A HIEDELEMMONDÁK KUTATÁSA, GYŰJTÉSE MAGYARORSZÁGON

Joggal mondhatjuk, hogy a hiedelemmondák első „gyűjtői” a boszorkányperek lejegyzői voltak. Vádlottak és tanúk vallomásainak pontos lejegyzésekor számtalan, mondának tekinthető szöveget rögzítettek, amelyekből nemcsak a korabeli boszorkányhit rekonstruálható, hanem azok az összefüggések is, amelyeket a monda műfajával kapcsolatban vizsgálunk. A vallomások esetében tudjuk, hogy milyen körülmények között fogalmazódtak meg, és még a nyelvjárást is tükröző pontos adatrögzítésnek köszönhetően a szövegek megformálását is tanulmányozhatjuk.

„Az fatens (tanú) gyermek ágyat feküvén az jelen való 1716-dik esztendőben Husvét Csonka hetiben edj éczakának idején elő álomkor, a mikor nem aludt volna a fatens. Jóczik Mihályné az fatens agjahoz mégyen azon testben, mellyben mostan közöttünk él, és az mellyett meg nyomván egész testestül reá is fekütt melly miatt annyira volt hogj nemis szólhatott, hanem róla el menvén ült az fejére mezítelen alfelével, es ugy verte mezítelen alfelet az fejehez és arczulattyához, s mondotta az fatens akkor Jócziknénak, hadjon békét nékie, hiszen soha semmit sem vétettem teneked, azzal tsak el ment Jóczikné, az pedig olly tellyes sötét iczaka vólt, hogy meg nem ismerhette vólna. s tudgja {5-146.} hogy Jóczikné volt az, nem más, az után a fatens feje majd edgj hétig is szédelgésben volt, noha az előtt semmi gondja nem vólt a fatens fejenek, a mikor pediglen mind az mellyen, s mind az fejen esett a meg írt casus, azon testben, s azon szemelyben ismerte Jóczik Mihálynénak lennj és az gyermeke is olyan az fatensnek, mint az váltott, és az mai napon született gyermekis külömben (!) annál, mert ez tsak vánnyadt, száraz, s hitván” (Egy miskolci perből a 117. tanú. Schram 1970: I. 197; vö. A boszorkány ember alakban, láthatatlanul embereket megnyom, mellire ül, félelmet bocsát az emberre – L. IV. 3; Gyermek elcserélése, megrontása – L. IV. 2).

A boszorkányperek hiedelemszöveg, hiedelemmonda szempontjából történő vizsgálata még nem történt meg.

A tudatos gyűjtés Magyarországon a 19. század első felében indult meg a Grimm testvérek hatására. Meghatározta az érdeklődést, hogy a kor felfogásának megfelelően mondának a történeti mondákat tekintették. Az első mondaközlések németül (Mednyánszky 1829; Mailáth 1824; vö. Balassa 1963: 13) vagy németből fordítva jelentek meg – ez utóbbiak irodalmi folyóiratokban, „mesék”, „regék” megjelöléssel. „Nem fordított, eredeti magyar mondák közlését... Pulszky nyitja meg, aki az Emlény című zsebkönyv 1840. évi 221–230 lapjain három versbeszedett népmondát és ehhez egy prózai előszót közöl... Előszavának tanúsága szerint pásztorok meséiből és földművesek elbeszéléseiből egy nagyobb gyűjtése is volt...” (Voigt 1978: 397).

A népmonda elnevezést először egy névtelen Okos Jancsi s Bolondos Kata (Auróra 1831) c. alkotása használja, majd a Regélő évfolyamaiban (1834–1836) tűnik fel a szó újra (Horváth J. 1927 nyomán Voigt 1978: 399).

Erdélyi János 1846–1848-ban megjelent Népdalok és mondák c. háromkötetes munkája monda címen kizárólag meséket közöl, de a későbbi gyűjtemények (MNGy) már a mai értelemben vett mondáknak is helyet adnak.

A hiedelemmondák voltaképpeni gyűjtését Ipolyi Arnold kezdte meg. A Kisfaludy Társaság 1846-ban kitűzött pályatételére készülve látott hozzá mese- és mondagyűjteménye létrehozásához, Magyar Mythologia (1854) c. munkája ennek alapján készült. Mivel a népköltészetről vallott korabeli felfogás a prózai szövegek, még a mesék pontos lejegyzését sem mindig tartotta szükségesnek – még kevésbé a hiedelemmondákét, hiszen a mitológiát kutató tudósokat csak a hiedelmek érdekelték, ezeket absztrahálták a szövegekből, és ezek alapján általánosítottak –, Ipolyi sem közölt mondaszövegeket. Kéziratos hagyatékának átvizsgálásától várhatjuk egyik legkorábbi mondagyűjteményünk előkerülését.

A hiedelemmondák létezését észre kellett venniök a népköltészettel foglalkozóknak. Arany László 1867-ben írja: „Im’ eddigi mesegyűjteményeinkben is kijelölhetek néhány olyan darabot, melyeken a babonás hiedelem világosan meglátszik, melyeket tehát nem tartok mesének” (idézi Balassa 1963: 13).

A mesétől Török Károly, a mondától Kálmány Lajos különítette el a babonás történetnek nevezett műfajt (Balassa 1963: 14).

A századfordulón szakfolyóiratok (Magyar Nyelvőr, Ethnographia) rendszeresen közöltek hiedelemmondákat, de mivel még mindig csak a hiedelemtartalomra figyeltek, nem szó szerinti közlésben, hanem a gyűjtők átiratában.

A magyarság néprajzában Solymossy Sándor számos hiedelemmondát vizsgált, de egyértelműen nem sorolta őket a mondához. Honti János tárgyalta tanulmányaiban a hiedelemmondát. Megállapította, hogy a monda igényt tart arra, hogy elhiggyék, valaminek {5-147.} a jelenléte hívja elő, nem mesélik, hanem elmondják, felidézik stb. Nem vette fel az elbeszélés formáját, nem fiktív, hanem valóságos elbeszélésnek látszik, meghatározása nem szorítkozhat a népmesével való összehasonlításra, mert köztük a különbségek nem egyszerű árnyalatnyi különbségek, hanem lényegiek (Honti 1962: 257).

A negyvenes években újabb mondaközlések, elméleti munkák születtek (pl. Banó 1947; Bakos 1947; Kovács Á. 1947), amelyek már szó szerinti lejegyzésben közölték a hiedelemmonda-szövegeket.

Az első hiedelemmonda-gyűjtemény Balassa Iván kötete (1963), amit a Taktaszadai mondák követett (Szabó L. 1975), mindkettő az ÚMNGy sorozatban jelent meg. Krupa András újkígyósi kötetét (1981) nemzetiségi gyűjteménye előzte meg (1974). Számos hiedelemmonda-gyűjtés jelent meg az FA köteteiben, népköltési gyűjteményekben, hiedelemközlésekben.

A mondák elméleti kérdéseivel Dégh Linda, Dömötör Tekla kezdeményezései után a katalóguskészítő munkák beindulásakor foglalkoztak (Körner 1967; 1970b), majd a strukturális, formai irányzatok hatására élénkült meg az érdeklődés a hiedelemmonda ilyen módszerű kutatása iránt.