GYÓGYÍTÁS ÉS NÉPI GYÓGYÍTÁS MA

Mint ahogy Melius Herbariumának címoldalán ott látható egy füvesasszony, a közelmúltban még szintén ott ültek a piacokon a gyógynövényeket árulgató öregasszonyok. Valamit átmentettek ők a múltból, valami olyat, amelynek értékére csak most, napjainkban figyelünk fel újra. Hiszen két évszázad múltán éppen újabban ébredt rá az emberiség a hagyományok, köztük a babonának bélyegzett népi gyógyító tudás jelentőségére. Többek között az orvostudomány is rádöbbent arra, hogy milyen gyógyerő rejlik a természetes anyagokban, szemben a szintetikus gyógyszerek hosszú távon mérgező hatásával. Nyilvánvalóvá vált, hogy az orvostudománynak van mit tanulnia a nép által felhalmozott tudásból. Ezért nem véletlen, hogy a világ különböző tájain – s különösen a harmadik világban – érdeklődéssel fordulnak a népi gyógyításhoz, hogy felhasználhassák a helyben található nyersanyagokat. Elsősorban természetesen a gyógynövények kémiai hatóanyagait vizsgálják, s ezekről a kutatásokról megállapíthatjuk, hogy egyáltalán nem esnek kívül az etnomedicina illetékességi körén, hiszen a hagyományok felismert értékeit közvetítik a felhasználó és rászoruló közösség számára. Ezek a kutatások bebizonyították, hogy a kémiailag szintetizált hatóanyagok sokszor kevésbé eredményesek, mint a természetes növényi kivonatok.

Azonkívül elgondolkoztató tény napjainkban – hogy a népi gyógyítás „irracionális” oldaláról is vegyünk példát – az, hogy mennyire elevenen él a népi gyógyítás még a kórházak tövében, az orvosoktól jól ellátott nagyvárosokban is, nem szólva a kisebb {7-724.} településekről. Ez a jelenség csak egyfelől magyarázható a hiedelmek rendszerének szívós továbbélésével, a régi tudattartalmak mechanikus újratermelődésével. Másfelől viszont a népi gyógyítók – „csodadoktorok”, de az egyszerű hétköznapi gyógyító technikák – is sokkal emberibbek, emberközelibbek, a beteget a középpontba állítók, mint az elgépiesedett hivatalos orvoslás. A beteg hisz a gyógyítóban és hisz a hiedelemrendszer diktálta vagy javasolt gyógymódban, s ez a hit hatékonyan működteti a sokszor éppen csak a placebo-effektust használó „gyógyítást”. Ez azért érthető, mert a hagyományos hiedelemrendszeren belül a beteg és a gyógyító viszonyában teljesen humánus összhang uralkodott – éppen a hiedelmek azonossága folytán –, ami a mai modern orvostudományban a lehető legtávolabb került egymástól.

A népi kultúra s annak egy részlete, tehát, mint modell szemlélhető – ebben az esetben mint a helyes (együtt)működés modellje. Bálint Sándor egyik utolsó írásában találóan fogalmazta meg, hogy a hagyományos népi felfogás szerint az ember pszichofizikai egység, a lélek és a test kölcsönös hatásban áll egymással. Ezzel a felfogással magyarázható a népi orvoslás kétféle módjának kialakulása: az egyik a pszichikai ráhatás, a másik pedig az orvossággal való gyógyítás. Tegyük hozzá, hogy ebben a szemlélet lényege, a teljességben, az egészségben való látás a fontos. Az, hogy a kultúra hagyományos és csak nagyon lassan változó világlátásán (világképén és hiedelemrendszerén, ha úgy tetszik) átszűrt, átfogó szemlélettel lehet igazán hatékonyan gyógyítani. S egy ilyen szemléletben jelentősége van minden jelképes cselekedetnek, szónak, szóképnek és kifejező nyelvi fordulatnak, vagy a beteg – sokszor idős – emberrel szembeni viselkedés formáinak is. A beteg testi-lelki egyensúlyának és a közösség rendjébe való beilleszkedésének a helyreállítása a cél.

A gyógyítás célja társadalmi, ezért mindig a közösség érdekében fejti ki erejét, s az egyirányba mutató erőkifejtésre éppen korunkban rendkívül szükség van. A népi gyógyítás hagyományainak megismerése ebben a munkában jelentős segítséget nyújthat.