AZ ÉLMÉNYTÖRTÉNETEK ÉS IGAZ TÖRTÉNETEK TÍPUSAI

A mindennapi történetek rendszerint egyetlen szüzsét fejtenek ki, így legegyszerűbben szüzséjük szerint tipologizálhatjuk őket (Dobos 1964). Az élménytörténetek tematikája rendkívül szerteágazó; más témájú elbeszélések jellemzőek a nőkre, s mások a férfiakra. A leggyakrabban előforduló szüzsék a következő csoportokba sorolhatók:

1. Gyermekkori kalandok és csínytevések: gyermek- és ifjúkori félelmek, ijedelmek, fájdalmak emlékei. Ezek mindkét nem elbeszélésanyagában megtalálhatók.

2. Érzelmi töltésű emlékek. Ezek elsősorban a nők elbeszélései:

a) az első szerelmi csalódásról, a családi élet intim eseményeiről (nászéjszaka, születések, gyermekbetegségek miatti aggodalom);

{5-257.} b) a férfiak és nők, kiváltképpen az idősek, elevenen emlékeznek és gyakran mesélnek vélt vagy valódi sérelmeikről, az őket ért igazságtalanságokról.

3. Hőstörténetek, háborús kalandok. Szinte kizárólagosan a férfi mesélők repertoárdarabjai. Gondoljunk csak az évszázadok óta közkedvelt (az irodalmat is megtermékenyítő) „obsitos”-történetekre (Szűcs 1962).

A „folklorizálódás” magasabb szintjén élő, azaz a népköltészeti szájhagyományozás szintjén megszólaló igaz történeteket Dobos Ilona (1964) az alábbi típusokba sorolta:

1. Családi, nemzedékről nemzedékre hagyományozódó történetek. Ezek szólhatnak egy családalapító ősről vagy általában a család történetéről (származásáról, lakóhelyükre való letelepedésükről stb.), egy-egy különleges tehetségű, az átlagos emberektől elütő viselkedésű családtagról (pl. a ragadványnevek magyarázata kapcsán). E történetek erősítik a családtagok együvé tartozásának érzését, s igen fontos szerepet játszanak az egyén és szűkebb közössége identitástudatának kialakításában (Weber-Kellermann 1974). Bár Dobos Ilona nem említi, éppen a fenti funkció azonossága miatt e csoporthoz kell sorolnunk azokat az „eredettörténeteket” is, amelyek egy-egy közösség, etnikus csoport (székelyek, csángók, emigránsok, telepesek stb.) történelmének lényeges mozzanatait, sorsfordulóit őrzik.

2. Erotikus és obszcén történetek. Különösen a férfiközösségekben kedveltek. Legtöbbjük egyszerű pletykából kerekedik, vagy nemzetközileg is ismert epikus motívum helyi, aktualizált változata. Mivel e történetek alaphangja rendszerint vidám, szorosan kapcsolódnak a 3. típus darabjaihoz.

3. Vidám, mulatságos históriák. Ezek „a hagyományőrző közösségben felváltva vagy egymásba fonódva hangzanak el nemzetközileg elterjedt anekdotákkal, trufákkal…” (Dobos 1964: 206). Nagy Olga „lokalizálódott vándor tréfás mesék”-nek nevezi a 2. és 3. típus alkotásait, amelyekben a folklór és irodalom folytonos, évszázados kapcsolata is kimutatható (Nagy O. 1975: 311–313).

4. Nevezetes személyekről szóló elbeszélések. „Műfajilag ezek alig választhatók el a betyártörténetektől vagy történeti mondáktól, a különbség csupán a kiválasztott személyekben és a történetek elterjedtségében van. A nép érdeklődése meglehetősen önkényes, korántsem korlátozódik a köznapi értelembe vett »kiválóságokra« … hősei legtöbbször a köznapitól eltérő, a környezet szemszögéből nézve különc figurák” (Dobos 1964: 209).

5. Oktató célzatú, moralizáló igaz történetek. Ezekben fejeződik ki a legközvetlenebbül egy-egy közösség etikai felfogása, értékrendje.

6. Rémtörténetek, ál-hiedelemtörténetek, rablóhistóriák. Megítélésünk szerint az igaz történeteknek ez a csoportja távolodott el leginkább a szóbeliségtől. Nemcsak azért, mert szüzséi a nép közé eljutó, alacsony művészi színvonalat képviselő ponyvákból, kalendáriumokból, detektívregényekből és újságokból stb. kerültek a szájhagyományba, hanem azért is, mert az elbeszélők legtöbbje már szemléletileg sem tud azonosulni az általa elmesélt históriával. Az ál-hiedelemtörténetek pl. egy-egy babonás cselekedet, tévhit reális magyarázatát is megadják, az elmondott történetet „kívülről” láttatják és értékelik. (Közismert pl. a magát keresztfával vagy fejfával sírhoz szegező, s ijedtében szörnyethaló hencegős legény vagy leány esete.)

Természetesen nem állíthatjuk, hogy Dobos Ilona tipológiája teljes. Hiszen vannak az igaz történeteknek olyan fajtái, amelyek a hagyományban külön csoportot alkotnak, mint pl. a hazugságtörténetek (Lügengeschichte). Ezek az egyén, illetve szűkebb közössége {5-258.} életrajzának magyarázó elemeként kerülnek be a folklórba, s mint folklorizálódott (tehát hitelesített) életrajzi adatok hagyományozódnak nemzedékről nemzedékre (Köstlin 1980). Az igaz történetek tipológiájának pontosabb kimunkálása a jövő feladata.