| GYÁSZ | TARTALOM | LÉLEK |
{7-88.} TEMETŐ, SÍR, SÍRJELEK
Napjainkban falusi temetőink kisebb hányadát teszik ki azok, amelyek századok óta hozzávetőlegesen azonos területen helyezkednek el, s nagyobb a száma azoknak, amelyeket az utóbbi másfél-két évszázad során nyitottak meg. Egy-egy községben gyakran találkozunk különböző időpontokban létesített, illetve bezárt temetőkkel, melyek közül a legújabbat használják, míg a régebbiek már csak a halott-tisztelet kegyeleti aktusainak színterei. A temetőterület mérete függ a lakosság nagyságától. Száma, belső felosztása a helyi lakosságot hagyományosan megosztó vagyoni és felekezeti hovatartozástól.
A közösségi temetőkön kívül megtalálhatók falvainkban az egyes családok, valamint magánszemélyek saját földterületükön létesített temetkezőhelyei, jóllehet ezt a közigazgatás tilalmazta. Mindenekelőtt azon falvakban figyelhető meg ez a szokás, ahol a családi porták határosak a temetővel. Például a gömöri Keleméren, az erdélyi Nagykenden, ahol a tulajdonosok a temetőhöz közel, saját kertjükben nyugszanak.
Szerencsétlenség, gyilkosság alkalmával előfordul a település határában, a tett színhelyén történő eltemetés is. Ma már a sírok helyét általában nem mutatja jel, csak az emlékezet őrzi.
A falvak közötti határokon való temetkezésnek hagyományai vannak Európa-szerte csakúgy, mint nálunk. Itt hajtották végre a kivégzéseket, nehogy az áldozat bosszúálló szelleme bármely szomszédos községet is háborgassa. Ide temették olykor a hirtelen, erőszakos halállal elhunytak tetemét, s alkalmasint a kereszteletlenül elhunytakat.
A háborúban, szülőföldjüktől távol elhunyt hősi halottak emlékét a község költségén, a település központi helyén vagy a temető közelében, illetve annak megkülönböztetett részében felállított emlékmű őrzi, gyakran vésték rá nevüket a családi sírkőre.
Szerencsétlenül jártak, ismeretlen helyen elhunytak emlékét – különösen Erdélyben és a Dunántúlon – több útszéli kereszt is jelzi.
A falusi temetők rendeltetésük szerint védik a sírok háborítatlanságát, színterei a halott-tiszteletnek, de hasznára vannak az élőknek is. A sírjelek, a hantok, építmények falvanként eltérő módon illeszkednek sajátos rendszerbe, mindazonáltal megállapíthatók közös, illetve hasonló rendezőelvek.
A legegyszerűbbek azok a temetők, melyekben semmiféle külső, előírt rendhez való igazodás nyomát nem látjuk. Az egyetlen rendezőelv itt – mint honfoglalás kori temetőinkben is – a sírok azonos irányú tájolása, illetve a sírok település felé fordulása.
A középkori temetkezés rendjét őrzik a különböző templom körüli temetők. A templom, illetve kápolna épülete a temető szerkezeti, rituális és esztétikai központjául szolgál, melyhez igazodnak a sírok és az utak.
A 18. század végén megnyitott, s az azóta létesített temetőket az előre megtervezett, egymásra merőleges utakra felosztott sírmezők jellemzik. A sírok itt már nem az égtájakhoz, hanem az utakhoz igazodnak.
Mindhárom temetőtípusban megtalálhatók még a közösségi használatra szánt haranglábak, koporsótévők, halottasházak, valamint utak s egyéb kiegészítő építmények.
Annak magyarázatát, hogy milyen okok eredményeként alakultak ki a temetkezésre szánt terület sírjai között különböző, szembetűnőleg összetartozó, illetve elkülönülő csoportok, mindenekelőtt az adott falu helyi társadalmi rendjét alakító s jellemző erőkben kereshetjük. A temető területén belül egymástól jól megkülönböztethetőek voltak a más-más felekezetű lakosok által használt részek. A temető megkülönböztetett területén {7-89.} temették a keresztelő és a serdülőkor elérése között elhunyt gyermekeket. A temető kerítéséhez temették régen az öngyilkosokat. A temető falán kívülre, a temető árkába pedig a kereszteletlenül elhalt csecsemőket, halvaszületetteket. Ugyancsak ide került az is, aki szamártemetést kapott, azaz kicsapongó, mértéktelen, részeges élete s ebből következő halála miatt pap, kántor s a falu népe nem kísérte, testét a hozzátartozók vászonba tekerve, rosszabb esetben trágyás saroglyán, szekéren vitték a temetőig, s ott éppen csak elkaparták. Tehát bűneit s őt magát a közösség nem vállalta.
László Gyula a honfoglalás kori katonáskodó vezetőréteg temetőinek ásatása során vetette fel annak lehetőségét, hogy az ott felismerhetően követett gyakorlat – miszerint egy-egy temetőterületen, összetartozó sírcsoportban azonos rokonsági kötelékbe tartozók nyugszanak – a népi, s mindenekelőtt az erdélyi hagyományokban tovább él. Erre enged következtetni az 1279-es budai zsinat határozata is, amely kimondja, hogy a halottakat csak a cinterembe vagy ott lehet eltemetni, ahol elődeik pihennek. Mivel az utóbbi másfél évszázadban valamennyi község szorgalmazta temetőiben a soros, személyválogatás nélküli, az elhalálozás sorrendjében történő temetkezést, s ez idáig nem sok rendszeres, társadalmi szempontokat is figyelembe vevő temetőfelméréssel rendelkezünk, így kevés adat alapján nehéz egyértelműen állást foglalni. A leggondosabban feltárt példát Rákosdról (Hunyad m.) ismerjük, Kós Károly munkájának eredményeképp. Itt az egyes nemzetségeknek, nagycsaládoknak a település rendjében elfoglalt helye, társadalmi rangja tükröződik egyrészt a templomi ülésrendben, másrészt – az azonos rokoni körbe tartozók sírjainak egy csoportba rendeződése által – a temetőben. A rokoni, családi, bokros temetkezés rendjét Tiszaigarról ismerjük. A családi temetkezés igénye és szokása ma is él. A soros temetőkben is mindenekelőtt házaspárok, szülők és gyermekek, s testvérek egymás melletti sorokban nyugszanak.
A temető területe egyúttal gazdasági hasznot is hajtott. Felette a birtokos egyház, illetve község rendelkezett. Többnyire részekre osztották területét, melyeknek hasznából mindenekelőtt a pap, kántor, tanító, harangozó, temetőcsősz részelhetett. Más esetekben az egyház árverésre bocsátotta a lakosok között a hasznosítási jogát, amely egyúttal karbantartási kötelezettséget is jelentett. – A temető mindenekelőtt mint kaszáló hajtott hasznot. De azokon a területein, ahol sírok nem voltak, burgonyát, kukoricát, dohányt is termeltek. A fák gyümölcséből pálinkát főztek.
Temetőinkben különböző sírtípusokat találunk. Ezeknek a legutóbbi évtizedekig elenyésző részét képezték a városi, polgári hatást mutató mauzóleumok, kripták. Az ilyen épített, falazott aknájú, illetve belső területű temetkezési helyiségeket mindenekelőtt a vidéki birtokosok, nemesek, vagyonosabb falusi mesterek emeltették maguknak, családjuknak.
A falusi temető sírjainak alapformája a függőlegesen földbe ásott gödör. Méreteit, formáját a helyi hagyományok szabják meg, amelyeket befolyásolnak az országos érvényű központi utasítások. Mivel a sír a halott háza, számos hiedelem, szokás kapcsolódik hozzá, amely meghatározza nemcsak a formáját, de a viszonyt hozzá, s a viselkedést is körülötte.
A sírakna kialakításának különböző – mindenekelőtt a helyi talajadottságoktól függő – változatai alakultak ki. A változatokat létrehozó törekvés az, hogy a koporsót – s így a holttestet – megkíméljék a föld közvetlen nyomásától, s több koporsót is elhelyezhessenek közös sírba. A föld súlyát hivatott fenntartani az aknás sírban a koporsó fölé emelt ácsolt padozat, amelynek különböző névváltozatai a padmaly, padlan, pandal, béllelet. {7-90.} A kötött talajú vidékeken elterjedt a sírakna hosszanti tengelyével párhuzamosan vájt oldalkamrás sír, a part alá temetés. A koporsót temetéskor az oldalfülkébe tolják, s eléje függőleges deszkaácsolatot helyeznek, hogy megvédjék a visszazuhogó föld oldalnyomásától. Az együvé temetkező házaspárok koporsói számára mindkét oldalra vágnak fülkét. Ha harmadik családtag is kerül hozzájuk, annak koporsóját középre eresztik, s padozatot ácsolnak fölé. Ritkábban a sírakna rövidebb oldalának megfelelően is vájnak hosszúkás kamrát, de igen nagy munkát igényel. Göncön (Abaúj m.) a meredek hegyoldalon a lejtőre merőleges síroknál vált ez szükségessé. – Más változatok is ismeretesek, például Égerszögön a halott gyermeket korábban elhunyt szülei sírjára merőlegesen, azok lába felől temetik el.
A sírhant formáját – a helyi hagyományoknak megfelelően – településenként, tájanként eltérő módon alakítják ki, s fontosnak tartják, hogy „szép legyen a hant”. Beregben, Szatmárban háztetőalakra formálják. Csíkszentdomokoson igen magas, csaknem fél méteres domború hantokat látni. A Zalai-dombság falvaiban laposabbak, de ügyelnek, hogy a sarkait ne hordja el az eső, ne tapossák le. Sok helyütt terméskővel vagy folyami kaviccsal rakják körül oldalait.
A sírhant cserjéi és virágai a paraszti virágoskert jellegzetes fajai közül az ellenállóbbakból kerülnek ki. A legáltalánosabb – s Európa-szerte hagyományos – sírvirág a rózsa, az őszirózsa, orgona, a Dunántúlon a körömvirág s a szegfű is. A helyi hagyományok, a természeti adottságok s az egyéni ízlés alakítja ki a sírhant növényegyüttesét. A temetést követően koszorúk borítják. A hant kiformálása után a növényzet az évszaknak megfelelő képet mutatja, melyet idővel – az elhunyt emlékezetének feledésbe merülésével – a táj természetes növényzete borít el. E folyamatban csak azok az ünnepek jelentenek megszakítást, amelyek a sírok rendbetételét is megkövetelik. Így mindenekelőtt mindenszentekkor (nov. 1.), halottak napján (nov. 2.), alkalmasint nagypénteken, húsvétkor, úrnapján, katolikusoknál búcsúk alkalmával is.
A sírjelek feladata az eltemetett nyughelyének jelzése, s a reá vonatkozó – általában valamely vallás, ideológia elvárásainak, normáinak megfelelő módon megfogalmazott – adatok fenntartása, azaz az elhunyt emlékének őrzése. Formai változatai, díszítésmódja a helyi világkép képzeteit tárgyiasítja, foglalja jelképekbe, s a hagyomány elvárásokhoz igazodik. Fontos a szerepe az elhunyt emlékének ápolásában. A halott-tisztelet alkalmaival az élő hozzátartozók összegyűltének helyét jelzi. A sírjelekhez változatos rituális, mágikus funkciók kötődnek.
Mielőtt azonban a sírjelek részletes ismertetésére térnénk, fel kell hívni a figyelmet azokra a sírhantokra, amelyeken egyáltalán nem találunk sírjelet, vagy pedig ez nem faragott, megmunkált. Kisgyermekek sírját például sok esetben egyáltalán nem jelölik. Csak szüleik – főként az őt elásó apa, keresztapa – tudják, hogy melyik, gyeppel benőtt halmocska alatt nyugszik kis halottjuk. Magyarszováton a fiatalon elhunytak sírjára nem faragott sírjelet tettek, hanem tavasszal szépen virágzó gyümölcsfát ültettek fölébük.
A paraszti készítésű sírjelek fő formai osztályai hagyományosan a felekezeti hovatartozás szerint különböztek egymástól. Így a katolikusok, a görög katolikusok sírkeresztet, keresztet, a görögkeleti valláson lévők elvétve csapottkeresztet, ruszinkeresztet, a protestánsok zárt – oszlop vagy tábla formájú – sírkövet, síremléket, vagy fejfát, kopjafát, gombfát, illetve sírtáblát, míg a falusi zsidóság főleg sírkövet, sírtáblát állított hozzátartozója sírjára. A különböző szekták valamely hagyományos forma sajátos változatát alakították ki maguknak. További formai eltérések alakultak ki a főbb osztályokon belül {7-91.} a szerint, hogy milyen anyagból – fából, kőből, vasból – készítették őket. Valamennyi sírjelnek létrejöttek helyi – falvanként, néprajzi csoportonként, illetve földrajzi tájegységenként különböző – változatai. A legszembetűnőbb variánsokat a protestánsok sírjelei mutatják.
A kereszt legegyszerűbb jeleként minden bizonnyal a hant felgereblyézett földjébe vont kereszt alakú borozdát, s a kavicsból, szemes terményből készített keresztformát tekinthetjük.
A különböző keresztek alakját a latin, illetve a görög kereszt mint kiindulóforma határozta meg.
A fakeresztek az ország valamennyi katolikus temetőjében megtalálhatók. A legarchaikusabbak az egy fatörzsből kifaragott, zárt formájú keresztek. A két darabból készítettek legegyszerűbb változatait az idegenek sírjaira tűzött, két egymásra guzsolt faágból alakított kódiskeresztek képviselik. A kereszt gyakori kiegészítő dísze a kovácsoltvasból készített keresztszeg.
A kereszt alapformáinak jellegzetes változata az ún. nyerges, tetejes, kalapos. Két, vízszintes szárának végét a felmagasodó középsővel két deszka köti össze. Erdélyben, mindenekelőtt a Székelyföldön láthatni igen szép példáit az ún. kávás, zsindelyes keresztnek. A különböző családok sírkeresztjeit eltérő módon kifaragott zsindelylapokkal jelzik. Erdélyben, az Őrségben helyenként még megtalálhatók a kúp alakú, fazsindelyes tetőzettel fedett keresztek. Kőből formált paraszti készítésű sírjelet kevesebbet találunk temetőinkben, mint fából készültet. A népi készítésű sírjelek között minden bizonnyal a kereszt alakú sírkövek, domborművek, síkdíszítmények mutatják a legkifejezettebben a nagy európai stílusok hatását.
A régebbi sírköveken domborművű forgórózsa, rozetta, óra, Krisztus-fej ábrázolása látható. Másutt ezeket a szomorúfűz karcolt, festett ábrázolása szorítja ki. Általános az IHS betűkből képzett Krisztus-monogram vésése e helyre. A keresztet gyakran faragják ki a corpusszal, illetve a Krisztus-fej szembenéző vagy profil ábrázolásával. Szokás volt a domborművek festése, amely a sírlátogató, a megrendelő ízlését követi. Az alapot fehérrel – újabban kályhaezüsttel –, míg a domborműveket pirossal, kékkel, zölddel, feketével, arannyal mázolják be. A betűket feketével festik.
A kovácsolással készített sírjelek alapformája a két, keresztirányban egymásra erősített laposvas. Elsősorban a keresztszárak metszéspontját díszítik kovácsolt rátétekkel, s a középpontból sugárszerűen kiágazó illesztékekkel.
Az öntöttvas sírjelek már a falvaktól távoli öntőműhelyekben készültek. A földművesnép csak befogadója volt e termékeknek, melyeket – miként a maradandó anyagú kőkereszteket – csak a tehetősebb családok állíttathattak sírjaikra.
A protestánsok sírjain legelterjedtebbek s legváltozatosabb formai gazdagságúak a fából készült sírjelek. A népnyelvben megnevezésüknek számos változata ismeretes: Bánffyhunyadon fűfa, Kalotaszegen fütül valófa, Debrecenben, a Hajdúságban főütül való fa, az Ormánságban fejefa. A gombfa – Magyarvalkón fejtül való fejgombfa, Kalotaszegen gombfa, a Duna–Tisza közén gombosfa – megnevezés ugyancsak szóösszetétel eredménye, s előtagja a sírjel jellegzetes gömb alakú fejrészére utal. A kopjafa elnevezés Erdélyben a legáltalánosabb. Első írásos említését 1543-ból ismerjük. A kopja előtag ’döfőlándzsa’ jelentésű. A megnevezés e fejfatípus karcsú, általában csúcsosan végződő formájával vagy azzal a temetkezési szokással magyarázható, hogy a koporsó előtt föld felé fordított kopját hordoztak, illetve a koporsót két-két dárdarúdon vitték ki a temetőbe, {7-92.} s azokat elhantolás után a sír két végébe állították. A végvári magyar vitézek a 16. században a csatában elhunyt társuk sírja fölé tűzték lándzsáját, hogy ezzel is jelezzék: ott katona nyugszik. Mivel a sírjelek karcsúak s gazdagon díszítettek, az elhunyt harcos dzsidájának díszes tartójaként is magyarázták funkcióját.
A fejfa formájának alakítási lehetőségeit a fatörzs mint kiindulóforma s a megmunkálás módja határozza meg. E meglehetősen szűk lehetőségek között mégis a változatok rendkívüli sokfélesége alakult ki. Minden falunak megvannak a maga jellegzetes formái, illetve formai variánsai, melyek ugyan szembetűnően különböznek a szomszédos települések temetőinek fejfáitól, azonban felmutatnak olyan formajegyeket, melyek alapján egy-egy tájegység jellegzetes típusai közé sorolhatók. A változatok bősége alig tűr rendszerezést. Mindazonáltal a legfőbb jellegzetességek alapján négy csoportba sorolhatók
1. Fatönkös fejfák
A sírjel megtartja a farönk eredeti zárt formáját. Az előlapot vízszintes tagolásokkal osztják fel. Az oldalak és a hátlap tagolatlanok. Feladatuk az előlap formai, plasztikai hatásának növelése, melyet néhány hangsúlyos vízszintes osztás tagol. Az előlap fő szerkezeti egységei: a homlok/fej, melyet az eresz/szemöldök/bajusz választ el a törzstől/hastól, melynek alsó része a fatörzs eredeti vastagságának megfelelően kiszélesedve a láb részben süllyed a földbe. A fatönkös fejfák markáns plasztikai hatását mindenekelőtt formájuk zártsága adja. A felirat és a síkdíszítmények az előlapon helyezkednek el. A készítéshez a legegyszerűbb szerszámok (balta, faragóbárd), valamint betűvéső szükségesek.
Lévén ez a legegyszerűbb forma, a magyarlakta területen a reformátusok között általánosan elterjedt.
A fatönkös fejfák csoportjába tartoznak a csónak alakú fejfák. Ezeknek felső része három oldalról csapott s hegyes csúcsban végződik. Olykor az előlap homlokrésze plasztikusan tagolt. E típus elnevezését a felső rész csónakorrhoz hasonló formájáról kapta. Változatait a Tisza mentén s Kelet-Magyarországon találjuk meg. Legközismertebb példái Szatmárcsekén (Szabolcs-Szatmár m.) találhatók.
2. Oszlopos fejfák
Mind a négy oldala egyformán megfaragott. Általában négyzet, ritkábban kör keresztmetszetű. A főbb vízszintes tagolások mind a négy oldalon megvannak, s ez biztosítja a sírjel teljes plasztikai hatását. Faragásakor a fejsze és a bárd mellett már fűrészre, gyalura, vésőre is szükség van. Szintén országszerte elterjedt.
Egyik jellegzetes alcsoportja az oszlopos-rovásos típus, amely különösen a Felföldön, Északkelet-Magyarországon elterjedt. Az előlapot párhuzamosan egymás alá rendezett bevágások tagolják, amelyeken rövid, függőleges vésőrovások sorakoznak egymás mellett. Szép példái Gömörben, Tornában és Abaújban találhatók. Legismertebb talán a telkibányai változata. Feltehető, hogy e típus archaikus évszámjelölési módot tartott volna fenn, amennyiben a vízszintes osztások évtizedeket, a függőleges rovások pedig az egyes éveket jelölve mutatták volna: mennyi idős az elhunyt. A helyi lakosok – például Káné (Gömör m.) – még ismerik a jelölésmódot, de ma már csak dísznek, cifraságnak tekintik és nevezik.
Az oszlopos fejfák közül soknak a tagolásában az emberi testre utaló arányokat ismerhetünk fel. A gombos fejfák szintén e csoportba sorolhatók. Az egyes szerkezeti részek helyi népi megnevezése követi is az emberi test főbb részeit. Általánosan megkülönböztetik {7-93.} a lábat, törzset, fejet vagy főt. Az ún. „emberalakú” fejfák szép példáit szolgáltatják Baranya, Somogy és Fejér megye reformátusok lakta falvainak temetői. Szoborszerűen érett a békési (Békés m.) régi református temető sírjeleinek formája. A nem felismerhetően antropomorf fejfák részeinek megnevezésében is követi a népnyelv az emberi testre utaló analógiákat, például Szőlősardón (Torna m.) megkülönböztetik a fejfa hasát, vállát, nyakát, homlokát, kontyát. Bodoson (Háromszék m.) ismerik még a köldök, lapocka, bajusz megnevezéseket. Elsősorban az Alföld délkeleti területén ismeretes a csúcsos végű ún. süveges fejfa, süvegfa (pl. Kisújszállás, Kenderes, Szolnok m.), amely szoros rokonságot mutat az ugyane vidéken fellelhető ún. „turbános” fejfatípussal. Az utóbbinak szép példái a szentesi (Szolnok m.) régi református temetőből ismeretesek. Ezzel szemben például a Bodrogköz, Hegyköz református falvaiban ferdén csapott végződésű a férfiak fejfája, melyre olykor deszkalapot szegeznek, s kalapos fejfának mondják. Aggteleken az asszonyok fejfájának íves lezáródását az előlap felől {7-94.} fúróval átluggatják, s e díszt pártának nevezik. Ugyancsak országszerte elterjedt a fejrészén négy oldalról bevágott ún. tulipános fejfa, melyet koronának is mondanak. Általában gyermekek, leányok, elvétve asszonyok sírját jelölik vele.
3. Kopjafák
Karcsú, nyúlánk formája négyszög, kör keresztmetszetű. E típus sorakoztatja fel a legváltozatosabb módon a mértani térdíszítő elemek változatos sorrendben függőlegesen egymásra épülő sorát. A bravúros faragótudással készített sírjelek kifejezetten többnézetre szántak. Különböző díszítőelemeit a századelőig színezték is. Mindenekelőtt Erdélyben, a Duna–Tisza közén, a Duna mentén terjedt el. A kopjafáknak két csoportját kell megkülönböztetnünk. Az Erdély-szerte elterjedt változatok díszítettségük gazdagsága ellenére általában zárt, nyugodt tagolású kompozíciót nyújtanak. A díszítőelemek inkább {7-95.} mértaniasak, szögletesek, zömökek. A Duna–Tisza közén, például a monori református magyaroknál – de a szlovák telepítésű, evangélikus falvakban (Alberti, Irsa, Pilis, Pest m.) is – a kopjafák részformái inkább lekerekítettek, íveltek, magának a sírjelnek a keresztmetszete is általában kör. E csoportja az erdélyieknél újabban tűnik fel.
4. Táblás fejfák
Kifejezetten egynézetre szánt sírjelek. Főként a Dunántúlon terjedtek el, Baranya, Somogy, Tolna, illetve Pest megye református temetőiben. Vastagabb deszka két oldalát szimmetrikusan, íves díszítésmóddal fűrészelték ki. Gyakran áttört, csipkézett szegélydíszű. A Sárközben és a Nyugat-Dunántúlon az így kialakított körvonal kifejezetten emberi alakra utal. A típus másik csoportja az egyszerű oszlop, amely – vízszintes vagy ívelt záródásával – közvetlenül utal a kő sírtáblákra. Általában kevéssé díszítettek. A felirat hordozására szánt legegyszerűbb változataik a függőleges karóra, oszlopra erősített névtáblák, melyek országszerte megtalálhatóak a legszegényebbek, idegenek sírjain. A Duna–Tisza közén elvétve epitálfának (vö. epitáfium) is nevezik. Az áttört, gazdagon díszített táblás fejfák készítéséhez asztalosszerszámok – különösen fúrók és fűrészek – szükségesek, s jártasság e mesterségben.
{7-96.} A fejfa- és sírfeliratok tartalmi vizsgálata kívül esik vizsgálódásunk célkitűzésén. Röviden annyit jegyezzünk meg, hogy ezek az utóbbi másfél évszázad során terjedtek el. Ez idő alatt sajátos műfajt alakítottak ki a népköltészetben – a sírjel költészetét. Időbeli változataik mellett helyi s egyéni változatok is ismeretesek. Szerzőik sokszor nem maguk a földművesek, hanem papok, kántorok, tanítók, írnokok, jegyzők, rigmusfaragó parasztemberek. Ez a tény magyarázhatja a feliratok gyakran patetikus, dagályoskodó fogalmazásmódját, a városi sírfeliratok modorának utánzását. A feliratok tartalmi szerkesztésmódja azonos szabályokat követ: feltünteti az elhunyt nevét, illetve annak kezdőbetűit, s halálának évszámát. Ezekhez az alapadatokhoz aztán a halott személyére, illetve a rokonság fájdalmának kifejezésére vonatkozó – a sírjelek felirataiban általánosan használt – kiegészítő sablonokat fűznek. A szöveget országszerte azonos formula nyitja: „Itt nyugszik…”, illetve zárja: „Béke poraira. Nyugodjék békében”. Gyakoriak a rövidítések, melyeknek nagybetűs sora egyúttal díszítőelem is.
ABFTIRA = A Boldog Feltámadás Idejének Reménye Alatt
ABFTRA = A Boldog Feltámadás Reménye Alatt
ABFRA = A Boldog Feltámadás Reménye Alatt
BLPF = Béke Lengjen Porai Felett
Megemlítjük az országszerte elterjedt, ún. „nevető fejfák” sírfeliratait. E sajátos, önállósult folklórműfaj – mint a sirató-parafrázisok – igen ritkán volt valóban sírjeleken is megtalálható.
A kidőlt fejfát általában a sírba temetik. A gazdátlanokat a rászorultak összeszedik, s fűtenek vele, bár ezt a faluközösség nem nézi jó szemmel, s a hiedelemtörténetek is elítélő példákat tartalmaznak.
A sírhant fejfával ellentétes oldalán találunk általában kettő vagy három egyszerűen megfaragott, mélyen a földbe szúrt rudat. Ezek neve Északkelet-Magyarországon lábfa, a Tisza mentén lábtól valófa, Erdélyben kopjafa is. Nevüket a síron való elhelyezésükről kapták. A protestánsok az ország nagy részén a temetési menetben e rudakon vitték ki a koporsót a temetőbe. A két, három rudat aztán az elhantolás végeztével az elhunyt lába felől a sírba szúrták, legtöbbször úgy, hogy a középső magasabban álljon. Másutt – például a Közép-Tisza mentén – csak egy lábfa áll szemben a fejfával.
A protestáns sírkövek főbb formai osztályait képezik a lapos táblák, illetve a négyzetes alakú obeliszkek.
Kő sírjeleket állítottak a falun élő protestánsok gazdagabb rétegeihez tartozók már a 18. században, míg a szegényebbek a múlt század középső harmadától alkalmazták. A parasztság polgárosodásának egyik kísérőjelenségeként értelmezhetjük e folyamatot, melynek eredményeképp a falusi temetőkben a fa sírjeleket fokozatosan felváltják a kőből készültek.
Az olvashatatlanná vált feliratú, elhasadt, kidőlt sírkövet – ha még éltek az elhunyt hozzátartozói – újravésték, hogy szövegét felújíthassák. Legtöbbször azonban a sírba temették, a temetőút kövezésére használták, vagy házépítéskor befalazták.
Igen ritkán előfordulnak falusi temetőinkben vasból öntött protestáns sírjelek. Az a néhány, amelyet ismerünk, túlnyomórészt az obeliszk formához áll közel, s a köveken {7-97.} megtalálható díszítmények öntött, domborított változatait viseli. Amint a vaskeresztek, úgy a sírjelek is a nagy vasgyárak, öntőműhelyek hatósugarában találhatók meg.
A sírjelek sajátos csoportját alkotják a szív alakúak, a kőből készült, főként barokk és rokokó stílű változatok mindenekelőtt a Dunántúlon (Kisalföld, Fertő környéke, Balaton-felvidék) terjedtek el, de megtalálhatóak az ország más területein is, a hazai jezsuita mozgalom egykori főbb kisugárzási körzeteiben. A katolikusok a sírjel kétharmadát kitevő táblát alakították ki szív formájúra, s annak közepére állították a kereszt barokkosan megfaragott jelét. A reformátusok pusztán a szív alakú táblát alkalmazták. A legarchaikusabb paraszti készítésű darabokat a balatonfüredi, balatonudvari és szigetszentmiklósi reformátusok temetőiből ismerjük. Az egyszerűbb szívformák egy csoportja átmenetet alkot az ún. Mózes-tábla – ugyancsak kettős ívvel lezárt – formája felé.
A sírokra rendkívüli esetekben kiegészítő jelek kerülnek. Így például a házasulandó korú leányok, legények sírjelére – az elmaradt lakodalomra utaló – pántlikát, keszkenőt, bokrétát kötnek, s így viszik azt koporsója előtt temetéskor a sírhoz, s állítják sírjára.
A mezőségi Széken még a legutóbbi években is kimentek a zenész cigányok halottak napján este a temetőbe, hiszen az utóbbi években elhunyt legények, leányok szülei rendre meghívták őket gyermekeik sírjához, hogy húzzák el annak kedves nótáját.
A Kis-Küküllő menti székely falvakban a véletlen szerencsétlenség áldozatainak sírjaira nemcsak hosszú – a gyászos eseményt elbeszélő – verset róttak, hanem piros zászlót is kötöttek rá.
A világháborúk hősi halottai emlékműveinek megkülönböztetett helyzete, a helyi hagyománytól általában eltérő kialakításmódja és jelképisége az integráló társadalom ideológiájának erőteljes behatolásáról tanúskodik a helyi kultúrában.
| GYÁSZ | TARTALOM | LÉLEK |