HALÁLKÉP ÉS KULTÚRA

Bármely társadalomnak, így a magyar parasztságnak is szükségszerűen rendelkeznie kellett olyan alkalmilag pontosan adaptálható utasításokkal, amelyek az elhunytnak az élők közösségéből való eltávolítására és testi maradványainak fenntartási, tárolási módjára, valamint a halál nyomán a közösségben beállott változások zökkenőmentes levezetésére vonatkoznak. Ezeket az utasításokat a néprajz temetkezési szokásoknak nevezi, s érti rajta azon események együttesét, amelyek egy paraszti közösségben rendszeresen bekövetkeznek, amikor egy tagjuk vagy tagjaik meghalnak. E szokásoknak számos változata alakult ki az idők folyamán a különböző etnikai csoportoknál.

A temetkezési szokássor kollektív érvényű utasításokat tartalmaz arra nézve, hogy milyen társadalmi rangú személyt milyen módon kell eltemetni. Rendelkezik továbbá a temetés időtartamáról, aktív és passzív résztvevőiről, illetve ezek hatékony együttműködéséről. Megszabja a holttest temetésre való előkészítési módját, az élő környezettől való átmeneti, illetve végleges eltávolítását, a mellé helyezendő tárgyak, kellékek minőségét és számát. Intézkedéseket tartalmaz az elhunytak földi maradványainak fenntartására kijelölt helyről, az elhunyt tiszteletéről. Végül viselkedési parancsokat tartalmaz arra nézve, hogyan kell, illetve szabad gondoskodni a halott közvetlen hozzátartozóinak – akik általában nemcsak személyi, de egzisztenciális veszteséget is szenvednek – a normális közösségi életbe való visszavezetéséről.

Ugyanakkor valahány kultúrának szükségszerű és alapvető részét képezik azok az – adott kultúra fejlettségi szintjét tükröző – meggondolások, vélekedések, amelyek ezen alapvető természeti törvény földolgozásában, megértésében és elfogadásában vannak tagjaik segítségére, illetve kötelezőek rájuk nézve. E vélekedések, meggondolások rendszerét nevezzük adott társadalom, adott kultúra halálképének.

{7-70.} A magyar parasztság – az általános hazai gyakorlatnak megfelelően – a halottakat a földbe helyezi örök nyugalomra. Következésképp a legtöbb településhez tartozik e célra szolgáló, megkülönböztetett jelzésekkel ellátott földterület. Magát az eltemetést a halál megállapítása, a test elföldelésre való előkészítése s a halál tényének hírüladása előzi meg. A temetés után annak helyét megjelölik és huzamos ideig ápolják. Az elhunyt közvetlen társadalmi környezete meghatározott ideig megkülönböztetett öltözettel, viselkedéssel, cselekedetekkel kifejezi a halál révén beállott változást.

Lényegében tehát olyan folyamatról van szó, amely közösségben játszódik le. E folyamat kiváltója e közösség egy tagja elvesztésének ténye, célja pedig, hogy az elhunytat – mint az élőkre nézve biológiai/higiénikus szempontból veszélyeset – kirekesszék e közösségből. Ez a folyamat olyan viselkedési, vélekedési és cselekvési normákat foglal magába, amelyek egy azonos hagyományú közösségben önműködően, szükségszerűen működésbe lépnek, s irányítják és meghatározzák a közösség tagjainak feladatait. Ezt a hatást a közösség tagjainak közös tudása, a hagyományok azonos értelmezése biztosítja.