A 17–18. SZÁZAD NÉPI KEGYESSÉGE

A puritanizmus a 17. század végén válságba jutott, és eszményeit nem tudta valóra váltani, de mint a népi kegyesség alakítója tovább élt. A 17. század népszerű kegyességi iratai a 18. század folyamán népkönyvekké lettek, és számtalan kiadást értek meg. A debreceni nyomda számadásaiból megállapítható, hogy nem volt ritka a húsz-harminc kiadás sem. Az egyes kiadások felkutatása ma nehéz feladat, mert rendszerint az utolsó példányig elfogytak, és a családok ronggyá olvasták őket, nem kerültek könyvtárakba (Csohány 1973: I. 36–37; II. 69, 73). Medgyesi Pál Praxis Pietatis (1636) és Lelki ábécé (1645) c. könyve, id. Köleséri Sámuel Jozsué szent maga-eltökélése (1682) c. műve olyan volt, amelyben a keret és a minta is adott volt a házi istentiszteletek megtartásához. A Praxis Pietatis használatáról Eszéki T. István gróf Rhédei Ferenc felett 1668-ban elmondott temetési prédikációjában így írja le a puritán gyökerű házi istentiszteletet: „Magánosan egy s másfél órát is szent kegyes elmélkedésekkel, könyörgésekkel véghez vivén, udvara népi közé kijött s közönségesen vélek zsoltáréneklés után imádkozott, Bibliát olvasott és ama minden keresztyén ember házánál lenni kellő Praxis Pietatis nevű könyvet maga száz szakaszokban elosztván, minden nap olvasta nagy szorgalmatossággal. A Szent Bibliát a maga szemével tizenötször olvasta által. Amikor Isten a nyavalyának súlya miatt magának azt nem engedte, hogy a maga szemeivel olvashatná a Szent Bibliát, másokkal is azt szüntelenül olvastatta, úgy, hogy húsz-huszonötször is a maga fülei hallására másokkal olvastatta által a Szent Bibliát… Innen vette magának azt a nagy hitet, amellyel minden keserűségében állhatosan Krisztusa mellett megmaradott” (Eszéki 1668).

Az egyszerű emberek között a házi gyülekezetek biztosították a Biblia alapos ismeretét. A Biblia tudásának egyik érdekes, múlt századi példája Bak Sándor († 1866) kiskunlacházai takácsmester, aki azt kívülről tudta, és bármely elkezdett verset folytatni tudott (Könyves Tóth 1872; Ráth-Végh 1934), de az ország minden táján ismertek olyan bibliás embereket, akik tudósai voltak a Szentírásnak, még akkor is, ha a felvilágosultság hatására egy kissé bolondnak tartották e népi bibliás bölcseket, mint Kazinczy Ferenc a jeszebi prédikátort, aki – szerinte – „a Biblia olvasásától formaliter megbolondult” (Kazinczy 1815. október 30-i levele Dessewffy József grófhoz).

A megtérés élményét néha érzelmileg felfokozott módon élték át az igére fogékony hívek. Révész Imre egy kéziratos feljegyzés alapján említ ilyen esetet. Kereszturi Bálint 1675. március 15-én a debreceni nagytemplomban Máté evangéliuma 21:43 verse alapján prédikált. „A prédikáció közben egy ember egyszerre csak nagy hangon felkiáltott: El kell vesznetek, ha meg nem tértek. Nagy nehezen tudták elhallgattatni, s nincs róla értesülés, milyen folytatása volt a dolognak” (Révész I. 1947: 37. l., 82. j.). Különösen a váradi magyarázatos Biblia állt nagy becsben, amelyben a Károli-féle szöveget a {7-486.} puritán Köleséri Sámuel javította át. Ő füzött hozzájuk okos, rövid magyarázó jegyzeteket (Harsányi 1927).

A téli estéken meg vasárnaponként a Szenci Molnár zsoltárait éneklő, a váradi Bibliát forgató, a régi puritán könyveket közösen olvasó protestáns parasztok az egyház hivatalos istentiszteleti élete mellett egy jól körülhatárolható puritán gyökerű kegyességi formát éltek. Ez a múlt század közepe előtt csak szélsőséges esetekben vezetett az egyházon belüli kisebb-nagyobb konfliktushoz. Ilyen volt Gombkötő András mozgalma, vagy a tiszadobi szekta is, amelynek az volt a meggyőződése, hogy a Szentlélek teljesen birtokba veszi az embert. „Valahol itt az ember vagyon, ott vagyon a Szent Lélek és akármit cselekedgyen az ember, mindent a Szent Lélek indításábul cselekszik.” 1741-ben Porkoláb István szabolcsi kisnemes gyűjtött egy közösséget maga köré, amelynek tagjai között egy cigány is volt. Elhatározta, hogy „vasárnap nem kíván hivalkodni”. A templomi istentisztelet után újból elővette a Szentírást és a Praxis Pietatist, közösen imádkoztak, és különösen Szenci Molnár zsoltárainak tulajdonítottak nagy jelentőséget. Hittek abban, hogy „Szent Dávid sóltárinak éneklésekkel ember a jövendőket megtudja”, mindeneket, „az mik következendők”. Porkoláb a vármegye székén ezt vallotta céljáról: „másokat nem egyébre, hanem isteni igaz tisztelésre intettem, káromkodásról s henyélésrül dorgáltam, nem hogy hozzám járjonak, hanem magikban is Istent félvén, mindenütt tisztelnek” (Esze 1957: 178–180).

Bizonyára nem elszigetelt jelenség volt a hajdúhadházi Szent Asszonyok Társasága sem, amely 1827-ben alakult oly módon, hogy 30–40 asszony külön gyülekezetet szervezett „azt hivén, hogy az Isten őreájok a Szent Lelket kitöltötte”. „Vasárnaponként egybe szoktak gyülni hol egyik hol másik házánál, ott énekelnek, imádkoznak és amint mondják a Szent Lélek ihletéséből a Szent Irást magyarázzák, olvasnak egyéb kegyességre serkentő nyomtatott könyveket is, és a mennyei Jelenéseknek a Hunyadi Ferenc úr neve alatt írásban lévő magyarázatját, valamint a Mennyből jött levelet, amelyet Isten igazgatásából iratottnak hisznek, és az ő társaságoknak számát többről többre szaporítani igyekeznek.” A presbitérium megtiltja a házi összejövetelt, hogy „az ekklésiában szakadást és zűrzavart ne csináljanak”, de a tilalom nem lehetett nagyon hatékony, mivel hamarosan a Szent Emberek Társasága is megalakult, akik szintén hasonló módon szerveztek házi istentiszteletet, melyekre „még éjelenként is bé szoktak járni”. A presbitérium csak azért figyelt fel rájuk, mert az egyik temetésen – megzavarva a kántor hivatalos búcsúztatóját – külön búcsúztató verset is mondott egy Pap Bálint nevű atyafi (lásd A Hajdúhadházi Református Egyház Presbiteri Jegyzőkönyve. I. 1807–1838; Molnár A. 1973, 1977).

A múlt század közepén az ilyen és ehhez hasonló parasztecclesiolák hálózták be az egész Alföldet. Istentiszteleteiken „a templomba járó buzgóbb, jámborabb, istenszeretőbb emberek és asszonyok vettek részt, kivált az esti órákban. Itt isteni megbizatással, Szentlélek sugallatával bíró egyének magyarázták az általuk felvett bibliai részeket, vagy pedig elemezték a templomi prédikáció anyagát. Az ilyen gyülekezetekben imádság, éneklés, prédikáció a templomi szolgálat rendje szerint folyt le” – írja Kirner A. Bertalan, aki kortársa és szemtanúja volt a gyülekezeteknek (Kirner 1956), és hasonló híradásokat hallunk a magyar parasztprófétákról is (Kiss F. 1942). A parasztecclesiolákat látogató hívek voltak a vándor Biblia-árusok vásárlói (Szigeti 1981b), ők adatták ki ponyván a régi puritán könyveket (Szigeti 1970; 1973).

A hivatalos egyház egyre nagyobb értetlenséggel fogadta a parasztecclesiolákat. Az {7-487.} egyre jobban kibontakozó liberális racionalista teológiával mind nehezebben lehetett összeegyeztetni ezeknek a kisközösségeknek a hitét. Jellemző példaként hadd idézzük egy magát meg nem nevező falusi pap véleményét 1896-ból: „micsoda haszna van abból az én egyházamnak, ha a falu csizmadiája, szücsmestere, kertésze (tekintet nélkül arra, hogy kálvinista-e vagy sem!) maga köré gyüjt egy csomó embert, kezébe veszi a Bibliát és kezdi magyarázni? S midőn azt elvégzi, szépen leborulnak és imádkozik nekik? Vagy épül-e abból az én hivem, ha Albu Péter pékmester uram lejön a szomszéd mezővárosból és énekelteti amaz éneket, melyeket az énekeskönyvben hiába keresek?” (Protestáns Közlöny, 1896. 245).

A múlt századi agrárszocialista mozgalmak agitációs munkájuk során felhasználták a népi vallásosság antifeudális, antiklerikális hagyományait. Engelmann Pál szerint ezeknél a mozgalmaknál „a rokonság szálai az ókori messianisztikus mozgalmakig vezethetők vissza, s legközvetlenebbül a Krisztus ezeréves birodalmának eljövetelében hívő chiliasztikus mozgalmakhoz kapcsolódnak”. Jól illusztrálja ezt Szántó Kovács János alakja, aki az ófehértói napszámosok szocialista szervezkedéséről szólva ezt mondta: „Tisztelt elvtársak! Ezen mai ínségünket és nyomorúságunkat, amelyben tartottak bennünket eddig, lekötelezve a mostoha törvénykezés által másképpen ezen rendszert meg nem törhetjük, mint a mi megváltó Krisztusunk eszméje által… Azért hát szervezkedjünk egy szívvel és egy lélekkel, Krisztus eszméje: a szocializmus zászlója alá, mint egy atyának gyermekei, mert ez a legszükségesebb út az egyenlőség és a testvériség országa felé” (S. Vincze 1961: 196–199).

A hivatalos egyháztól elidegenülő, a hivatalos egyháztól független házi gyülekezetek, parasztecclesiolák híveiből toborzódtak a protestáns kisegyházak tagjai, amelyeknek a külföldi testvéregyházaiktól eltérő kegyessége, létformája sok ponton a puritán protestáns kegyességi gyakorlatra vezethetők vissza.