VÁNDORANEKDOTA

Műfajunkat az emberi megnyilatkozások egyik ősi formájának kell tekintenünk, létrejöttét elemi lelki-szellemi képességeink magyarázzák (Voigt 1977; Schmidt É. 1977; Séra 1977). Kibontakozását sokkal inkább a nyelvi megformálás önkéntelen folyamatának, mint tudatos alakító törekvésnek kell tulajdonítanunk (Hoppál 1977a: 75–80). Számos kutató az ember általános pszichikai adottságaiban gyökerező komikumérzék jelentkezését véli felfedezni különböző népek ősi mítoszainak negatív hőseiben is (N. Balogh 1977). E démonok, héroszok isteni-félisteni mivoltuk ellenére gyarlóságaikkal jellemezhetők, kivált a teremtő erővel rendelkező istenalakokhoz képest. A kultúra fejlődésének további történeti fokozatain e démon helyébe a kezdetleges elbeszélő műformákban a gyarló emberalak lép, ő az, aki korlátoltságában nem tud megfelelni közössége elvárásainak, akinek testi ereje, ügyessége, szellemi fürgesége adandó alkalommal a rátermett ellenféllel szemben csődöt mond. Naiv eposzokban az ellenfélnek ócsárlása az összecsapás előtt, az ún. vituperáció, a maga sztereotip kifejezéseivel ugyancsak az anekdota műfajára utal.

Hogy a komikum kezdetlegesebb, nyersebb minőségváltozatai, így a gúny és hetvenkedés, nyelvileg kialakított formuláikkal mint anekdotacsírákkal népünk honfoglalás kori fejlődésszakaszában is adottak, történeti emlékek hiányában is több, mint merő feltételezés. Mondáinknak középkori kútfőkből ismert szövegeiben ismételten megfigyelhető az erős és gyönge, eszes és tudatlan, hős és gyáva jellempárok ironikus-komikus jelentkezése, s az ellentétek kisarkításában az anekdotikus árnyalás is szükségszerűen megmutatkozik. Ám a „mi és mások” szembeállítás – általános emberi indítékokból – ugyancsak a különbségek hangsúlyozását, anekdotába hajló kiélezését hozza magával. Úgy véljük, nemcsak az etnográfia, hanem szorosabban az anekdota ősatyját is abban a kőkori emberben találhatjuk meg, aki először mesélt törzsének a szomszédos hordák másféle szokásairól.

Ilyen értelemben anekdotikus magot rejt a fehér ló mondájának régi történetíróinknál megőrzött változatsora: a más kultúrájú Zalán bolgár, Ménmarót bihari, Szvatopluk (vagy a régebbi változat szerint atyja, Marót) morva fejedelem gyanútlanul enged Árpád kérésének, hogy adjon neki cserében a lóért, nyeregért, kötőfékért földet, füvet, vizet; pedig ezek a föld megszerzését, a harc nélküli meghódítást kifejező, Keleten közismert jogszimbólumok. Még világosabb az anekdotikus elem Botond konstantinápolyi kalandjának előadásában, amelyet Anonymus „csupán a parasztok hamis meséiből hallott” mint vágja be bárdjával a kis termetű magyar – a hadüzenet jeleként – a görög főváros {5-179.} érckapuját, s győzi le párviadalban a hetvenkedő görög óriást. Bízvást feltételezhető, hogy „a parasztok hamis meséi”, „a regösök csacsogó éneke keretében a vidámabb, tréfás, anekdotába hajló hangnem sem hiányzott.

A nyugati kultúra áramkörébe kerülve népünk a keresztény Európa évszázadok során felhalmozott anekdotikus örökségével ismerkedett. A folyamat bonyolult, és az egymást váltó történeti korszakokban mindegyre bővülő közvetítő hálózat által ment végbe. Magányos vándorok, vágánsok, klerikusok, vásározók, piaci népmulattatók éppúgy részt vesznek e vidám műfaj darabjainak hozzánk juttatásában, mint népünk érintkezései más népekkel békés és háborús viszonyok között, s főként mint a templomok szószékén elhangzó prédikációk és az iskolákban nyújtott magyarázatok, lekciók előadása. Az élőszó mellett pedig széles részt követel e kommunikációban az irodalom is, mind korai kéziratos, mind későbbi, széles arányban kibontakozó nyomtatott termékeivel, s egyben a kezdeti latin nyelvű írásbeliség magyarrá váltásával is (Ebeling 1887; György 1934: 12–14). Annyi bizonyos, hogy műfajunk gazdag európai örökségét a magyar nép készségesen fogadja be, gondozza, fejleszti és hagyományozza tovább.

Nem könnyen és nem is mindig határozható meg viszont nagyobb pontossággal, mely anekdotánk mikor, milyen forrásból s milyen csatornákon át talált utat honunkba, s meghonosodván milyen társadalmi-történelmi erők, művelődési eszközök közrehatásával jutott el széles néprétegeinkhez. Falusi, kisvárosi értelmiségünk és polgárságunk, főként ezeknek parasztságunkhoz kapcsolódó rétegei, s ezek mellett nem utolsósorban a tanuló diákság, valamint a katonaság egyaránt szerephez jutott anekdotakincsünk kialakításában. Nem jelentéktelen azonban az a szerep sem, amit maga a jobbágyság-parasztság játszik a tréfakedvét kielégítő történetek átadásában és befogadásában, falu és falu, táj és táj, nép és nép viszonylatában egyaránt. Mindaz pedig, ami a nagy terjedelmű nyugati tradícióból hozzánk származott, népünk ajkán évszázados használatban magyar köntösbe öltözött, történelmileg alakuló életformánkhoz illeszkedett, sorsunk, körülményeink, intézményeink sajátosságának tükrözője lett. „Semmi népleírás oly jól nem rajzolja egy nemzet életét, jellemét, uralkodó eszméit, mint ahogy képes az önmagát rajzolni – adomáiban” – írta némi túlzással Jókai (1860: 64).

Emellett a műfaj egyes darabjai olyan történelmi vonatkozásokat, művelődési elemeket, esztétikai jegyeket is megőriztek, amelyek hosszú vándorútjuknak egy-egy korábbi állomását jelzik, s egyben múltjuknak olyan fejlődéskorszakára utalnak vissza, amelyet más népek körében éltek át. Így gondos elemző-összehasonlító kutatás eredményeként számos magyar veretű, paraszti ajkon élő anekdotánk világtörténelmi útját kísérhetjük el korszakról korszakra, olykor szinte beláthatatlan múlt időig, s egyúttal néptől néphez is, már-már áthidalhatatlannak tetsző távolságokba. E „világjáró” vagy vándoranekdoták egyéb szövegeit hazai változataikkal szembesítve pedig nyomon követhetjük egy-egy nemzetközi téma magyarrá formálódásának folyamatát is (György 1938: 5–14).

A hasonló folyamatok jellemzésére idézzük itt a Mindenki doktor címen ismert anekdotánk vándorútjának történetét.

Paraszti változatát Hódmezővásárhelyen jegyezte föl Kálmány Lajos, s Mi van legtöbb a világon címen tette közzé egyik gyűjteményében.

„Mátyás kirájnál vôtak az urak, sok főúr vôt a társaság köszt, elkesztek beszélgetni: mi van legtöb a világon? Tanálgatták: ez van, az van! beszólt az udvaribolond is, aszonta: ű tugygya mi val legtöb a világon! »Hát, mi van bolon?« kérdözik tűle, »ha {5-180.} mögmondod: 10 forintott kapsz, ha mög nem tudod mondani, botot kapsz! no, hát mi van legtöb a világon?« »Mi vôna más – mongya a bolon – mint orvos«.”

Kálmány szövege szerint ezután a bolond a szobájában hirtelen elveti magát, nyög, s hírét viszik Mátyásnak, hogy halálán van. Erre mindenki hozzá rohan.

„Az ëgyik koméndálta neki a vizes borogatást, a másik az érvágást, a harmadik a pijóczát, szóval minynyája koméndált valamit. Mikô minynyáját kivárta, hogy mit koméndál? fölugrik és a kiráj elébe fordul, aszongya: »Fölségös kirájom! kijé a nyereség? mer ha ėgy palotába enynyi doktor van, hát akkor mönynyi van az egész világon?!«” (Kálmány 1914b: I. 59. sz.).

Az esemény tehát anekdotáink magyar királyának palotájában pereg, hőse az udvari bolond. A századforduló anekdotagyűjteményeiben más megoldással találkozunk, az anekdotát itt a költő Csokonai és kortársa, Budai Ezsaiás eseteként mondják el, s természetesen debreceni környezetben helyezik el; így a tanulság: „Debrecenben mindenki orvos” (Tóth B. 1888–1903: II. 166). Ismerjük azonban a történetet ennél régibb szövegezésekben is. Andrád Sámuel 1789-ben egyik olaszországi változatát idézi a humanizmus korából: Gonnella, a nagy tréfamester, a ferrarai herceg udvari embere, előbb a dóm bejáratánál, majd végig a városon, szerte az utcákon fogfájásáról panaszkodik, s egy nap sem kell hozzá, máris háromszáz receptet kap bajára, az utolsót pedig magától a hercegtől: „ezt is vedd be, Gonnella, s örök életedben áldani fogod Miklós herceget” (Andrád 1789–1790: I. 128). Magyar földön ennél korábban csak találós kérdésként vetődik fel az ötlet, így már 1629-ben, a lőcsei Mesés Könyvetskében (György 1934: 166. l., 143. sz.).

További nyomozásainkhoz Gonnella neve nyújt eligazítást: az anekdota hozzánk nyilván Itáliából érkezett, s eredetileg a humanizmus korának modorában, minden bizonnyal latinul hangzott el. Ezen a nyomon indulva került elő a történet Giovanni Pontano De sermone c. 1519-ben kiadott velencei munkájából. Van ugyan francia nyelvű változata is, ahol azonban a tanulság – „Rómában mindenki orvos” – ugyancsak Itáliára mutat vissza, s ugyanígy az anekdota hőse is, maga a pápa, II. Pius (György 1934: 166. l., 143. sz.). Váratlanul bukkant elő egy keleti variáns, amely az esetet a hindosztáni Akbar császárhoz (1556–1605) és Birbal nevű miniszteréhez fűzte. Hogy e változat is itáliai eredetű, aligha kétséges (György 1934: 166. l., 143. sz.).

Az adatok sorának végső forrását ezek után joggal kereshettük a humanizmust ihlető ókori klasszikusok irataiban. Nem is eredmény nélkül. Diogenes Laertius irata, A filozófiában jeleskedők életéről, tanairól és mondásairól, arról ad hírt, hogy egykor Euripidész, a tragédiaíró, a filozófus Platón társaságában Egyiptomban időzött és megbetegedett; Platón orvoshoz akarta vinni, de még mielőtt erre sor került volna, házigazdájuk ügyeskedni kezdett, s a beteg „tengeri vízzel gyógyíttatott ott meg”. Ezt pedig Platón nem hagyhatta elismerő szavak nélkül: „mondá is, hogy Egyiptusban minden ember orvos” (Molnár J. 1783: 220).

Anekdotánk csattanójának kialakítása tehát Platón (i. e. 427–347) érdeme, akinek humorával külön fejezet foglalkozik az ókori műveltség történetében. Volt-e az ötletnek elődje a szóbeli vagy írásos hagyományban – egyelőre tovább nem nyomozható. Az anekdota alakulásának útja azonban – ismert irodalmi állomásait véve figyelembe – mintegy kétezer évet áthaladva vezet hazai paraszti változatához. Ám az irodalmi variánsok mellett, legalábbis a humanizmus évtizedei óta, szóbeli továbbörökítésével is számolnunk kell.

{5-181.} Egy-egy világjáró anekdota családfájának kiterebélyesedésére számos hasonló példa idézhető. Egy-egy vonzó téma nemzetközi kelendőségét olykor variánsainak bonyolult, szerteágazó hálózata sejteti. Milyen arányú lehet a népközi-térbeli szóródása e vidám történeteknek, egyik Petőfi megverselte anekdotánk példája szemlélteti (Molnár F. 1974).

A didergő cigányról van szó, aki téli hidegben egyéb ruha hiányában halászhálójába burkolódzik, annak likacsain át méregeti a „kinti” időjárást. Egy telem Debrecenben c. költeményében költőnk hozzá méri a maga nyomorúságos állapotát:

Ha fölvevém kopott gubám,

Elmondhatám,

Mint a cigány ki a hálóból néz ki:

Juj, de hideg van odaki!

Az esetet más hazai változatok bővebb és kiélezettebb formában adják elő: a hálót a cigány nyáron meleg kabátjáért cserébe szerezte, hogy halászni tudjon, s télre fordulván az idő, a magára vett háló „melegéből” dugdossa ki ujját, úgy sóhajtja el a Petőfiével azonos mondatot. Az anekdota azonban keleti szomszédságunkban is széltében variálódik, a Tiszától és a Küküllőtől a Donig, a Fekete-tengertől a Balti-tengerig mondogatják. Román, szerb, horvát, szlovén, boszniai, bolgár, ukrán, lett, kurlandi német nyelvterületen egyaránt megtalálható; Csendes Don c. regényében pedig Solohov a tatarszki kozákok környezetében lokalizálta. Mintha főként ott volna otthonos, ahol a halászat a szegénységnek megélhetést ígér. Hálója vagy – elvétve – sátra lyukából, a szekér kerekének küllői vagy a szénaszárító lécei közül kidugott ujjával egyazon tragikomikus, fagyoskodó figura mondja ki az azonos szavakba foglalt csattanót.

Történeti adatok híján ez elemi egyszerűségű anekdota eredetének körülményei, helye és ideje, néptől néphez vezető terjedésének útja ma még meghatározhatatlan; eddigi adataink kelet-európai forrásvidékre utalnak.

Példáink tanúsága szerint e szerény műfaj számos darabját egyrészt az európai műveltség igen régi, sok évszázados hagyatékának könyvelhetjük el, másrészt olyan népi tradíciónak, amelynek birtoklásában teljes földrészünkkel vagy annak széles övezeteivel osztozunk. A kutatás eddigi eredményei segítenek hozzá, hogy a vándoranekdoták népünk ajkán élő állományát történeti rétegződésében tekintsük át.