BEVEZETŐ

A katolikus magyarság népi vallásosságának néprajzi kutatása viszonylag későn indult meg. A magyarság néprajzában csak egy háromoldalas fejezetecske élén áll a Vallási néprajz cím a IV. kötet végén. Sajnos Schwartz Elemér eme kis írása szinte egyáltalán nem érinti a téma érdemi kérdéseit (Schwartz 1943). Valamivel tartalmasabb, de vázlatossága miatt kényszerű általánosításokkal telített a hétoldalas Vallásos élet c. fejezet (Szendrey Zs.–Szendrey Á. 1943d). A magyar vallási néprajzot valójában Bálint Sándor tevékenysége alapozta meg. Folyóiratcikkei és jeles könyvei, mint például a Népünk ünnepei (1938), Sacra Hungaria (1944), Egy magyar szentember (1942), Karácsony, húsvét, pünkösd (1973), Ünnepi kalendárium. I–II. (1977), fontos állomásai a magyar népi hitélet feltárásának és megismerésének. Rajta kívül Schram Ferenc, Erdélyi Zsuzsanna, Vajkai Aurél, Manga János, Volly István, Eckert Irma, Mozsolics Amália, Szendrey Ákos és Székely László e témába vágó munkásságát kell megemlítenünk. Újabban Bartha Eleknek, Barna Gábornak, Bárth Jánosnak és Tüskés Gábornak készült, illetve jelent meg tanulmánya e témakörben.

A vallási néprajz fogalma nehezen határozható meg. Tág értelemben nagyon sok olyan szokás beletartozna, amelyet a vallási néprajznál korábban megindult szokáskutatás „világi” szokásként tart számon. Így például a betlehemezés eredendően vallásos szokás, mégis a téli ünnepkör fontos „népszokásaként” ismerjük. E kötetben sem a vallási néprajz fejezetében, hanem a népszokások között olvashatunk róla. Ugyanezt mondhatnánk sok más jeles napi szokásunkról is. A vallási néprajz így egy szűkebb területtel, elsősorban a tételes vallás, illetve a hivatalos liturgia mellett mindig létező ún. paraliturgikus cselekedetekkel és kultuszokkal, valamint a hivatalos vallás népi gyakorlatával és képzeteivel foglalkozik.

Bálint Sándor korai megfogalmazása szerint a vallási néprajz „feladata annak vizsgálata, hogy a néplélek hogyan reagál a katolikus előírásokra” (Bálint S. 1938: 14). A vallási néprajz körébe tartozó kutatások történeti szemlélet nélkül elképzelhetetlenek. A kutatott néprajzi jelenségek ugyanis elválaszthatatlanok a magyar és az egyetemes művelődéstörténettől. A nép vallásos képzeteiben és cselekedeteiben több évszázados, sőt több évezredes művelődési rétegek húzódnak meg, a pogány ősvallás maradványaitól a katolikus kereszténység változó tanain és liturgikus gyakorlatán át a kereszténységre ható más vallások tanításaiig. Mindezek együttes elemzése és szétválasztása nem kis feladat.

A magyar katolikus egyház liturgikus gyakorlata az elmúlt évezredben sokat változott. {7-332.} A hivatalos egyházi liturgiából kikerült kultuszelemek legtöbbször népi vallásos szokásként éltek tovább, és a 20. századi vallási néprajz legfontosabb terrénumát jelentik. Az egykor hivatalosnak számító, de később paraliturgikussá, vagyis liturgián kívülivé váló vallásos képzetek és cselekedetek népi gyakorlatba kerülése nem volt egyidejű és egyforma mértékű a Kárpát-medence magyarlakta tájain. Még korábban bizonyára hasonló különbségek jellemezték a kereszténység valódi térhódításának ütemét, a pogány hagyományok szívósságát, illetve a pogány és a keresztény kultúra ötvöződésének gyorsaságát és mértékét. Mindezekhez járult a hivatalos egyház néha egyházmegyénként különböző liturgikus gyakorlata, az egyes egyházmegyéknek a liturgia változása terén megfigyelhető egymáshoz viszonyított késése, valamint a magyar nyelvterületet behálózó különböző szerzetesrendek, egyházi iskolák és kegyhelyek hatása. Elősegítette a különbségek kialakulását és elmélyülését az a körülmény is, hogy volt-e török uralom alatt, és ha igen, mennyi ideig valamely terület. Bonyolítja az összkép alakulását a reformált vallások elterjedése és szomszédsága, valamint a magyar tájak más-más társadalmi, gazdasági fejlődése. Következésképp nyilvánvaló, hogy a népi vallásosság megjelenési formái és sajátosságai tájanként különböznek egymástól. A vallási néprajz fontos feladata e táji sajátosságok, valamint történelmi előzményeik és okaik feltárása, megismerése.