AZ ÉLŐ HAGYOMÁNY

Az anekdota nagy nyugati enciklopédiáiból kölcsönzött anyag megrostálásában és magyarrá honosításában tehát Kónyinak kulcsszerepet kell tulajdonítani. S ez nem csupán a maga mesterségéhez szabott katonatörténetekre áll. Ha egyrészről ő az, aki munkájával gyűjtőlencseként átfogja a műfaj fejlődésének általános európai eredményeit, másrészről ugyanő bocsátja széles társadalmi rétegek rendelkezésére ezt az ügyesen válogatott anyagot, és biztosítja ismételten kiadott gyűjteményével – mint szórólencsével – a nyugati témavariánsok szétsugárzását hazája földjén. A Democritus így a néprajzi vizsgálatok szempontjából elvi jelentőségű kiindulási alapnak tekintendő. A parasztságunktól napjainkban feljegyzett anekdoták jeles csoportját a Kónyi-anekdoták derivátumának kell felfognunk. Amit e 18. századi gyűjtemény irodalmilag – pontosabban az irodalom és folklór határterületén – produkál, napjainkban paraszti variációkban, élő szájhagyományként jelenik meg. E hagyomány egyes elemei élhettek ugyan népünknél már Kónyi előtt; hiteles feljegyzéseink azonban hagyományozódásukra nézve csak a Kónyi-gyűjteményt követően szolgálnak bizonyítékkal.

Az európai örökségből hozzánk került, paraszti variánsainkban jellegzetesen magyarnak mutatkozó vándoranekdoták általános jegyeiről, szemléleti sajátosságairól és minőségéről néhány közkeletű típus példája alapján tájékozódhatunk.

Falusi ember számára örök anekdotatéma a hozzá nem értő ügyetlenkedése a gazdasági munkában. Kónyinál ezt a típust a debreceni Dobozi bíró szénagyűjtő cigányai képviselik (1815: I. 136. sz.). Ők azok, akik villa, gereblye nélkül csinálnak „száz baglyából egy hegyest”, s nem is rendben, hanem csak úgy „rugd-fel s’ hadd ott” (György 1932a: 144. l., 136. sz.). Ugyancsak a cigányt csúfolják napjainkban az erdélyi Magyarpéterfalván, minthogy kevéske búzáját tehetős falusiak módjára asztagba rakja; „azt feleli a cigány: Igen, fiaim az asztag kicsi, de nagyok a kévék” (Vöő 1969: 257). A cigányokra is rádupláz a városi szolgálatból hazakerült mai vargyasi lány esete; választ keresve a legény kérdésére – „hány kalangyát arattál ma, Julis?” – még csak most kérdi anyjától: „kilenc kéve hány kalangya?” Nem tudja ugyanis, hogy a maga eredménye a Csíkban átlagosnak csak kilenced részét teszi ki (Duka 1983: 212).

{5-206.} Ajándékot küld az úr barátjának, levél kíséretében. A parasztember Kónyi szerint „kivánta meg-tudni, hogy a’ kosárban mi légyen”, látta, hogy rákok; s mivel a kosarat nem jól zárta, míg pihent, a rákok kimásztak. Felnyitja aztán a címzett a levelet, s mondja: „Hallod-é barátom! A levélben rákok-is vannak.” S a paraszt erre: „Oh, hálá Istennek! … hogy a’ levélben vannak, mert már meg-ijjedtem, az gondolván, hogy mind ki-mentek a’ kosárból” (1815: I. 19. sz.). Századunk elején a Győr megyei Écs községből így kerül elő a fentinek változata, mindössze ott a levélben rákok helyett két galamb lapul. Az eset friss formában, Görgényüvegcsűrből cigányanekdotaként jelentkezik: zsákban a hátán viszi a nyulat, a nyúl rugódozik, s mikor a cigány megnézi, mi baja, a nyúl elszalad. Olvassa azután az úr az ajándékot kísérő cédulát. „Azt mondja: te cigány, itt van egy nyúl! – Uram, instálom, jó, hogy megvan, már azt hittem, elszaladt” (Vöő 1969: 256; lásd ehhez György 1932a: 66).

Változatos szövegekben jelentkeznek a megesett lány oktalan védekezései a szülők, vagy akár kártérítésért pörlekedve a törvény előtt. Kónyinál kérdi a bíró: „De hogyan lehetett az meg, holott te sokkal erősebbnek látszol, mint az erőtelen vén ember? … – Ah! Uram, elég erős vagyok én akkor, ha meg-haragszom, de ha nevetek, éppen nints erőm” (1815: II. 177. sz.). Rokon változatai főként Szék községből, az egykori Szolnok-Doboka megyéből mostanában kerülnek elő. Veri az anyja a leányt, s „az aztán sirva: ne üssön keed anyám, mert szégyelltem mondani, hogy nem hagyom” (Nagy O. 1977: 268). Az anekdota följegyzője hozzáteszi ehhez egy kamarási ember azon nyomban előadott román változatát is. Egy további csíki változat szerint a törvény előtt a boldogtalan leány egyetlen védekezése ez volt: „csak bolondozz, Miska, a világon még vagyon járásbiróság is” (Duka 1983: 238; lásd ehhez György 1932a: 161).

További jóízű történet szól Kónyinál a borbélyról, akit arra kér a vándorbarát, Isten nevében borotválja meg. A borbély nagy nehezen rááll, és minden szappan nélkül rozsdás késsel kezd a munkához. A szegény fráter békén tűr. Mikor aztán a kamrában egy macska nyivákolni kezd, s a mester odakiáltja, „mi az ördögöt tsináltok annak a’ matskának?” – a fráter szelíden megszólal: „Nyilván ollyan szegény matskának kell lenni, a’kit irgalmasságból borotválnak.” Erre aztán a borbély más borotvát vett (1815: I. 36. sz.). Kónyi után hosszú évtizedeken át csak egy-két kalendárium emlegeti a történetet, mígnem népszerű változata napjainkban felbukkant. Egy csíki változatban a hivatalos helyre készülődő atyafi, pénze nem lévén, a borbélytól hitelbe vagy ledolgozásra kéri a borotválást; az pedig legrosszabb borotvájával fog az ingyenmunkához. Ekkor a szomszédban egy kutya kezd el vonyítani. „Ez a szokatlan hang sértette a borbély fülét, azért megkérdezte az öreget… Mi lelhette azt a kutyát?” A válasz ismét: „bizonyosan azt is ingyen borotválja” (Duka 1983: 52; lásd ehhez György 1932a: 101).

Már Kónyinál hallunk a kikapós menyecskéről, akit az udvarlók, egymásról mit sem tudva, egymás után keresnek fel, ha az ura nincs otthon. Az elsőt a menyecske az ágy alá bújtatja, mikor a második kopogtat; emez pedig „a’ fedeles ágynak tetejére kerül”, mikor az ura váratlanul hazatér. Az asszony keményen szidja a férjét, minthogy az cimboráival minden pénzét eljátszotta. Az ura meg kérleli: „édes feleségem, ne haragudj, elég gazdag az, a’ki felettünk vagyon; meg fizeti az, a’mit el játzottam”. Természetesen Istent gondolta. „Az a’balgatag pedig, ki az ágy felett fekütt … el-kezde: Uram! én bizony magam nem fizetem, mert a’ki az ágy alatt fekszik, az is van ollyan gazdag, mint én.” Mi történt erre, Kónyi szerint „azt könnyen gondolhatjuk” (1815: I. 54. sz.). Úgyszólván változatlan szöveggel jegyezték föl a történetet 1879-ben a somogyi Zich {5-207.} községből, 1908-ban a hétfalusi csángóknál, újabban Szamosszegen, majd az erdélyi Nagymohán (Schwarz 1879: 520; Horger 1908: 373; Erdész 1968; Vöő 1981: 209; lásd ehhez György 1932a: 45).

Egy német csodadoktorról beszél Kónyinál egy Eulenspiegel-féle történet. A doktor értett „a’ vén banyák meg-ifjitásához”. Jöttek is hozzá, ő pedig felíratta egy kis papirosra mindenkivel, hány éves: „Bodor Éva, 94. Bornemisza Ila, 69. Szabad Juli, 92.” Három nap múlva ismét meg kellett jelenniök, s ekkor a doktor elpanaszolta, hogy a cédulák elvesztek. A neveket újra fel kellett írniok. Miután pedig az új cédulákat átvette, elővette a régieket, s meglepve mondta, hogy nagy különbségeket lát: „Bodor Éva volt 94, most pedig tsak 46. Bornemisza Ila volt 69, most tsak 32. Szabad Juli volt 92, most 36. Azért magatok látjátok, hogy illy rövid idő alatt miképpen meg-ifjítottalak.” S kéri a fizetséget (1815: I. 51. sz.). Az anekdota ezután csak néhány kalendáriumban kerül elő, s másfél évszázadon át nincsen nyoma. A Bukovinából Tolnába telepített székelyek ajkáról azonban újra hallhatjuk, mégpedig egy neves bonyhádi orvos személyéhez fűzve (Sebestyén Á. 1981: 336; lásd ehhez György 1934: 107).

Hány az Isten? – e kérdésre Kónyi különböző anekdotáiban visszatér. Másként válaszol rá a gyermek, akit a superintendens vizsgáztat: „a’ titkot nem minden bolondnak kell az orrára kötni” (1815: II. 97. sz.). Másként egy falusi pap kérdésére a leány, visszakérdezve, „ha tudja-é, hogy egy kötés kenderből mennyi vászon lészen? Erre monda a’ Pap: azért kérdezd anyádat. Oh! felele a’ Leány, ked is kérdezze a’ mesterünket, majd meg-mondja, hogy hány az Isten” (1815: I. 97. sz.). Egy további változatban a kapitány elengedné a részeg katona büntetését, ha az tudná, hány az Isten? „A’ katona igy felelt: adná az Isten, hogy a’ Kompániának se volna több Tisztje, talán annak tsak előbb kedvét találná az ember” (1815: II. 86. sz.). Az öreg paraszt úgy véli, nem tudhatja: „én már vén vagyok, ki tarthat mindent eszébe” (1815: II. 136. sz.). Végül a cigány, akit a pap megpirongatott, mert a kérdésre felelni nem tudott, azt panaszolja: „Isten mi Atyánk üttse, én hármat mondottam néki, mégsem elégedett-meg véle” (1815: I. 65. sz.). A tudatlanság e példatárából a cigány anekdotája hagyományozódott tovább. Népszerűségéhez minden bizonnyal hozzájárult Jókai is adomagyűjteményének számos kiadásával, feltehetően komáromi emlékei alapján. Újabban az erdélyi Görgényüvegcsűr egyik adatszolgáltatója már bohózatszerű túlzással mondja tovább a történetet. Gyónás után hazafelé tart a cigány, találkozik egy másik cigánnyal, aki meg éppen gyónni készül. A beszélgetést az előbbi kezdi: „Aztán tudod-e, hogy hány Isten van? – Hát hogyne tudnám! – No, hány van? – Egy. – Elkacagja magát a cigány. – Mehetsz, mehetsz! Tizet mondtam, százat mondtam, s az sem volt elég!” (Vöő 1969: 259; lásd sorjában György 1932a: 155. l., 97. sz., 141. l., 97. sz., 154. l., 86. sz., 138. l., 65. sz.).

Az „úr”, a nemesember, mint osztályának képviselője, Kónyinál a népi szemléletnek megfelelően, többször lép fel a gőg és kötekedés attribútumaival, s ennek megfelelően szégyenül is meg, ha a friss eszű paraszttal szembekerül. Idevágó anekdotái közül figyelmet érdemel a rátarti ember esete, aki az úton egy világért ki nem térne a szembejövő szamarak elől. Ennek következménye, hogy „az egyik szamár véle öszve-ütközvén, őtet a’ földre ejtette”. Összeteremti hát a szamárhajcsárt, mért nem hajtotta félre az útból az állatokat? Az pedig szabadkozik „az emberséges ember” előtt: „botsásson-meg, most egyszer, esküvéssel fogadom, hogy ha még valamikor az Urral öszve találkozom, még messzirül fogom kiáltani: félre szamár az útból!” (1815: II. 73. sz.). Ötletesebb a kétértelmű válasz, amelyet egy másik Kónyi-anekdota parasztja ad a lóháton szembejövő {5-208.} nemesifjaknak. „Te nem ember, hanem tsak egy kukorutza tsuta vagy” – kötekednek azok. „Én-is meg-mutatom azt, hogy az Uraknak a’ nyerge öszvér … Mert a’mi egy ló, és egy szamár között vagyon, az nem más, hanem öszvér” (1815: II. 181. sz. – Lásd György 1932a: 153. l., 73. sz., 161. l., 181. sz.). Kalendáriumok, folyóiratok, élclapok hosszú évtizedeken át újra meg újra előveszik e történeteket, közvetlen időszerűségük azonban kétszáz év társadalmi alakulása során szükségszerűen csökken. Mai kiskunsági, „budártüzek mellett” mondott változatuk már csak az alapmodellt tartja fenn: „Halas felé utaztában egyszer egy juhász közeledett József főherceg felé az országúton. Mikor csilás szamarán a hintó közelébe ért, a csacsi szó nélkül kitért. Erre a királyi fenség megkérdezte: – Fiam! Ez a te szamarad igen okos egy állat! – Mindég az okosabb enged uram! – felelte a juhász, ki nem is sejtette, hogy kivel beszél” (Nagy Czirok 1963: 63).

Kónyi vaskosabb történetei közül végül a fazekasról szóló anekdotákat kell említenünk, aki úgy szerette a tojást, hogy „nem akart mást Feleségül venni, hanem a’ki néki tyukmonyat tojik” (1815: II. 216. sz.). Nyilván ennek az anekdotának törzséből hajt ki az újabban felbukkant történet egy másik fösvény legényről, aki viszont „kenyérprédát” nem akar vinni a házához (Nagy O. 1977: 205). A férjhez menni vágyó leányok azonban találékonyak, Kónyi fazekasa s a széki legény egyaránt megkapja a maga párját. Az egyik menyecske megjátssza, hogy „minden éjjel tojik egyet”, a másik, hogy „csak levegővel él”. A csodák azonban a házassággal véget érnek.

Vándortémáink történelmi rétegeit áttekintve méltán állapíthatjuk meg, hogy a magyarság e műforma legkülönbözőbb történeti változatait egyaránt különös fogékonysággal vette birtokába, idomította hozzá nemzeti viszonyainkhoz; e rétegek képviselte legjobb anekdotatípusokat pedig máig is őrzi emlékezetében. A Kónyi nyomában szabadságharcunkig felsorakozó jeles szerzők, mint Andrád Sámuel, Döbrentei Gábor, Nagy Ignác (Gyömbéri Darázs Jónás álnéven) gyűjteményeinek történeti-összehasonlító vizsgálata a műfaj eddig ismert hazai törzsanyagát további jeles típusok sorával gazdagíthatja. A hagyományozódó vándortípusok vizsgálata mellett pedig külön feladatként jelentkezik anekdotakutatásunk számára, mint érezteti hatását a műfaj alakításában egyes időtálló, általános emberi alapmodellek kisugárzása is.