{5-638.} A RÁOLVASÁS HASZNÁLATA

A közelmúlt Európájában a ráolvasás a parasztság mágikus gyakorlatában mindenütt jelen volt, archaikusabb területeken napjainkig él. A 16–17. századig minden társadalmi réteg használta. Ez az általános gyakorlat fokozatosan, nagy területi különbségekkel szűnt meg.

A jelenkori szövegkincsben megkülönböztethető egy mindig „népies”, illetve paraszti, szájhagyományozott, a mágikus gyakorlathoz szorosan kötődő, valamint egy, a múltban egyházi-nemesi – Nyugat- és Közép-Európában polgári – használathoz kapcsolódó, a hagyományozás folyamatába az írásbeliséget is nagymértékben beiktató réteg. E kettősség az európai ráolvasások adatokkal belátható múltjában mindig megvolt. A középkori egyház hivatalos benedikció- és exorcizmus- (áldás- és ördögűzés-) gyakorlata a ráolvasásokkal nagyjából azonos szükségleteket elégített ki. Az egyházi rítusok a magán- és közélet szinte minden területére kiterjedtek, mint pl. az ember megáldása, az élet fordulópontjainak, a házi élet, házi munkák eszközeinek megáldása, „rossztól” megtisztítása, minden ellenséges ártalom (rossz idő, kártékony állatok stb.) távol tartása, elküldése, a beteg megtisztítása, „megszállottak”-ból az ördög kiűzése.

Tehát a mindennapi életnek mindazokban a szükséghelyzeteiben és minden olyan alkalmával, melyre az utolsó évszázadokban (már csak) a paraszti ráolvasás-gyakorlat volt jellemző, igénybe vehető volt az egyházi benedikció. Ez nem azt jelentette, hogy a hivatalos gyakorlat mellett ne létezett volna laikus, „népies” mágikus gonoszűző, gyógyító tevékenység; sőt, az egyházi benedikciók a helyi mágikus gyakorlat sok eszközét magukba olvasztották, és a helyi igényekhez alkalmazkodva, a helyi, népies eszközöket felhasználva gyakran messzemenően eltértek a hivatalosan előírt rítusoktól, formuláktól. A helyi, nem hivatalos formulagyűjtemények, kéziratban terjedő szövegek sok lehetőséget adtak a népi hagyományok beolvasztására. Hivatalosan összeállított rituálék csak a 15. században jelentek meg. 1480–1532 között láttak sorozatosan napvilágot a nyomtatott, de helyi rituálék.

A keresztény egyház e rítusai az ókori keleti magaskultúrákig visszavezethető késő antik démonhit és démonűző gyakorlat egyes hagyományait is magukba olvasztották (Stemplinger 1922: 19–65; Nilsson 1950: 181–195). A „pogány” örökség és a mindenkori „népies” gyakorlat elemeinek felhasználása eredményezte, hogy az egyházi szövegek jelentős része lényegében vallásos kontextusba ágyazott mágikus szöveg volt. Nem véletlen, hogy a helyi, „laikus” mágikus gyakorlatra, a „népi” gyógyítók, varázslók gyakorlatára szintén állandóan hatott a hivatalos szövegkincs. Szükség esetén a hivatalos rítusokat is végezhették laikusok, akik a rendszeresen nyilvánosság előtt végzett szertartások szövegeit is megismerhették.

Az egész római katolikus egyházat érintő egységesítés idején (Rituale Romanum, 1614), amikor a „hivatalos” és „népi” használat az egységesítő előírások következtében kettészakadt volna, már megszűnőben volt a hivatalos használat. Ez legtovább a barátok gyakorlatában maradt fenn. A kolostoroknak az egész középkor folyamán nagy szerepük volt az exorcizmusok latin, majd nemzeti nyelvekre fordított szövegkészletének fenntartásában-terjesztésében. Ez magyarázza sok ráolvasás-típus meglepő egyezését Európa-szerte (Ebermann 1903; Franz 1909: I. 2–15; Dölger 1909; Bálint 1943a: 102–123; Weinreich 1946: 285; Heiler 1961: 314; Pócs 1984).

A hivatalos gyakorlat megszűnte után tovább élt a sok esetben írásban hagyományozódó {5-639.} laikus, féllaikus használat. Közép-, Észak- és Nyugat-Európában a nyomtatott, illetve kéziratos „varázskönyvek” (részint ördögűző könyvek, részint gyógyító recepteket, illetve ráolvasásokat, részint „kincskeresésre” vonatkozó utalásokat tartalmazó könyvek) fénykora a 16–17. század – tehát éppen a hivatalos egyházi gyakorlat megszűnésének kora. A főleg kolostorok tulajdonában lévő, gyakran még latin nyelvű könyvek sokat „átmentettek” az egyházi szöveganyagból, másrészt tartalmaztak, illetve az írásbeli hagyományozás folyamatába „felvettek” mindenkori paraszti használatú szövegeket, főleg gyógyító receptek terén.

E varázskönyvek és receptkönyvek a paraszti gyógyítókhoz is eljutottak, így a hivatalos rítusok szövegkincsének jelentős része – töredékesen – a paraszti tudásanyagnak is része lett. Részint a 18. századtól már ponyvanyomtatványként is terjedő könyvek használatával, részint azok receptjeinek kéziratos másolásával Európa e területén a paraszti gyógyítók is bekapcsolódtak a szövegkincs írásbeli hagyományozásába. Itt a 17–18. században volt már jelentős polgári réteg is, amely szintén részt vett ebben a varázskönyves-írásos gyakorlatban, sőt, egy szűk kispolgári réteg kezén a folyamatosság is kimutatható egészen a 20. századig, mint ezt többek között Spamer kutatásai bizonyítják (Spamer 1958; lásd még Linderholm 1940; Haver 1964). Mindezek következtében Közép- és Nyugat-Európában a ráolvasás sohasem lett csak paraszti műfajjá és gyakorlattá. Feltehetően az írásbeliségre épülő szöveghagyományozással függnek össze a Közép- és Nyugat-Európából ismert állandóbb, „tisztább” szövegtípusok. Másrészt ezek az írásban terjedő, illetve a paraszti gyógyítók gyakorlatába jutva a hagyományozás „titkos” menetét követő szövegek egy, Európa minden pontján fel-felbukkanó, feltűnő szöveghűséggel fennmaradt szövegkincs maradékait képezik.

Délkelet-Európában a félhivatalos egyházi használat tovább élt, mint Közép- és Nyugat-Európában. Itt papok, még inkább szerzetesek kezén élő ráolvasás-gyakorlatra, illetve ördögűző szertartásokra még a 19. század végéről, sőt a 20. századból is vannak adatok. Ez a papi-szerzetesi használat azonban kevésbé fonódott össze a szájhagyományozott gyakorlattal, mint Közép- és Nyugat-Európában; a paraszti szóbeliség és az egyházi írásbeliség szinte korunkig fennmaradt kettőssége, párhuzamos egymás mellett élése jellemző Kelet-, Délkelet-Európa – illetve az ortodox egyház területének – ráolvasás-gyakorlatára. A szöveganyag kétfélesége azonban – legalábbis részben – másodlagos szakadás következménye lehet. A „régi” európai ráolvasás-típusok – pl. az alább tárgyalt epikus ráolvasások 1–2. típusainak – kelet-európai altípusai a középkori egyházi szövegkincs éppoly erős hatását mutatják, mint a nyugat- vagy közép-európai altípusok. Ugyanezen a területen a paraszti mindennapi mágikus gyakorlat, csakúgy, mint a paraszti gyógyító specialisták működése sokkal elevenebb volt – még az újkorban is –, mint Közép-Európában. A vallásos tartalmak-formák mellett a tisztán mágikus formák nagyobb mértékű megőrzése, sőt az egyszerű mágikus szövegek „rögtönzésének” gyakorlata itt ismert volt a 20. század elejéig. Ez összefügg a paraszti írásbeliség hiányával is: Közép-Európa varázskönyves-receptkönyves területein ez a fajta „rögtönzés”-szerű ráolvasás-gyakorlat lényegében nem ismert.

A magyar ráolvasás-kincs e két – szövegtípusok, illetve struktúrák elterjedési határával is megrajzolható – terület határáról származik. E határhelyzet eredményeképpen a magyar ráolvasás-gyakorlatban mindkét terület bizonyos jellemvonásai fellelhetők. A paraszti mágikus gyakorlat elevensége, az írásbeli hagyományozás hiánya és a rögtönzésszerű szöveghasználat inkább „délkelet-európaias” jellegzetesség. A szöveganyag {5-640.} nagy része azonban a közép-európai szövegkinccsel is közös. „Nyugati” szövegtípusaink jelentős része feltehetően közvetlen, helyi egyházi hatásnak köszönheti létét: az egész római egyház rituáléjával közös sajátságokkal is rendelkező helyi rituálék, illetve a helyi félhivatalos egyházi használatú szöveganyag paraszti specialisták kezére került vagy közkinccsé vált hagyatéka.

A félhivatalos egyházi szövegkincsből nálunk is viszonylag nagy mennyiségű történeti anyag maradt fenn (kódexekben megjelenő „áldás”-szövegek, nemesi levéltári hagyatékokban talált magánhasználatú feljegyzések, olykor nálunk is felbukkanó „varázskönyvek”). Hogy a magyar papság, illetve szerzetesek kezén meddig élhetett ilyen gyakorlat, nem tudjuk; Bornemisza „paptól tanult” ráolvasásainak közzététele idején még minden bizonnyal. 17. századi kolostori gyakorlatból még ismert „ördögűző könyvecske”, melynek szövegei (Katona L. 1902b) a korábbi hivatalos exorcizmus-szövegekhez képest „népies” elemekkel bővültek. A szövegek vagy szövegtöredékek részben paraszti gyógyító specialisták használatába jutottak, akik azonban – a közép-, nyugat-európai parasztság írástudó rétegeitől eltérően – nem kéziratos receptkönyvekben hagyományozták tovább, hanem a családon belül szóban örökítették. (A magyar ráolvasások rövid történeti összefoglalását lásd Pócs 1986a: 235–273.)

A jelenkori magyar ráolvasások szinte kivétel nélkül a paraszti mágikus gyakorlatból származnak. Ez a szöveganyag a ráolvasó személyét illetően két, többé-kevésbé elváló csoportra oszlik: a közismert és a specialisták által használt ráolvasásokra. Előbbi csoportba tartoznak azok a szövegek, amelyek elmondása elvileg mindenki számára kötelező volt bizonyos szituációkban: gyakori és egyúttal nem súlyos betegségeket gyógyító szövegeket a közelmúltban még mindenki ismert és elvileg mindenki használhatott is (pl. árpa, szemölcs, „hideglelés”, szemverés). Vannak egyszerűbb szöveges rítusok, amelyeket rendszeresen a beteg kisgyermek anyja (vagy helyette más női családtag, szomszédasszony) végzett el, pl. „hideglelés kikiabálása”, szemverés gyógyítása vízvezetéssel (utóbbit egyes területeken, pl. a Délnyugat-Dunántúlon, Moldvában inkább gyógyítókkal végeztették, de e területeken sem tartozott a gyógyítók féltve őrzött, csak általuk használt „titkos” tudásába). Más szövegeket a beteget először meglátó személynek kellett mondania; vagy párbeszéd zajlott le a beteg és a vele „véletlenül” találkozó személy között. A „közkincs” kategóriába tartoznak azok az első személyű szövegek is, amelyeket maga a beteg mond.

A másik csoportot a specialisták kezén „titkosan” hagyományozódó szövegek alkotják. A „titkos” hagyományozásra vonatkozó, országszerte elterjedt nézeteket képviseli egy szamosháti példa: A ráolvasást csak egy ember tudhatja, ha kettő tudja, nincs hatása. A szöveget elárulni nem szabad. Személyesen nem lehet átadni, csak írásban, és úgy kell intézni, hogy az „örökös” véletlenül akadjon rá (Csűry 1935–1936: II. 261–262). Az öröklődés általában a családon belül történt, gyógyító dinasztiák egy-egy titkos szöveget több emberöltőn át hagyományoztak egymásra. (Az öröklés, hagyományozás kérdéseiről részletesebben lásd Diószegi 1960; Kallós 1966.) Gyakori lehetett az egy szövegre szakosodott személy is, de általánosabbnak látszik, hogy a gyógyító specialista részint a közismert szövegeket ismerte nagyobb mennyiségben és jobb minőségben, részint volt néhány sajátos betegség, amelyek előfordulása esetén hozzá fordultak (pl. a dunántúli „öntőasszonyok” – Erdélyi Zs. 1976: 95–98; az erdélyi, bukovinai „vízvetők” – pl. Lőrincze 1948: 43). Kevés konkrét adat van arra vonatkozóan, hogy hol, kinek, milyen „titkos” szövegei voltak. Ezek az adatok majdnem kivétel nélkül hosszú, epikus ráolvasásokra {5-641.} vonatkoznak (pl. Mándoki 1959). Nem minden gyógyító által használt szöveg titkos, hiszen gyakran éppen az őáltaluk végzett bonyolult rítusok zajlottak le közönség előtt, családtagok jelenlétében. A „titkosság” legfontosabb tényezője, hogy a szöveg elhangzásakor nincs közönség, illetve az esetleges közönség sem hallja, érti a szöveget. Ennek a ténynek fontos szövegalakító szerepe van. A ráolvasások közismert, időtálló szöveghűsége e sajátosan hagyományozott csoportra vonatkozik, azonban paradox módon a betű szerinti szöveghűséghez való ragaszkodás általában éppen szövegromlást, az értelmetlen, félreértett szövegrészek halmozódását, megőrzését jelenti.

A „titkosság” legszélsőségesebb esete a csak leírt, soha el nem mondott szöveg (a cédulát a beteg párnája alá helyezi, megeszi, nyakában hordja stb.) – az amulettszerű szöveghasználat. Ezekben az esetekben az írás sajátos, a paraszti írásbeliségen belül csak a ráolvasások hagyományozására jellemző szerepet kap: a betű szerinti szöveghűség követelményének kielégítője lesz. Más szempontból is fontos tényező lehet a szöveget halló és megértő személy(ek) jelenléte. L. Honko figyelte meg egy azonos betegség ember- és állatgyógyászati anyagát: utóbbiban jóval kevesebb a ráolvasás, lévén a ráolvasó személy tudatában szavai pszichikai hatásának (Honko 1959: 150). Vagyis az a tény, hogy az állat nem érti a szöveget, a ráolvasás alkalmazását korlátozó tényező. Hasonló problémára utal I. Csernov, aki szerint a „társadalmi témájú” orosz ráolvasások közt „abrakadabrák” alig fordulnak elő, „mivel ezekben az esetekben lényeges, hogy a ráolvasást végző személy megértesse miről van szó a ráolvasásban” (Csernov 1978: 182).