FUNKCIÓVÁLTÁS, FUNKCIÓVESZTÉS, PARÓDIÁK

Az elsiratás, illetőleg a siratóének, mint poétikai kategória és előadásmód, más funkciókat is felvett, részben az eredeti funkcióval egyidejűleg, részben annak gyengülésével. A magyar folklórban menyasszony- (helyesebben: lakodalmi), katona- (bevonuló-), továbbá állatsiratókat ismerünk; ezenkívül előfordul kivándorlók, bajban szenvedő rokonok, a saját rossz sors, váratlan látogatás, pénz elvesztése miatti siratás is. (Néhány példája: MNT V. 47 A 2., 48 A., 64 G., 75 A 2., 192., 197., 46., 48., 112., 371 l., 38 J 3., 41 A 3., 137 A., 151 A 3., 47., 49., 94 B., 151., 43 H. sz.)

Behatóbb vizsgálatot érdemelne a siratóparódiák kérdése. Ezeket részben közös munkaalkalmakkor, társas összejöveteleken, rövid kerettörténetbe ágyazva adták elő, részben a temetést parodizáló dramatikus halottas játékok cselekményébe illesztve, melyeknek olykor épp az obszcén célzásokban bővelkedő „siratás” volt a csúcspontja (Ujváry 1975c: 60. kk.). Két fontos tényezőt kell kiemelnünk a paródiákkal kapcsolatban: egy részük valóságosan elhangzott siratóének valamely, a helyzethez nem illőnek ítélt részletének szájhagyományozó továbbadása, vagyis eredetileg nem paródia; más részük eredetileg is a komikum körébe tartozó népköltészeti alkotás, mely részben egy meglévő (megvolt) folklórkategória negatív ellenképe, részben e kategóriától lényegében független, anekdota jellegű képződmény. (A „siratóasszonyoknak” tulajdonított szövegek nagy része idetartozik. A paródiák összefoglaló ismertetése: MNT V. 1087–1101. l.)