ÁTMENETI LÉNYEK

EMBERFARKAS

A természetfeletti és emberi világ közötti, egyidejűleg ember- és állatalakkal rendelkező, ide is, oda is tartozó átmeneti lények sok nép mitológiájának mai napig élő archaikus maradványai. A magyar néphit és általában az európai hiedelemrendszerek szempontjából legfontosabb e mitikus lények közül az emberfarkas, német nevén werwolf (ógermán ’emberfarkas’ jelentésű szóból); ókori görög nevén lykanthropos (’farkasember’); szláv nevei: vukodlak, vukodlak, vurkolak, kudlak (’farkasbundájú’); román neve priculici vagy (a szláv elnevezésből származó) vîrcolac.

Az ember–állat metamorfózisba vetett hit igen régi; sajátosan a farkassá változás az európai kultúra legrégibb írásos emlékeiből is ismert már. A farkasember hiedelmei egész Európában és Észak-Ázsia nagy részén elterjedtek. Az újkori európai werwolf-hiedelmek valószínűleg régi, közös indoeurópai sajátságokat is őriznek, emellett sajátos szláv és germán, valamint görög-római eredetű vonásokat. A magyar néphitben, csakúgy, mint a Balkán több népénél, valamint a keleti szlávoknál valószínűleg török emberfarkas-hiedelmeknek is vannak nyomai. A középkorban, majd az újkorban az európai werwolf-hiedelmek egy része áttevődött a kutyára is, sőt közép- és délkelet-európai hiedelmek szerint igen sokféle állat – disznó, kecske, ló, kígyó, macska, sólyom, hal – lehet „werwolf”: vagyis bizonyos emberek képesek mindezen állatok alakját ölteni. (Az európai adatok összefoglalása: Hertz 1862. A magyarsággal szomszédos népek werwolf-hiedelmei: Müller 1937; Peuckert 1942: 13–17; Zečević 1981: 126–137, 168–169; Senn 1982.)

Az emberfarkas alakja a közelmúlt magyar néphitében elsősorban úgy ismert, hogy bizonyos egyének – főleg pásztorok – saját elhatározásukból farkassá tudnak változni. {7-578.} E hiedelmek és mondák századunkban főleg a Nyugat-Dunántúlon és az északkeleti területeken éltek, helyileg különböző névváltozatokkal: küldöttfarkas, Göcsejben farkaskoldus (Hont m.), farkasember (Tiszántúl), szakállas farkas, küldött ördög.

A „tudománya” megszerzésére, állattá változására, tulajdonságaira vonatkozó leggazdagabb adatok Gönczi Ferenc göcseji gyűjtéséből (1914: 176–179) ismertek; más vidékekről csak szórványosan. Adataink szerint az átalakulás képessége már csecsemőkorban elnyerhető, például a bába vigyázatlansága vagy rosszindulata következtében. Ha az újszülöttet nyírfa-abroncson háromszor keresztülbújtatja, abból hétéves korában csordásfarkas lesz, elmegy a háztól, és megkezdi farkas képében való működését: be-bejár a faluba a nyájakat dézsmálni. Ettől kezdve kedve szerint ölt farkas- vagy emberalakot. Mások felnőttkorban szerzik meg a képességet: nyírfa-abroncson való háromszori vagy hétszeri átbújással, „istenátkozta tüske” (vadrózsatövis) segítségével. A visszaváltás általában az átváltozással azonos módon történik. A csecsemőből lett, vagy emberfarkasok gyerekeként született lény farkasfoggal, szőrösen, farokkal születik, félig emberi külsejű is lehet. Farkasalakját bizonyos tulajdonságok megkülönböztetik az igazi farkastól: jobb szaglása van, beszélni tud, háta alul, hasa fölül helyezkedik el; csak olvasószem-töltettel lehet lelőni.

A rá vonatkozó hiedelemmondák részben a farkas alakjában nyájat dézsmáló, részben az emberként megjelenő, farkas voltát eláruló jelet viselő emberfarkas „leleplezéséről” szólnak (farkasalakban kapott sérüléseit emberként is viseli; foga közt marad általa megmart feleségének kötényfoszlánya). Egyes mondák szerint meg lehet akadályozni farkassá válását (elégetik az ehhez szükséges nyírfa-abroncsot). Más mondák szerint a „tudós”, „tudós pásztor” vagy a boszorkány hatalma nagyobb a küldött farkasénál: vissza tudja változtatni a farkast emberré, a nyájat megtámadó farkast varázseszközzel legyőzi. Ujváry Zoltán (1962) Putnokról (Borsod m.) közölt egy helyi mondát, amely szerint a határ egy kőhalmát a valamikor ott működő szakállas farkas sírjának tartották. (A magyar farkasemberről lásd még: Róheim 1925: 90–92; Csefkó 1926a.)

A magyar néphit farkasembere kétségkívül európai – elsősorban szláv, germán, részben román – eredetű hiedelemalak. A magyar hiedelmek egyeznek az általános európai nézetekkel, miszerint az emberfarkas, mint átmeneti lény, az emberi világot körülvevő természet világának „állati” jegyeit is viseli. Az átváltozást lehetővé tevő abroncs valószínűleg a középkori Közép- és Észak-Európában még ismert „farkasbőr” („farkasing”) és farkasbőr öv megfelelője. Kevésbé utalnak a magyar hiedelmek a periodikus farkassá változásra, amely Európa több pontján ismert sajátsága a werwolf-hiedelmeknek. Az átváltozás időpontjai, időszakai (az év vagy hónap sötét szakaszai) többnyire a holdciklusokkal függnek össze. Az emberfarkasok a téli napforduló idején, húsvétkor vagy újhold idején változnak farkassá. Ezzel kapcsolatos a werwolf naprabló, holdrabló – „égitestfaló” – természete: a nap és hold fogyatkozását sok helyen – szórványosan magyar hiedelmek szerint is – az emberfarkas okozza.

A délkelet-európai (délszláv, török, román, ukrán) és bizonyos mértékig a közép-európai (szlovák, osztrák) werwolf olyan értelemben is átmeneti lény az emberi és természetfeletti világ között, hogy „élő” és „holt” alakja egyaránt ismeretes: az életében vukodlak, priculici holta után farkas, kutya, ló és egyéb állatok alakjaiban visszajáró rosszindulatú kísértetté, illetve werwolf-démonná lesz; így Kalotaszegen (Kovács Á. 1947), ahol maga a prikolics elnevezés is román eredetű.

Szintén Délkelet-Európából ismerjük a pozitív indulatú werwolf, a samanisztikus {7-579.} képességű werwolf-varázsló alakját. Ennek azonban nem a magyar emberfarkas-hiedelmekkel, hanem elsősorban a táltos alakjával vannak kapcsolatai, ezért majd ott szólunk róla részletesebben. A magyar néphitben általánosabbak a „közönséges”, rosszindulatú, vérengző emberfarkasra utaló adatok.

A múlt századi és korábbi, a boszorkányperekben előforduló adatok szerint a farkassá válás képességét általában a közösségek marginális helyzetű tagjainak tulajdonították. Pásztorok, koldusok, csavargók időnként farkasalakot öltenek, és a nyájakat, esetleg a közösség más javait károsítják, az állatokat megtépik, megölik, ellopják. Tettüket a közösség vagy a földesúr elleni bosszú is motiválhatja. Például egy 17. századi boszorkányperben egy férfit mint lópásztorból lett küldött farkast fogtak perbe. Szendrey Zsigmond (1938a) 1793-as feljegyzésre hivatkozik, amely szerint gonosz emberek öreg, vérengző farkasok képében járnak be a faluba, az embereket megtámadják, megsebesítik, megölik. 1866-ban Ugocsa megyében hajtóvadászat zajlott egy „szakállas farkasra”, aki be-berontott a falvakba és embereket rabolt el. A boszorkányperek adatai általában pásztorokra: csordásra, lópásztorra vonatkoztak. A farkassá válás vádjait nyilvánvalóan másodlagosan ruházták a boszorkány személyére. Ez nemcsak nálunk volt így. Európa több pontján megjelentek a boszorkányság vádjai közt a farkasalakban elkövetett kártételek. Az emberfarkas valamikori szerepe a hiedelemrendszerben a hivatalos boszorkányüldözés idejére csökkenőben lehetett. Ezért a farkassá válás képessége könnyen a boszorkányra és – minden negatív hiedelemalakhoz hasonlóan – az ördögre (küldött ördög) ruházódott. A boszorkány állattá változásának újkori hiedelmei valószínűleg sokszor eredetileg werwolf-vonások, nálunk csakúgy, mint Európa más népeinél. Az emberfarkas alakjának elhalványodásával függ össze az a jelenség, hogy egyes 19–20. századi adatok ezt a képességet bárkinek tulajdonítják, aki a közösséggel valamilyen módon szemben áll. Ez lehet a falu ellenszenves földesura, idegen nemzetiségű lakója is. Hiedelemalakjának fennmaradását elősegítette, hogy egészen századunk elejéig alakja – és mondái – ponyvanyomtatványokon is megjelentek; másrészt elhalványodásához az is hozzájárult, hogy a nyájakat dézsmáló, az emberfarkas állatalakjának tartható, valódi farkasok megjelenése megritkult a Kárpát-medencében.