{5-5.} ELŐSZÓ

A címben olvasható „népköltészet” szó nemcsak verses műfajokat jelöl: a prózai műfajokat is kötetünk tárgyalja. Tárgyalja mindazt, amit az írásos kultúrában „irodalom” néven foglalunk össze. Tehát mindent a mesétől és mondától a népdalig és balladáig, a népi imáktól a találós kérdésig.

Ez a tárgyalás a magyar néprajzi kutatás legnagyobb mulasztását igyekszik pótolni. A népköltészet kutatása az első lelkesedés után, a múlt század második felétől kezdve teljesen elakadt. Mindössze a gyűjtés folyt tovább, de a legfontosabb műfajokban, sőt a kevésbé fontos kisebbekben sem jutottunk tovább az anyag feltárásánál. Még leginkább a mese kutatása hozott eredményeket, mert ezt a hatalmas nemzetközi összehasonlító munka és a nemzetközi mesekatalógus lehetővé tette. Újabb időkben mindössze a ballada, a népszokások költészete és a népi imák területén folyt olyan kutatás, amelynek eredményeit itt össze lehetett foglalni. Különösen feltűnő volt a népi líra elhanyagolt állapota. S ha néha ott is történtek egyéni teljesítmények, azt sem engedték a tudománypolitikai és személyi ellentétek bejutni a tudományos közgondolkodásba.

Ma tehát az a helyzet, hogy kötetünk nagy része új kutatás eredménye. Ezek legtöbbje egyenesen a jelen összefoglalás számára indult meg és készült el. Ennek vannak előnyei és hátrányai. Hátránya minden bizonnyal a terjedelem: új kutatást bizonyítani kell, részletezőbben kell előadni, mintha már régebben kidolgozott kutatások eredményeit foglalnánk össze.

Nyer viszont az olvasó abban, hogy máshol még nem közölt, új eredményeket vehet elsőként tudomásul.

Ilyen előzmények nem tették könnyűvé a kötet megszületését. Ez abban is jelentkezett, hogy több fejezet szerzője időközben megváltozott, néha kétszer is. A főszerkesztő az induláskor egyáltalán nem is szerepelt a szerzők között; tartotta magát az eredeti tervhez, amelyet még megbízása előtt alakítottak ki. Hogy itt mégis háromszor olvasható neve a fejezetek élén, olyan kényszerűség következménye, ami csak a szerkesztés végső idején állt elő.

A szerkesztő ugyanis azt tartotta elsőrendű feladatának, hogy a kötetet létrehozza. De nem tartotta szükségesnek, hogy egy bizonyos határon túl beleavatkozzék a szerzők munkájába. A határ, amihez igyekezett tartani magát az volt, hogy minden benne legyen a szövegekben, amit ma már tudhatunk, s az is a jelenleg elérhető legjobb formában. Ez egy-két fejezet kivételével sikerült is. Semmiképpen nem akarta viszont „egységesíteni” {5-6.} a szerzők álláspontjait, még akkor sem, amikor egy-egy témakör különböző részletét más-más szerző írta. És különösen nem igyekezett a maga elképzeléseit ráerőltetni a szerzőkre, még ha nem egy szöveg a kéziratról folytatott megbeszélés után némi változtatásokkal kapta is meg végleges formáját. A szerkesztő tudatában van annak, hogy a tudományos kérdésekben mindig vannak viták, s ezeket nem a megírás előtt kell eldönteni, hanem a megírás után. Ennek következtében viszont minden szerző maga felel írásáért. Különösen, hogy vannak fejezetek, amelyek nem felelnek meg a lektor és a főszerkesztő elképzeléseinek. Elsősorban vonatkozik ez a szokásköltészet tárgyalására.

Az egységesítés szükségét csak bizonyos formai elemekben érezte a főszerkesztő. Így például általában törekedett arra, hogy bizonyos felépítés azonos legyen a fejezetekben: a tudománytörténettel kezdődjék, az anyag bemutatása, tipológiája kövesse, s az összehasonlító-elméleti feldolgozás zárja le. De ha az anyag más tárgyalást kívánt a szerzőtől, ezt sem erőltette. Egységes viszont a kötet abban, hogy az irodalmi utalások a szövegben vannak a szerző nevével, a könyv vagy cikk évszámával, s ha kell, lapszámával, a művek teljes adatát pedig egy közös bibliográfiában találja meg az olvasó a kötet végén.

Tisztában vagyunk vele, hogy a kötet vitákat fog elindítani. Ezt azonban nem hátrányának tartjuk, inkább előnyének. Minden nagyobb összefoglalás arra való, hogy új kutatásokat indítson el. Ha a kifogások bizonyulnak igaznak, akkor is segítenek tisztázni a jövőbeni kutatások céljait és módszerét. Ha pedig bizonyos esetekben eredményei a viták után is megállnak, akkor ez további részletek tisztázására fog ösztönözni.

Ebben a reményben bocsátjuk útjára ezeket az írásokat a nagy összefoglalás, a Magyar néprajz népköltészeti kötetét. Bízunk benne, hogy népünk költészetének és művészetének lelkes közönsége is szeretettel fogadja, és olvasása növelni fogja benne a csodálatot a magyar nép költői teljesítményei iránt.

Vargyas Lajos