta, illetve fogadta el papjának irányító szerepét. Papjuktól kértek engedélyt például indokolt esetben a vasárnapi munkatilalom feloldására (Veres L. 1975: 36). Táncsics beszámol arról, hogy a gyermekkorában még igen szigorú böjti fegyelem hogyan enyhült meg serdülőkorára azzal, hogy maga „a plébános engedelmet adott imádság fejében fele böjtig húst ehetni” (Táncsics M. 1978: 20). A kisebb, hagyományőrző katolikus falvakban még századunkban is bevett gyakorlat volt a papnak a falubeliek életébe való közvetlen beavatkozása. A palóc Varsányban csak az 1970-es években alakult ki nagyobb ellenállás e téren. Ekkor már megosztotta a falu közvéleményét az a plébános, aki meghatározta, hány óráig tarthat a szombati lagzi, hogy a vasárnapi misén való részvételt ne zavarja, nem engedte, hogy a lányok a templomban nejlonruhát viseljenek, és nyíltan fellépett az abortusz ellen.
{8-795.} Személye nemcsak valláserkölcsi kérdésekben volt iránymutató, de a falu életének más vonatkozásaiban is. Így például írásbeli ügyekben „közvetített a falu és a földesúr között”, de „ő tudta legjobban a társadalom íratlan törvényeit és döntőbíróként éppen úgy működött, mint közvetítőként”. Ily módon „rendkívüli mértékben beleszólt a parasztság kiformálódásába” (Erdei F. 1941: 25–26). Kisebb településeken ma is előfordul, hogy családi ügyekben olyanok is fordulnak a paphoz tanácsért, akik nem járnak templomba, s gyakran kérik a segítségét hivatalos ügyekben: „kérvények, nyugdíj-, adóügyek intézéséhez” (Bartha E. 1980: 98).
Az iránta való magatartásnak, a tiszteletadásnak történetileg más formái alakultak ki a katolikus, mint a protestáns egyházakban. A római és görög katolikus pap gyakran meglepő életközelségben volt legszegényebb híveivel is, ugyanakkor papi hivatása révén nagy tiszteletnek örvendett. Asszony és gyermek hívei kezet is csókoltak idősebb papjuknak. Ez a szokás a szegényebb evangélikus szlovák lakosságnál sem volt ismeretlen, még századunkban sem (Márkus Mihály 1941: 164). A protestáns közösségekben más volt a pap helye. Itt is megvolt iránta a tisztelet, amely a „nagytiszteletű úr” megszólítás mellett a szokásokban is tükröződött. Régi református szokás, hogy a gyülekezet a lelkipásztort a templomba való belépése alkalmával „felállással köszönti”, akárcsak az, hogy az istentisztelet végeztével a gyülekezet, „élén a külső és belső elöljárókkal, a templom udvarán megvárja a lelkipásztort” (Illyés E. 1931: 38). Ez a tisztelet azonban nagyobb távolságtartással járt együtt. Egy református parasztasszony így fogalmazta meg a különbséget: „a katolikusok jobban mentek a papjok után… Mink a papot is úgy vettük, ugye; hogy hát egy ember. Elismertük, mondjuk, hogy egy tanult ember…” (Csalog Zs. 1978: 241). „Nem szeretik, ha a lelkész nagyon közel jön hozzájuk, nem tartja meg azt a bizonyos távolságot” (Illyés E. 1931: 37). A nép „elvárja papjától, hogy vigyázzon hivatala méltóságának külsőségeire” (Szeremlei S. 1874: 95). Itt a pap nem közvetít, mint a katolikus egyházban, csak értelmezni segít, az Isten-kapcsolat egyéni feladatának megfelelően. E másfajta, egyenrangúbb viszony a presbiteriális rendszeren kívül összefüggésben van a évenként ismétlődő „papmarasztás”, századunkig fennálló, református és unitárius gyakorlatával. Ennek értelmében a papot mindig csak egy évre választották, majd egy év letelte után elküldték vagy további egy évre „megmarasztották.” E gyakorlatnak köszönhetően „a pap egyénisége a személyes ellenszenv áskálódásainak ki lévén téve, ingadozó volt állása, nem érezhette magát egynek a gyülekezettel” (Hézser E. 1900: 51). Ez a szokás a lelkészt sokszor túlzottan is a közösség szimpátiájának szolgáltatta ki.
A közösségek a legtöbb helyen nem kis anyagi áldozat árán, a maguk erejéből tartották el eklézsiájukat, papjukat, s ez gyakran vitt feszültséget a közöttük fennálló viszonyba. Hűen tükrözi a helyzetet a református helyeken ismert „kepe-epe” szólás (Imreh I. 1983: 106). Egy múlt század végi protestáns lap így fogalmazza meg a probléma lényegét: „kiknek tulajdona ez a mi eklézsiánk? … Kik tartják ezt fenn ma is nagy áldozatokkal … Avagy: az eklesia van e a lelkészért? vagy a lelkész a gyülekezetért?” (Dtúli Prot. Közlöny 1886: 198)
A javadalmazást illetően a felekezeti különbségek mellett eltérés volt a helyi szokás, de mindenekelőtt a település közjogi állása szerint. A királyi városokban vagy a kiváltsággal rendelkező helyeken a város maga volt a kegyúr, ő tartotta el a lelkészt. {8-796.} Ahol pedig a birtokló földesúr volt a kegyúr, úgy ez az ő kötelezettsége volt, amelyet a városi tanáccsal együtt gyakorolt. A római katolikus pap jövedelmét a parókia ingatlanjainak használatán kívül a párbér, a tizenhatod, a papi tevékenységért (esküvő, temetés, stb.) kapott stóladíj és egyéb alkalomszerű adományok alkotják. „Párbérnek vagy ágybérnek” az állandó lelkészi szolgáltatást nevezték, „mert ez a házasságra lépéssel vette kezdetét” (Timon Á. 1885: 71). A szolgáltatások részint természetbeliek, részint pénzbeliek voltak, amit az egyes egyháztagok gazdasági állapotuknak megfelelően fizettek. „A tizenhatod pedig a bor-, illetve gabonatermés papnak járó tizenhatod részét jelentette, amit néhol pénzben kapott meg a plébános, a későbbiekben pedig elmaradt” (Vanyó T. 1928: 72). Az alkalomszerű adományok közül a koledálás régi szokását említjük, amely „a nagyobb egyházi ünnepeken… valamint jeles névnapokon való köszöntő éneklés, amelyért természetbeni adomány járt nemcsak a lelkésznek,” de főleg a tanítónak (Tomisa I. 1997: 9).
A protestáns lelkészeknek nem volt egységesen megállapított fizetése, a „papi bért” az egyes települések „díjlevele” határozta meg, amit „a presbitérium az egyházközség teherbírása és tetszése szerint állapított meg” (Nagy Gy. 1983b: 494). A faluközösség társadalmi rétegződésének hű tükörképe volt, ahogyan a családokat „keresőképesség szerint” osztályozták (Imreh I. 1983: 107). Mégis gyakran fordultak elő e téren aránytalanságok, hiszen a presbitérium rendszerint a legvagyonosabb egyháztagokból állt, akik gyakran hallani sem akartak ezen aránytalanságok kiküszöböléséről azt hangoztatva: „Nem a vagyon jár templomba” (Nagy Gyula 1983b: 491). Az egyházi adó egy része átváltható volt különféle természetbeni szolgáltatásokra. Így például a szlavóniai református magyarság körében nemrég még élt az a régi szokás, hogy a család nagylányai három napot dolgoztak a papi kertben, s ennek fejében a család mentesült „a leány után járó lukma (természetben fizetendő egyházi adó) megfizetése alól” (Molnár A. 1983: 110). Széken (Szolnok-Doboka m.) a papi és más egyházi földeket az eklézsia tagjai sokáig kalákamunkával dolgozták meg, majd 1838-tól „részibe” műveltették (Kós K. 1980: 464).
A hívek egyházuk iránti odaadását jelezte, hogy végrendeletükben gyakran gondoltak eklézsiájukra is. A „végrendetileg hagyatékolás régi szokása” azonban a két világháború között visszaesett (Nagy Gyula 1983b: 494), majd lényegében meg is szűnt. Egyházuk támogatását szolgálta a református vidékeken elterjedt legáció, a teológushallgatók ünnepi gyülekezeti szolgálata, amely szupplikálás néven az evangélikus egyházban is szokásban volt (Fabinyi T. 1991: 79), s amely a teológusképzésnek a hívek általi anyagi támogatására adott alkalmat.
| AZ EGYHÁZ ÉS A VALLÁSOSSÁG HELYE ÉS SZEREPE A PARASZTI TÁRSADALOMBAN | TARTALOM | A FALU INFORMÁLIS VALLÁSOS SZERVEZŐDÉSEI. VALLÁSOS TÁRSULATOK |