| A SIRATÓSZÖVEGEK FŐBB ALKOTÓELEMEI, MOTÍVUMKINCSE | TARTALOM | ÖSSZEGZÉS ÉS KITEKINTÉS |
A SIRATÓÉNEKEK ALKOTÁS- ÉS ELŐADÁSMÓDJA, FŐBB TÍPUSAI,
RÉTEGEI EGY SIRATÓN BELÜL
Vizsgálódásaink egyik fontos eredménye az a felismerés, hogy siratóink egy nem jelentéktelen csoportja, illetőleg rétege világosan epikus jellegű, vagy az elbeszélő jelleg csíráját rejti magában. E réteg, mint láttuk, az egész nyelvterületen fellelhető, néhány szép példája éppen a siratóban szegényebb Dunántúlról. (A sirató tehát nem egyértelműen a „líra” körébe tartozik, mint ahogy azt elnagyolt általánosítás alapján állítani szokták kézikönyvekben és másutt. A siratókötet Bevezetője – MNT V. 53. l. – szerint is az epikus színezet csak a bukovinai-moldvai énekekben van jelen, amit kivételesnek {5-629.} mond a „különben lírai” siratóénekkel szemben.) Meggondolandó egyébként, hogy a siratók nagyobbrészt „lírai”, illetőleg redukált-formulás jellege nyilván a bevezetőnkben vázolt okoknak tulajdonítható elsősorban. – Ez az elbeszélő, részben pedig mágikus jelleg egykor jóval erőteljesebben domborodhatott ki. Jól megvilágítja ezt a szokásnak egy 1818-ból származó leírása Nyugat-Magyarországról: „a’ halottat körül kerülgetvén (a közeli nőrokon) kőserves és bizonyos siralmas hangokra intézett jajgatások között zokogja el a’ meg holtnak életét, jóságát, cselekedeteit és végre halálos környülállásait” (közli Mészöly 1917a: 111). E feltevést támogatja néhány egyéb alkotás-, illetve előadásmódbeli jellegzetesség, a siratásnak az előadók és befogadók gondolatvilágában betöltött szerepe, végül amit „A siratás helyi (népi) terminológiája” c. részben mondottunk.
Ilyen, az epikum irányába mutató jegyeknek látszanak a következők:
a) Maga az állandósult nyelvi fordulatok, formulák használata, ami eredendően nagyrészt rituális-mágikus célokra vezethető vissza, amint ezt a motívumok hiedelemtartalmáról mondottak is mutatják. Ez a funkció pedig inkább narratív jellegű megformálást feltételez. Szépen példázzák ezt a gyógyulás-gyógyítás „ősképi” történetét elbeszélő ráolvasó imák. (Érdemes összehasonlítani például a Bereczki 1979: 145. skk. lapokon található mordvin imát – „A meghalt ősökhöz” – e kötet siratóival, mert meglepő egyezéseket mutatnak.) Itt említjük meg Ivanov–Toporov néhány megállapítását (1963: 150–152) ősszláv mitológia-rekonstrukciójukat ismertető tanulmányukból, mivel ezek számunkra is tanulságosak, és további kutatásra ösztönzőek. Szerintük a siratók a rítushoz közel álló, tehát meghatározott célra irányuló ráolvasók, valamint a költői képek sorának szabott rendjét felmutató hőseposz közötti állapotot képviselik. A siratókban a költői eszköztár jóval szűkösebb, viszont a motívumkapcsolatok rendje sokkal szabadabb, a képek kötetlenül váltakoznak. Evvel magyarázható, hogy önállósuló siratórészletek könnyen beolvadhatnak másfajta szövegekbe, s a sirató egészében is beépülhet valamely epikus szövegbe. A siratók némely részletében Ivanovék ősszláv mitológiai motívumokat vélnek felfedezni. Megállapítják továbbá, hogy a siratók egyes természetmitológiai képei könnyen átalakulnak rituális varázsigévé (ráolvasóvá); másrészt némely siratómotívum szó szerint egyezik a (szibériai) sámánénekekkel.
b) Epikai örökségnek tekinthető az ismétlődő megszólításokhoz (M 2) kapcsolódó „díszítőjelző”-szerű szócsoportok, mellékmondatok alkalmazása, ami siratóénekeink zömében szembeötlő. Ezek másfelől a Mária-siralmakkal mutatnak rokonságot.
c) A siratóénekeink legnagyobb részére jellemző „kötetlen” előadásmód, alkotástechnika (ritmizált beszédszerű szöveg, mondhatnánk „szabadvers” énekbeszéddel vagy dallamos énekléssel előadva) egészében véve sokkal közelebb áll egyéb recitatív típusú szövegekéhez (melyek szintén alkalomhoz kötődőek és többnyire epikusak; lásd Szendrei 1974), vagy a „ritmikus próza”-jelleggel elmondott népmeseszövegekéhez (Kovács Á. 1980; Károly 1980b), semmint a lírai dalokéhoz általában.
d) Idetartozik az a régi énekmondói gyakorlatra emlékeztető eljárás is, ahogyan az énekes a siratása végére, ritkábban elejére valamilyen kommentárt énekel (esetleg csak deklamál). Hangsúlyozom, hogy az előadás, kommentálás módjáról, nem pedig a szövegek tartalmáról van itt szó. Két példa:
{5-630.} (NNT V 143. sz., 540. l.; lásd M 18: halott lakodalma)
(További példákat az MNT V. kötetének jegyzetanyagában találhat az olvasó.)
e) Különös figyelmet érdemel az a meglehetősen elhanyagolt – de végtére is nem elhanyagolható! – tényező, hogy milyen kép él egy szöveg- és énekfajtáról a folklór hordozóinak (a hagyomány fenntartóinak) tudatában. A gyűjtéseim során folytatott beszélgetések és néhány erre vonatkozó leírás alapján meggyőződtem róla, hogy előadók és befogadók általában tudatában vannak a sirató elbeszélő jellegének vagy narratív alkotóelemének. Matijevics Lajos (1972) jól példázza, hogy miként ágyazódik a siratóének egy elbeszélés keretébe, s hogy a kettő az előadó tudatában milyen szorosan összetartozik.
A következő leírás világot vet a szóban forgó alkotásmódra: „A siratóasszony hosszú … elbeszélésbe kezdett, amelynek tetőpontja meggyilkolt testvérének és az ellopott {5-631.} tehénnek siratása volt. Idézetszerű siratórészletek kerültek elbeszélésébe, majd a szenvedélyes beszéd drámai lendülete egyre jobban énekké fokozta a fájdalmas szavakat…” (Szabó A. 1958: 622).
E helyütt emlékeztetünk rá, hogy az egyetemes folklór- és irodalomtörténet tanúsága szerint a siratóének és az epika, hősepika (részben pedig a dráma) között szoros, fejlődéstörténeti kapcsolat állhatott fenn. (Erre már az Ivanov–Toporovtól fentebb idézett megállapítások is utaltak.)
f) Végül az eddig mondottakat kiegészíthetjük a siratódallamok vizsgálatának néhány, biztosra vehető történeti tanulságával. A dallamtörténeti kutatások ugyanis szintén epikai kapcsolatokra mutatnak. Amint Vargyas Lajos írja összefoglaló tanulmányában: „Igen sok epikus szöveg tapad még ma is a sirató-rokonság dallamaihoz… köztük XVI–XVIII. századi históriás énekek, balladák. Ez azt bizonyítja, hogy ennek a dallamstílusnak kezdettől fogva máig megvolt a kapcsolata az epikával” (Vargyas 1980b: 231. Lásd még MNT V. 1109. l.).
Siratóénekeink másik fő csoportját, illetőleg rétegét a „lírikus monológja” típusnak nevezhetnők. E réteg – természetszerűleg – az elbeszélő jellegű siratókban is jelen van, hiszen a hátramaradottak fájdalmának kifejezése a siratás egyik alapvető lélektani indítéka, a szövegmotívum, ami a siratás mágikus-rituális tartalmának és szerepének eltünésével kizárólagossá válik (emlékezzünk a motívumok kapcsán mondottakra). Legtisztábban képviselik ezt a típust a világosan emlékező és önsirató jellegű darabok (néhány példa: MNT V. 49 B., 55 D 2., 58 G 1., 94 D., 104 C., 105 A., 109 C 1., 144 A., 147 A 2., 184 E. sz.). Ebbe a csoportba tartoznak a gyűjteményekben szép számban föllelhető, néhány – többnyire sztereotip megfogalmazású és lírai tartalmú – motívum ismételgetésére zsugorodott szövegek.
A két fő típust képviselő darabok jelentős különbözősége világosan kitűnik az énekszövegek szerkezeti fölépítésének, alkotásmódjának elemzése során (két példa sok szempontú mintaelemzése s ennek tanulságai: Károly 1980a).
| A SIRATÓSZÖVEGEK FŐBB ALKOTÓELEMEI, MOTÍVUMKINCSE | TARTALOM | ÖSSZEGZÉS ÉS KITEKINTÉS |