AZ ÉLETTELEN TERMÉSZET

AZ ÉGITESTEK ISMERETE. TÁJÉKOZÓDÁS TÉRBEN ÉS IDŐBEN

A népi felfogás szerint a világegyetem középpontjában az ember áll. A látható világot magához méri: talpa alatt van az al- vagy alsó világ; fölötte az ég vagy égbolt, a menny, amely az égitestek, a légköri jelenségek helye; a kettő között a földi világ, az ember és más élőlények világa. Ha az ember meg is figyeli az égitestek, légköri változások jellegét, s ha munkája során a föld alatti világ legfelső rétegéről konkrét tapasztalatai is vannak, e két világot is saját emberi világához hasonlóan képzeli el, megfigyelt sajátosságai halmazában úgy teremt rendet, hogy rájuk vetíti a földi, az emberi lét sajátosságait, ismert rendjét. Túl ezeken a magyarázatokon, kialakított renden, az ember a természet mozgásáról pontos információkat szerzett, s ezeket évszázadokon át nemzedékről nemzedékre hagyományozta. Hogy milyen mélyek és nagy múltúak az erre vonatkozó ismeretek, mutatja az is, hogy az ég, menny, világ (világosság), sötét (sötétség), húgy (’csillag’ jelentésben), csillag, Hold, Nap szavaink az uráli, finnugor vagy ugor korból származnak. A menny vagy az égbolt, amely áll, buraszerűen borul a földre; ezen az égitestek meghatározott pályát futnak be, mozognak; bizonyos égitestek állandó társulásban jelennek meg az esztendő különböző szakaszaiban. A Nap a nappali égbolt, a Hold az éjszakai ég meghatározó égitestje, s a csillagok csak ezután következnek. A lassúbb mozgású, állandó társulásban, csillagképekben jelentkező csillagok azonban a tájékozódást, időmérést a Holdnál sokkal inkább szolgálják.

A Nap télen rövid, nyáron hosszú vagy nagy utat tesz meg az égen. Télen alacsonyan, nyáron magasan száll. Nem tudhatjuk pontosan, hogy a téli és nyári napfordulót mióta különbözteti meg népünk hagyománya, mióta ismeri a váltás időpontját, de szokásaink ismeretében nemcsak ezt, de még a tavaszi (s talán az őszi) napforduló rögzítését is igen messzi múltba kell helyeznünk. Év szavunk finnugor kori ősi örökségünk, s a Nap járásának pontos számontartására utal. Hold szavunk a hó ’hold, holdhónap’ kicsinyítő képzős alakja, s a rokon nyelvekben is ilyen jelentésben lelhető fel. A Hold járása, állapotváltozása (növő, dagadó, teli, fogyó, apadó, fél, sovány) a hónapok változásainak igen korai és pontos számontartására utal etimológiailag is. A Hold növekvő vagy fogyó állapotához számos hiedelem kapcsolódik: a növekvő Hold idején kell bizonyos gazdasági stb. cselekvéseket végrehajtani, hogy szerencsés legyen a kimenetelük, fogyó Holdnál ezek tilosak (pl. vetés, közösülés, valamely vállalkozás), s mindezek arra utalnak, hogy a népi kultúrában régtől pontosan számon tartották a Hold mozgását. A csillagok ismerete, a csillagképek napi vagy évszakonkénti változása csillagneveinkből következtethető ki. Lugossy József a múlt században összegyűjtötte csillagneveinket, ám feldolgozásukat, a hozzájuk fűződő ismeretek közlését korai halála miatt nem tehette közzé (Lugossy 1855). Ipolyi Arnold, Kandra Kabos és utóbb Wigand Ede átvették a gyűjtött névanyagot, sőt ki is egészítették, s próbálták azonosítani csillagokkal, csillagképekkel {7-729.} (Ipolyi 1854: 581–583; Toroczkói Wigand 1914). Lugossy Józseftől Ipolyi Arnold 258 csillagnevet tesz közzé, s közöttük természetesen számos azonos csillagra, csillagképre utaló tájnyelvi változat is van. Ez az impozáns szám mutatja, hogy milyen kiterjedt volt még a múlt században a csillagos égbolt részletes ismerete. Mai gyűjtéseink ennek nemcsak hogy töredékét nem hozzák, de még a legfontosabb csillagképekhez, csillagokhoz is alig tudnak fűzni néhány megjegyzést (Kis- és Nagygöncöl, Tejút, Fiastyúk, Kaszás csillag, Sánta Kata, Esthajnal csillag az általánosan ismertek). Így kénytelen vagyunk feltételezésekre s a nevek tanulságára hagyatkozni. Az említett forrásokból mintegy 300 csillagnevet gyűjthettünk ki. A nevek alapján megállapítható, hogy vannak kifejezetten évszakot, évszakváltozást (vagy a vele összefüggő évszaki munkát) jelző csillagneveink: Kikeletmondó (Hyadak), Pünkösd csillaga, Árpaérlelő, Szőlőérlelő, Őszi csillag, Dérhozó, Dérhagyó, Fagyhozó, Zúzmarás csillag. Tehát megkülönböztették, hogy évszakonként milyen csillagkép mikor jelenik meg, s az év tagolásához így járultak hozzá. De számon tartották azt is, hogy bizonyos csillagképek mikor jelennek meg, noha nevük ezt nem fejezi ki: „Augusztusban a Göncöl a Tabán felett áll” (Szolnok), „A Fiastyúk julius és augusztusban jár föl”, „a Göncölszekérnek tavaszkô a rudja mindig fönn van, mikô lefelé konyul, éjfél vagyon” (Toroczkói Wigand 1914: 281). Szeged környékén a dohánykertészek szerint a Fiastyúk, amikor már fönnjár (júliustól látni az égen), „a dohány akkor növekszik igazán” (Bálint S. 1980a: 449).

A természetben élő ember a munkarendjét a Nap és más égitestek járásához, állapotához, a természet ritmusához igazította. A hosszú nyári napok lehetővé tették a hosszú munkaidőt. Nyári munkák idején háromszor vagy négyszer étkeztek, télen, a rövid nappalok, a kevésbé intenzív munka szakaszában csak kétszer. Korábban feküdtek, későbben keltek, s lényegében csak az állatok etetése, itatása tette szükségessé a korábbi ébredést. Télen, megfelelő világítóeszközök híján, mindenkor a természetes fényhez, a Nap hosszához igazodtak: „látástól vakulásig” tartott az intenzív munka. A Nap járása a meghatározó, az egész életritmust befolyásoló tényező. Az egyes napszakok napkelte és napnyugta között finoman differenciáltak. A reggelnek, a napfelkeltének számos állapotváltozása van, amely befolyásolhatta a napi tevékenységet: dereng, szürkül, világosodik, kivilágosodik, reggeledik, ha a Nap felhős vagy ködös időben kel fel. Ám ha szép nyári idő van, akkor felsejlik, pitymallik, pirkad, hajnalodik, hasad a hajnal, kivilágos virradat van, majd fényes reggel. A reggel mint napszak is szakaszokra oszlik: jókor reggel, reggel, késő reggel, a délelőtt lehet: kora vagy jókor délelőtt, késő délelőtt, déltájt. A Nap délben delelőre hág, ághegyen ül, fahegytájban jár, fahögybe ér, rövid árnyékot vet, delel. A nyári Nap két-három óra között kiadja a melegét, elereszti a meleget. S fokozatosan száll le az este is. A Nap hanyatlik, leáldoz, letűnik, leszáll, elmerül, lenyugszik, lepihen, s az este fokozatosan beáll: alkonyodik, szürkül, sürved, sötétedik, esteledik, este lesz, öreg este lesz, sötét, vaksötét, beáll az éj. De előtte már az Esthajnal csillaggal, olykor a Holddal megkezdődik az éjszaka.

Az összegyűjtött csillagnevekből kiragadhatók azok, amelyek az éjszaka különböző fázisait jelzik, illetve azok, amelyek bizonyos tevékenységeket, munkakezdést vagy -befejezést jelentenek feljöttükkel, mozgásukkal. Szeged környékén – bár a csillagot nem tudták azonosítani – tudnak a hold- és napfelkeltét megelőzően felkelő csillagokról: Hódvezető és Napvezető csillag (Bálint S. 1980a: 441, 443). Időmeghatározásra utaló csillagneveink: Alkony, Vendég (még érkezhet vendég a házhoz), Vacsora (Venus), Esthajnal (Venus), Est véli (Castor), Álomhozó (Hesperus), Éjféli, Napválasztó, Határjáró, {7-730.} Álmatlan, Vadak csillaga, Vadlegeltető, Szarvaslegelő, Hajnal, Hajnal hírmondója (Venus), Virradó (Pollux). Ezek a csillagok sorban kelnek fel vagy nyugszanak, s jelzik az időt. A különböző, inkább a nyári égboltra vonatkozó csillagnevek egy része a természetben végzett éjszakai munkára utal: Ökörlegeltető, Ökörkereső, Ökörhajtó, Báránykereső, Báránylegeltető, Lólopó, Juhászok vezércsillaga, Pásztorserkentő (Venus), Béresek csillaga, Étekfogó, Harmatlegelő, Rétlegelő, Szántó, Halász, Gyalomvető, Csürhecsillag. Közülük a Bérescsillag, Pásztorserkentő csillag a munkakezdéshez, a Csürhecsillag feljövetele a csürhe behajtásához mint munkavégzéshez kapcsolódik. Szeged környékén a Halászcsillag „akkor látszik tisztán, amikor a halász éjjel halászni megy”, s ha a kecével addig nem fogott halat, amíg a Halászcsillag fenn volt, utána már hiába próbálkozott (Bálint S. 1980a: 449). Ismert, nevükben nem beszédes csillagképek mozgása is jelezheti az idő múlását: „A Göncölszekér farra mén. Nyolc-kilenc óra felé már látszik.” „A Béresvezető csillag hajnalon úgy három óra felé jön föl” (Kiskunmajsa). A Göncölszekér rúdjának állása évszakonként jelzi az időt – különböző helyeken másként meghatározva. A Fényes csillag (Capella) Pusztaangyalházán a Göncöl után következik. A Magyarok csillaga (Jupiter) Nádudvaron és a Hortobágy környékén éjfél felé jelenik meg (Toroczkói Wigand 1914: 281).

Az itt felsorolt csillagnevek, illetve a nappal és éjszaka különböző fázisait jelölő nevek gazdag anyaga nem egy közösségből való. Nyilvánvaló, hogy különböző helyeken gyűjtött nevek kerülnek egymás mellé például ilyen esetben: Ökörlegeltető, Ökörkereső, Ökörhajtó, Báránykereső, Báránylegeltető csillag. A múlt században azonban még gazdag anyagot gyűjthetett Kálmány Lajos, Kovács János Szeged környékén (Kálmány 1893a, 1887; Kovács J. 1901), s ezt Bálint Sándor is kiegészítette (Bálint S. 1980a). Ezekben a munkákban az égitestekhez fűződő hiedelmek vannak többségben a reális megfigyelések helyett. Azt mégis jelzik, hogy egy közösségen belül milyen gazdag volt az égitestekről, főként a csillagokról szóló ismeretanyag, még a múlt században is. Külön megjegyezzük, hogy a napszakokra vonatkozó elnevezések, ezek differenciáltsága elsősorban az alföldi magyarság, de némileg a mai köznyelv jellemzője elsősorban; ha nem is tesznek mindig különbséget az este fázisai között, mégis értik, hogy mi a különbség a szürkül, alkonyodik és sürved szó között ugyanabban a közösségben. Napjainkra elhalványodott az égitestek mozgásának ismerete s az időmérésben játszott szerepe. Ennek oka nemcsak a természet és az ember egymástól való eltávolodása, hanem az is, hogy parasztságunknál a múlt század közepétől egyre inkább az óra szolgált időmérésre. Fél Edit és Hofer Tamás átányi vizsgálatai jól mutatják, hogy az élet ritmusát a munka és a természet kapcsolata, a mindenkori év- és napszak határozta meg a századfordulón is (Fél–Hofer 1967). Az órában való gondolkodás eléggé nehezen alakult ki. Széltében-hosszában ismeretes az Alföldön az az anekdota, hogy az elveszített zsebórára (pityegő fene, ketyegő béka, ketyegő tükör) szerszámaikkal rontanak az aratók és összetörik, nem tudván, mi is az.

Az óra megjelenése, illetve a csillagok vagy a napjárás időhöz való kötése hazánkban mindenképpen az éjjeliőrök, bakterek kikiáltó, időjelző funkciójával kezdődik el paraszti, főként mezővárosi közösségeinkben. Az olyan megjegyzések, hogy a Béresvezető csillag három óra tájban kel fel nyáron, tőlük származott. Az óra terjedésével (az olcsó osztrák, majd magyar fali ingaórák múlt századi virágzó üzlete) sokak számára kapcsolódnak össze a természeti jelenségek a huszonnégyórás beosztással.

Az idő mérésének korábban is megvoltak a módszerei, s nemcsak a csillagok állását {7-731.} figyelték, hanem ezzel összefüggésben számos egyéb tényezőt is. A mezőre készülő gazda pontosan tudta, mikor kell elindulnia ahhoz, hogy napfelkeltekor megkezdhesse a munkát. Ha kapálni mentek, pontosan tudták, mennyit fogjanak fel a tengeriből, répából, hogy a harmat felszálltáig visszaérjenek és a melegedő időben maguk früstököljenek, hogy a lovat (amely addig a saroglyából evett) már száraz fűre köthessék ki. A felfogott elő (amit egy ember a pihenésig elvégez) terület-, munka-, de ugyanakkor időmérő is volt. A nap járását az alföldi bandagazda vagy más, idejét beosztó ember ebéd után ügyesen kihasználta: úgy feküdt le aludni a fa árnyékába, hogy jó másfél óra múlva (amikor ismét munkához kellett látnia) mozduljon el fejéről az árnyék, és a szemébe tűző nap felébressze. Az elbeszélések szerint sokszor percnyi pontossággal ki tudta számítani a nap és az árnyék mozgását. Éjjeli legeltetéskor a kipányvázott lovat (nyomtatás idején) olyan hosszú pányvára fogták, hogy a ló harmatszálltáig körbelegelje a gyepet, s a forgókarikás pányvát kifeszítve meglökje vele őrzőjét, vagyis a feszülő pányva beleakadjon az alvó pásztorba (Jászdózsa). Itt is a területmérték válik időtényezővé. Ismeretesek az ún. testmagasság órák, a bot árnyékának rövidségéből való következtetés a délidőre. Ezek azonban inkább már az óra elterjedése után alakulnak ki, hiszen a természetben élő ember a nap állásából azonnal tudott az időre következtetni. Csíziók útján terjedtek el azok az ismeretek, amelyek arról szólnak, hogy „Miképpen ismerhetni meg az órákat az ember bal kezén való öt ujjain?”. A kézbe fogott fűszál mint a napóra mutatója működik, és a kéz betájolásával világtájak szerint az ujj ízein lemérhető a délelőtti és délutáni óra. Hasonló tanácsok sokasága, testmagasság órák terjesztése – mind e csíziók sajátja.

Bizonyos azonos időben jelentkező hangok, zajok időmérő szerepre tettek szert. Legrégebben a harangszó (hajnali mise, déli harangszó, vecsernye), ezt a nap járásához, majd a templomórákhoz igazítják. Napjainkban azonban vonatfütty, gyárduda, iskolai kicsengetés is órát, napszakot, pontos időt jelöl, s egybeépül a természetben megfigyelhető jelenségekkel. Manapság ezek sokkal jelentősebbek a népéletben, mint közvetlenül az égitestek állásából nyert rövidtávú időmeghatározások. Kétségtelen azonban, hogy napjaink ilyen új jelzései a hagyományok természetének megfelelően illeszkedtek be a népi természetismeretbe.

A Nap és a csillagok a térbeli tájékozódás alapjai. Oláh Andor békési gyűjtései arról adnak hírt, hogy a régiek a sárréti nádasokban, a dobozi pusztán addig nem tudtak tájékozódni, „amíg a csillagok fel nem tűntek” (Oláh 1986: 63–64). Világtájaink elnevezése közül nyelvészeink csak az észak előtagját tudják visszavezetni a finnugor korig, a dél csuvas-török eredetű, míg magyar nyelvi fejleménynek mondják a keletet és nyugatot.

Tudjuk, hogy idegenben kényszerül csupán valaki arra, hogy meghatározza a világtájakat. Ismert területen már a hegyek, vizek, erdők, építmények az irányadók. Nem égtájat jelölnek meg, hanem földrajzi névvel, más települések irányával mutatják az utat, a felhők mozgását, esőt vagy szelet hozó égtájakat („Szajol felé”, „Tószeg felől”, „a Jászság felől”). Mivel a Nap téli és nyári járását megkülönböztetik, a természetben élő ember a Nap bármikori állásából meg tudja határozni az égtájakat. Régi bölcsesség, de csíziókban, iskolában is népszerűsítették egykor: „Ha délben a napnak hátat fordítok, előttem van észak, hátam mögött dél, balra a Nap nyugszik, jobbra pedig kél” (Fehérgyarmat). A világtájak ilyen rögzítésének gyakorlati jelentősége is volt. Kovács János szerint Szeged vidékén a házat mindig úgy építették, hogy napkelet felé tekintsen, sőt a nép az ágyát is úgy helyezte el, hogy „annak fejtől való része kelet felé irányuljon” {7-732.} (Kovács J. 1901: 345). De honfoglalás kori sírjaink is keleti tájolásúak, sőt későbbi temetőink is. Karcagon például az Északi temetőben valamennyi fejfa díszes, elülső része keleti tájolású, s ezért rossz az újabban bevezetett útrendszer; az út keleti oldalán lévő fejfák háttal néznek a temető fő útjára. Hasonló elhelyezés országszerte ismeretes.

Éjszaka a csillagok után tájékozódtak. Legfontosabb irányjelző csillag a Sarkcsillag, ez azonban nem népi csillagnév. Lugossy József és Wigand Ede próbálta a népi csillagneveket azonosítani, s a Fúrú csillag, a Göncöl térítője, a Bábamotullája, a Magyarok csillaga, a Szent Péter agara azonosítható nagy valószínűséggel az ország különböző részein a Sarkcsillaggal. Ezt északi irányt jelző, álló csillagnak tekintik – s biztos tájékozódási pontnak. Kívüle több más csillagnév utal beszédesen arra, hogy a tájékozódást szolgálta: Révész, Halász, Utasember szerencséje, Bujdosók lámpája, Délszaki csillag, Pásztorok öröme. Mára jócskán megkopott ez a tudomány. Egy dobozi ember mondta: „…az öregek ezt nagyon csinálták, nagyon figyelték. Hát én mán nem annyira vettem át a nagyapámtul, pedig a nagyapám így beszélgette azt többek szerint…” (Oláh 1986: 63).

LÉGKÖRI JELENSÉGEK – IDŐJÓSLÁS

Az időjárás meghatározásához, mindenkori helyes felméréséhez is az égitestek nyújtanak alapvető támpontot. Az égitestek állapotát, fény- és hőerejét pontosan ismerik és jelölik. A Napot nyáron, ha nincs felhő, vagy csak nagy magasságban terül szét vékony felhőtakaró, fényerejéről, hatásáról, hevéről ítélik meg: süt, ragyog, éget, perzsel, pörköl, tüzel, tündöklik, fénylik, hét ágra süt, hetedmagával süt, két vagy kilenc nap van az égen. Ha erősebb a felhőtakaró: bágyadtan süt, betegesen süt (télen is mondják), s ha változó felhőzet van: bujkál, eltűnik, kibukkan, ha nyáron eső után felsüt: kiderül. A Hold tiszta időben világít, tündöklik, fénylik, ha nagy magasságban vékony felhőtakaró, pára fedi: dereng, ködlik, vérzik, vöröslik, udvara van, felhős időben bujkál, felhőbe takaródzik, burkolódzik, eltűnik, kibukkan. A csillagok tiszta, főként téli időben szikráznak, ragyognak, fénylenek, csillognak, felhős időben – vagy egyáltalán a távoli csillagok – pislákolnak, hunyorognak, kitekintenek. Ezek a megfigyelések fontosak az időjóslás szempontjából. Számos következtetésre adnak alapot, de ezeket a tudomány csak kevéssé igazolta: ha a Nap vörösben bukik le, szél lesz. Ha udvara van a Napnak, eső várható. Ha vörösen kel a Nap, eső lesz. A tündökölve ragyogó csillagok hideg időt jeleznek reggelre (nem védi a légkört felhő). Ha felhős az idő, a csillagok nem látszanak vagy csak derengenek, enyhébb téli reggel, kisebb lehűlés várható. Ha köd takarja el a csillagokat este és hajnalban, derűs nappal, napfényes idő várható. Ha kevés csillagot látunk, mert felhő takarja el őket, másnapra eső lesz.

A felhők mozgásából, a borulásból a közeli időváltozásra következtetnek, s a szélirányt is figyelembe veszik a mindenkori meghatározásnál. Szinte valamennyi településnek megvan az ún. esőt hozó világtája (Vajkai 1948a). Szolnokon a Vashíd vagy Abony felől fújó szél hozhat esőfelleget. Debrecenben a Bence-zugból várják. Ugyanitt, ha észak felől (Jászság vagy Nagyerdő) jön nyáron fekete borulás, akkor pár szem eső, nagy szélvihar, villámlás várható, amely rendszerint nyári, forró délutánokon tör ki, s azért is félelmetes, mert nyugaton még ragyog a Nap. A Zempléni-hegységben hirtelen tornyosulnak fel a felhők északkeletről, rövid idő után elvonulnak, s nincs tartós eső, kiderül a nyári nap. A Dunántúlon nyugatról hoz esőt a szél, s ez általában tartósnak bizonyul, {7-733.} keletről nem várható eső. A Kiskunságban, Nagykunságban, Szolnok környékén nyáron az északról betörő szélvihar hatalmas porral jár, s Jász- vagy Kunesőnek nevezik. Főként a kiskunsági homokot kavarja fel annyira, hogy látni sem lehet; ma az országutakat utána nagy homok lepi be. Előjele a hideg szél. Télen rendszerint hideg és melegebb szakaszok váltják egymást, amelyek olvadással is járhatnak. Ezek népi előrejelzése azonban sikertelen.

Magas hegyvidéken – Erdélyben, a Tátrában – az eső jelének tartják, ha pipázik a hegy, azaz ködben van. Erdélyben, ha felhőben megy le a Nap, vagy korán reggel erős harmat, köd van, esőt lehet várni (Kós 1985: 39). A hegyvidék és az alatta elterülő síkság (Dél-Heves, Dél-Borsod, a Tápió és Galga mente) csapadékosabb, sokkal inkább széljárta, mint a távolabbi alföldi részek. Itt a szél egész nap a hegyek felől fúj, a hideg levegő lefelé áramlik, s gyakran hoz esőt is. Este, alkonyattájt kiderül az ég, kiegyenlítődik a hőmérséklet, s eláll a szél. Az uralkodó széljárást az építkezésnél, a szabadban való tűzrakásnál, a kinti munkáknál harmathullásig veszik elsősorban figyelembe. A Dunán, a Tiszán a hajósok megkülönböztetik az al- és felszelet, amikor a vízfolyással ellentétesen vagy vele egy irányban fúj a szél. Főként a révátkeléseknél, komphúzásnál van jelentősége, úgy kell fordulni, hogy ne verődjék a víz a ladikba.

A szivárvány, a délibáb, az üstökös, a villámlásjelenségéből, az égitestek növekedéséből vagy fogyatkozásából, a felhők alakjából való időjárásjóslás általában a hiedelmek körébe utalható, néhány nagyjából helyes következtetés említhető csak. Így például, ha a szivárvány felől fúj a szél, az eső visszajöhet, ha nem, az idő kitisztul, mert a felhők már elmentek, s a Nap a távolodó esőt színezi szivárvánnyá. A délibáb érzéki csalódás, legtöbbször „vizet látunk, a hőtől remeg a föld”. Villámláskor nem szabad fa, villamosvezeték alá állni, főként ha az magánosan áll egy sík vidéken. Reális ismereteken nyugszik a villámlás és a mennydörgés között eltelt idő kiszámítása s a távolság felmérése is.

Nincs reális alapja viszont az ún. távprognózisnak, amikor is a megfigyelt évszakokból, bizonyos jeles napok időjárásából kísérelnek meg következtetéseket levonni a következő vegetációs időszakra vagy az egész esztendőre (lucakalendárium, hagymakalendárium, Sándor–József–Benedek, fagyosszentek, nagypéntek, szilveszter, karácsonyéj, Medárd-nap). Itt inkább a rossz tapasztalat, a kár figyelemfelhívó ténye fordult jóslattá: például fagyosszentekkor, ha fagy jön, elviheti a szőlő termését, más megindult növények hajtásai is lefagyhatnak. Az egy-két jelentős kár bekövetkezése a fagyosszentek emlékét jól bevési egy közösség tudatába. Az efféle „prognózisok” kalendáriumok, csíziók, iskolai oktatás révén is széles körben terjedtek, s az ókor vagy a középkor „tudományát” terjesztették el a nép körében. Ezekkel szemben a 18. századtól az iskolai oktatás valós ismereteket közvetített, ha az megfelelően természettudományos alapozottságú volt. Szabadszálláson például az 1780-as években Debrecenből odakerült lelkészek prédikációkban többször szőttek bele természettudományos ismereteket a légköri jelenségekről, villámról, égitestekről a Historia Domus tanúsága szerint.