{6-171.} HANGSZERES ZENE

Kodály még azt írta könyve (1937) VIII. fejezete elején: „A magyar nem különösen hangszerkedvelő nép.” Ezt a tételt azonban minden újabb tapasztalat cáfolja. A hangszerek legújabb részletes tárgyalása (Sárosi 1967) igen sokféle hangszer használatát tudta kimutatni a magyar nép körében, és régóta tapasztaljuk a hangszerjáték iránti fokozott érdeklődést. Jelen összefoglalásban csak a valóban zenét megszólaltató (s nem hangot vagy zajt keltő) szerszámokat tárgyalom, s főleg a rajtuk megszólaltatható zene érdekel.

Zenének nevezhetjük a dallam nélküli ritmust is, ha az tánc kíséretéül szolgál. Ilyen értelemben hangszeres zenének tarthatjuk rezonáló deszkalap (asztal, szekrény, teknő) dörzsölését, pléhtányér ütögetését kanállal, vízzel töltött kanna tetejének ütemes veregetését, két kanál domború felének egymáshoz csapkodását, sőt Ájban hallottam arról is, hogy tánchoz kizárólag az összevert sarkantyúk pengése adott ritmuskíséretet. A regösök hangszere volt a köcsögduda és a láncos bot, amivel a földet verték, és az ének alapritmusát dobogtatták ki velük. Ezeknél fejlettebb a kanászkürt és a havasi kürt, amelyen már különböző hangokat is ki lehet adni: általában az alaphang oktávját és kvintjét, vagy kvintjét és nónáját. Azért dallamról még ebben az esetben sem lehet szó, inkább csak jeladásról. Ugyancsak jeladásra szolgálnak a templomi harangok, amelyeknek hagyományos megszólaltatási módjai mást-mást közölnek a falu lakosságával.

A dallamjátszó hangszerek közül történelmi jelentősége alapján első helyen áll a duda (Madarassy 1934; Bartók 1911a, 1912a, 1931; Kodály 1973: 85; Manga 1939, 1950a, 1950b, 1965; Sárosi 1967). Egyszerre három hangot szólaltat meg. Játszósípján szól a dallam, hangkészlete mixolíd, ha van szeptime; ha nincs, akkor oktávval kiegészült dúr hexachord. Van ugyan lehetőség arra, hogy egy lyuk megnyitásával fél hanggal mélyítsék a skálát, s így moll terc és a hiányzó szeptim is megszólaljon, de ezzel csak nagyon ritka játékos tud élni. Inkább dúrban játsszák a moll darabokat is. (S mint láttuk, ennek nyomán az énekesek is dúrban éneklik a moll dallamot, „mert a duda is azt mondja”.) A kontrasípon az alaphang és az alatta lévő kvart, vagyis az alaphang alatti 5. fok szólal meg: ezzel állandó ritmuskíséretet adnak a dallamhoz. A harmadik szólam az állandóan zúgó bordósíp, amely az alaphangnál két oktávval mélyebben szóló orgonapontot ad, s egyúttal megszabja a duda sajátos zúgó hangzását. A három sípot egy bőrtömlő látja el levegővel, amelybe szájjal fújják a levegőt, s hónaljuk alatt, karral szorítva nyomják bele a sípokba. Így kapnak azok egyenletes levegőt. Dél-Magyarországon fújtatót használnak a tömlőhöz (Vargyas 1954a: 11; Paksa 1969, 1980a; Sárosi 1967). Történelmi szerepe igen nagy volt: főúri és erdélyi fejedelmi zenekarokban fő hangszerként szerepelt (akárcsak francia királyi udvarokban).

{6-172.} A duda az egyetlen olyan hangszerünk, amelynek hangszerhez kötött, saját zenéje van. Ezt a muzsikát a hangszer sajátságai alakították ki. Minden dudás ismert bizonyos szövegtelen figurációkat, 2-4 ütemnyi motívumokat, amelyeket egy-egy szöveges dallam után játszottak utójátékként. Aprája, aprózás a neve (186. példa, további példákat lásd Vargyas 1956).

{6-173.} (Nagymegyer, Komárom m. Bartók B. gy.; MF 797/a és 788/a)

A következő példán láthatjuk, hogy a cigányok áthangolt hegedűn utánozzák a dudajátékot az „aprájával” együtt:

(Dudanóta. Balassagyarmat, Nógrád m. Lajtha L. gy.; MF 2440/c = Vargyas 1956: 12. sz.)

Bartók a máramarosi román cigányok által játszott hegedűdarabokról is kimutatta, hogy a duda „apráját” és előadásmódját utánozzák. Nem csoda tehát, hogy a cigányok által játszott verbunkosokban is megtaláljuk a dallam utáni figurációkban, az ún. „dísze” {6-174.} részben az aprája-muzsika maradványait, sőt erdélyi táncdarabokban ez máig élő gyakorlat (Vargyas 1956). Újabban Halmos Béla (1982) egy egész széki táncfolyamat zenéjét elemezve csupa „aprája” jellegű motívum sorozatát mutatta ki a tánckíséretből. Halmos István (1977) pedig a hangszeres formák kialakulását mutatta ki az erdélyi tánczenéből. A magyar hagyományban ez az egyetlen fajtája a sajátosan hangszerből fakadó és hangszeres eredetű zenének. Egyébként a zenészek ismert (vagy egyelőre ismeretlen) énekelt dallamokat játszanak a hangszeren, illetve a zenekarokban.

Különösen áll ez a többi hangszerre, amelyek közt elterjedtségben első helyen a citera áll. A harmincas években alig volt olyan, falu, ahol a házak nagyobb részében ne lett volna citera. Ezek többnyire diatonikusak voltak, egyetlen „kóta”-sorral (fokok, amelyekre leszorítva a húrt, egy bizonyos hangot kapunk). Ezen csak a diatonikus skálákat lehetett játszani, kromatikus félhang hiányában. Mellettük voltak a két kóta-sorú citerák, amelyeken – mint a zongora fehér és fekete billentyűi – egymás mellett voltak a kromatikus félhangok is. Újabban ezek szaporodtak el. A diatonikus fajtán tudni kellett, melyik fokon kezdjék el a mixolíd, fríg vagy dór darabokat. Jobaházán (Sopron m.) egy tíz év körüli fiúval tettem próbát e tekintetben, s mindig pontosan tudta, hol kell kezdenie a darabot. Ájban pedig tanúja voltam, amikor egy jó dalos lány rászólt a bátyjára, aki egy dalt próbált elkezdeni a citerán: „Nem jól kezdted, egy számmal fejjebb kell.” A dallamjáték ilyen fejlettsége mellett jóval elmaradottabb volt a kísérő húrok használata. Többnyire nem is volt összehangolva. „Csak zúgjon.” Inkább a ritmus kiemelésére fogták hozzá a dallamhangokhoz. Sárosi szerint leginkább az alaphang oktávjára, kvartjára, néha egymásra következő két kvartjára, sőt néha egy ismert népdal első hangjaira, különösen hypo-skálában mozgó dal első hangjaira hangolták. A hangszer kis hangereje miatt inkább otthoni muzsikálásra való, de azért tudunk róla, hogy ha erősebb hangszer nem volt kéznél, táncoltak is rá. Ilyenkor legfontosabb volt a tánc ritmusát kihangsúlyozó vendéghúrok hangzása.

Jelentőségben a citerával vetekedik a furulya, főleg annak rövid, hatlyukú fajtája. Ez általában a pásztorság kezén él, de a falusi lakosság is használja. Többnyire mixolíd alaphangsora van, de félig befogott lyukkal félhanggal módosítani lehet a hangjait. Másfél-két oktáv terjedelemben játszanak rajta. Gazdag díszítéssel adják elő a dallamokat, ezek hasonlítanak legjobban minden hangszer hajlításai-futamai közül az énekelt díszítményekre. Pásztoraink használtak egy hosszú fajtát is, alig rövidebb egy méternél, öt lyuk van rajta, s használható hangterjedelme egy nóna. Ma már csak a Dunántúlon került elő. A régi furulyajáték legfeltűnőbb sajátsága, hogy a játékos bele is dünnyög a hangszerbe valami mély, morgó, erősen zöngés hangon: mintha egy oktávval mélyebben követné a dallamot, nem pontosan. Néha ez a basszus interferálódik a dallammal, és egy harmadik „szólam” is hallatszik. Nagy jelentősége van ennek a dünnyögésnek, amikor kivételesen tánchoz játszanak a furulyán. „Minél többen táncolnak a furulyaszóra, a furulyás annál erősebben duruzsol bele hangszerébe, s ilyenkor a dallam szinte alig hallatszik a ritmikus, mély búgás mellett. Ezt az egyhangú morgást azonban rendszeresen megszakítják egy-egy belesüvítéssel, mely a dallamsorok záróhangjainak kiemelését célozza, és a tánc tagolásához feltétlenül szükséges” (Martin 1967c: 145. l., 8. j.). Néhány műfajhoz nélkülözhetetlen a furulya. A székely és a bukovinai betlehemes játékban a befejezéskor furulyára táncolnak a pásztorok, közben pedig avval „hőmérőzik” az „Öreget”. A „Molnár kutyái” énekében pedig avval hívja a megtámadott molnár segítségül a kutyáit.

{6-175.} A két említett furulya mellett a moldvai csángók egy kezdetlegesebb furulyafélét is ismernek, a „tilinkát” (csilinkát). Ez játszólyuk nélküli cső, vége nyitott, befúvásnál rézsútos éle van, amely a befúvott levegőt hasítja. A felhangok aszerint szólalnak meg rajta, hogy a játékos ujjával alul mennyire zárja el a levegő útját, vagy milyen erősen fúj bele a csőbe. Nevének országos elterjedése, s hogy a primitívebb fűzfasípra vitték át nevét, bizonyítja, hogy valamikor mindenütt ismerték. Emsheimer kimutatta róla, hogy finnugor eredetű hangszer. (Ezt újabban írt levelében visszavonta, mert más népeknél is megtalálta. Ez azonban nem cáfolja, hogy a finnugoroknál is ősi örökség.)

Nemrég már csak Szentesen és környékén ismerték a tekerőt (nyenyerét, forgólantot), pedig valamikor szintén nevezetes hangszer volt, s a 18. században még a francia királyi udvarban is használták. Ez is egy állandóan hangzó basszus-húr fölött adja a dallamhangokat, amit a billentyűnek a húrhoz való szorításával lehet létrehozni. Tánchoz pedig sajátos ritmust tudnak kihozni egy fanyelv beillesztésével és a forgató nyél csuklóból történő rángatásával („Recsegős játék”).

Meg kell még emlékezni az ütőgardonról, amely csak ritmuskíséretet ad a hegedűhöz. A gardonon három húr mély alaphangra van hangolva, a negyedik pedig a kvintre. Bottal ütik, illetve felváltva felcsípik a húrt, amely visszacsapódva a fogólapra csattanó hangot ad, így a tompa ütés és a csattanás váltogatása igen jellegzetes ritmuskíséretet ad. Föltehető, hogy a régi magyarság igen fejlett dobzenéjének maradványa él tovább ebben a kíséretfajtában, s a kialakult hegedű–gardon együttes a Balkánon máig élő furulya–dob egykori kettősének kései leszármazottja.

Ezzel már eljutottunk a hangszeregyüttes legegyszerűbb fajtájához. Mielőtt továbbmennénk ezen az úton, egy kis kitérőt kell tennünk egy igénytelen „hangszeregyüttesre”, amely a legcsattanósabb választ adja népünk hangszer és harmónia iránti állítólagos közömbösségére: ez a kolompok, harangok és csengők együttese egy nyájon belül. Luby Margit figyelt föl rá, majd nyomában Sárosi is beszédes adatokat gyűjtött arra, mint válogatják össze a pásztorok a nyáj csengőit, a legmélyebb kolomptól a legvékonyabb pergőig, hogy összehangzóan, harmóniában szóljanak. Vásárra magukkal vitték az egyik kolompot vagy csengőt, s ahhoz választották az újat, néha ötven lépés távolságból figyelve a szólását. Ezért mondhatta egy régi pásztorról Hárskúton (Gömör m.) egy öreg: ,,...ha végigment a reggeli harmaton a felhangolt csordájával, hát az egy istentisztelet volt. Bújjon el ettől még a szentmise is.” (Sárosi Bálint szíves közlése.) Érdekes és fontos ez a pásztori gond a harmóniára, mert máskülönben népünk valóban nem fordít nagy gondot rá. Itt nyilván az az oka a különleges érdeklődésnek, hogy sem dallam, sem ritmus nem jöhet számításba, a harmónia az egyedül lehetséges eleme a zenének, amit ezekkel a „hangszerekkel” kihozhatnak.

A továbbiakban már gyári hangszereket kell tárgyalnunk, amelyekből különféle összeállításban „specialisták” alkotnak együtteseket. Ezek legkisebb egysége a hegedűs (prímás) és kontrás együttese. Széken a cigányok emlékezete szerint is ez volt valaha a banda. Gvadányi idézett helye is ilyen kéttagú bandát említ. Ám a hegedűt és különösen a kontrásét, vagy a brácsát nem a mai módon tartották, hanem a mellre támasztva függőlegesen, s ugyancsak függőlegesen húzták rajta a vonót. Így élesebb hangot adott, egyúttal kevésbé fárasztott. A magyar és európai hegedűábrázolásokon végig lehet követni ezt a tartást a középkortól a 19. századig, a mai lengyel, sőt appalach-i népi zenészekig. (Lásd 1–3., 5–9., 11., 13., 14., 18–22. kép.) A brácsás-kontrás Közép-Erdélyben {6-176.} három hangból álló harmóniákat játszik. Hangszere lapos pallójú, hogy a három húrt egyszerre lehessen megszólaltatni: hangolása g, d, a.

A cimbalom régen szólóhangszer lehetett, ma már csak bandában szerepel. A régies játékstílus keményebb volt, valószínűleg be nem kötözött faverővel játszottak, mint talán 7., 9., 14., 17. képünkön is látszik. A cimbalmos is, a prímás is a dallamot játssza, csak mindkettő másként cifrázza. A cimbalmos néha szintén futamokká bontja fel a dallamot, máskor harmóniafelbontásokat alkalmaz. A régi cimbalmot vagy nyakban hordták, vagy hordóra, asztalra tették, hogy jobban rezonáljon.

A magyarországi cigányzenekarok már funkciós harmóniákkal kísérik a dallamokat. De a mezőségi bandák még régies harmonizálási hagyományt követnek: a dallamhangokra épült dúr akkordokkal kísérik a prímást. Természetesen nem minden egyes dallamhang alá kerül új harmónia, s így az akkordok kapcsolatában modális jelleg érezhető. Újabban a parasztok is egyre több helyen alakítanak bandát, sőt a népdalversenyek hatása alatt citerazenekarok és más összetételű együttesek is összeállnak. Ez azonban már kívül esik a hagyományos zenélés határain.