FOGALMA, MEGHATÁROZÁSA

A hiedelemmonda a prózai elbeszélő népköltészet műfajának, a mondának egyik alműfaja: az elnevezés a tartalmára, hiedelemközpontúságára és esztétikai kategória voltára utal. A hiedelemmonda meghatározására tett kísérletek gyakran egybeestek magának a monda műfajának megragadásával: míg a folklorisztikai kutatások kezdeti szakaszában mondának inkább a történeti mondát tekintették, az elmúlt évtizedek szakirodalma, ha mondáról beszél, általában a hiedelemmondát tekinti vizsgálata tárgyának.

Miként az a vélemény, hogy a monda (hiedelemmonda) formája és terjedelme nem állandó, hanem a hiedelem stabil képzete körül oszcillál (Dégh 1965: 85), úgy a számtalan mondameghatározás is a változatok sokaságát mutatja oly módon, hogy valamennyi valahol a valóság, a monda lényege körül „oszcillál”. Úgy tűnik, hogy a kutatók minél jobban elmerülnek a monda műfaji sajátosságainak feltárásában, annál kevésbé mernek határozott állást foglalni a fogalmi meghatározás dolgában. Példának okáért az 1973-ban Freiburgban rendezett tanácskozás egyetlen szakember résztvevője sem vállalkozott definíció megfogalmazására. L. Röhrich ebből az alkalomból jegyezte meg, hogy amikor egy papírlapra módszeresen felfektették az eddig létrejött megállapításokat, az eredmény egy „terminológiai Tohuvabohu” lett (Röhrich 1973: 15).

Ez a tény egyfelől arra mutat, hogy a monda műfaja, ezen belül a hiedelemmonda mint alműfaj, a kutatás számára számos elméleti feladat megoldását rója ki, másfelől azt is jelzi, hogy a mondakutatás mint tudomány a fejlődés, eleven mozgás állapotában van, amelynek már most is vannak eredményei, és a jövőben is sokat várhatunk tőle.

A magyar monda szó a nyelvújítás korából származik, a mende-monda ikerszó második tagjából önállósodott. A szó végigkísérte a múlt századi irodalmi és népköltészeti munkákat, mesei és mondai értelemben egyaránt, hiszen a népi prózai műfajok kérdését ekkor még nem tisztázták kellőképpen.

A monda szóval egyidős rege szavunk, amely azonban idővel teljesen kikopott nyelvünkből.

A Grimm testvérek Deutsche Sagen (1816–1818) c. mondagyűjteményükben használták először a Sage szót a mai értelemben: eredetileg ez a kifejezés nem a néphagyományra vonatkozott. Grimmék óta a tudományos szóhasználat, majd a köznyelv is fokozatosan ilyen jelentéssel fogadta be.

Sem a magyar, sem a német nyelv nem ismerte a monda terminust: újabb kori használatát állapíthatjuk csak meg. A köznyelvben és iskoláskönyvek vagy más olvasmányok {5-139.} hatására a népnyelvben is leginkább történeti mondát értenek rajta, olyan történetet, amelynek igaz voltát hangsúlyozták. A hiedelemmondát „ijesztő”, „boszorkányos” névvel illették, gyakran megerősítve, hogy „ez színtiszta igaz”, „megtörtént”, el kell hinnünk, „mert ez velem (X-szel, Y-nal) esett meg”.

A német Sage, a magyar mondához hasonlóan, a „mondani” ige származéka. Kapcsolatba hozzák az északi: norvég, izlandi Sagával is. Ebből a megközelítésből olyan mondadefiníció is született, miszerint a monda az a szellemi tevékenység (Geistesbeschäftigung), amelynek középpontjában a család áll, az egész világot ebből a szemszögből építi fel (Jolles 1930: 75). E nézet helytelenségét legalaposabban von Sydow mutatta ki (1948: 61–63).

Az angol és a francia nyelv a legend szóval jelöli a legendát és a mondát egyaránt, jelzővel pontosítja, hogy éppen milyen elbeszéléscsoportot határol körül (superstition legend, belief legend, de belief story is, légendes profanes, légendes chrétiennes stb.).

A Grimm fivérek gyűjteményük bevezetőjében adták meg azt a mondameghatározást, amely hosszú ideig az európai mondakutatás alapját képezte: „a mese költőibb, a monda történetibb: a mese csaknem önálló történet, a maga virágzásában és tökéletességében. A monda nem olyan sokszínű, de az a sajátsága, hogy valami ismerethez tapad, vagy valamely történelemből ismert névhez kapcsolódik” (idézi Dömötör T. 1979: 259). Grimmék a mondákat két csoportra, helyi és történelmi mondákra osztották. E két mondakategória még ma is fel-felbukkan a szóhasználatban, de valójában már régóta kiderült, hogy nem alkalmas a mondacsoportok pontos elkülönítésére.

A későbbi felosztások a monda műfaján belül tartalom (boszorkánymondák, kincsmondák, kísértetmondák), elterjedés (helyi és vándormondák), eredet és kor, funkció (szórakoztató, tanúsító), szerkezet (egyepizódos, többepizódos), forma (memorat, fabulat) és stílus szerint különítenek el csoportokat (Röhrich 1971: 1–3).