{5-372.} LEGENDABALLADA

A magyar népköltészetben a ballada jellegzetesen szekuláris alkotás. Ennek ellenére mégis beszélnünk kell legendaballadáról, amelynek témaköre a religiózus szférához tartozik. A műfaj tágabb értelemben való használata során vált egyértelművé a vizsgálata, amelyben jelentős szerepet játszott az európai balladakatalógus terve (Binder–Brednich 1973: 57).

A legendaének és a legendamese kutatása után fordult a tudományos érdeklődés a legendaballada felé. A műfaj megközelítését – amely éppoly bonyolult, mint bármely reprezentatív folklórműfaj meghatározása – még az összetett szó értelmezése is nehezíti. Az eddigi kutatás – a nemzetközi szakirodalom bizonysága szerint – a legendaénektől elváló epikus alkotásokat sorolja ide (Kretzenbacher 1973). Az európai népballada-katalógusban a legendaballada fontos helyet foglal el, és ennek problémáit a balladakutató munkaközösség már 1972-ben behatóan megtárgyalta.

A legendaballada csak tágabb értelemben sorolható a ballada műfajához. Az epikai-lírai alkotások között azonban jól körülhatárolható egységet jelent. Felépítettsége hasonlít a balladáéhoz, de tragikumábrázolása attól alapvetően eltér. Ellentétben a ballada konfliktusközpontúságával, a legendaballadában az esemény- vagy érzelemábrázolás áll előtérben. Ebből következően műfajilag a legendaballada egyrészt az elbeszélőénekkel mutat közeli rokonságot, másrészt pedig a románccal. A műfaji problémákat tovább bonyolítja a legendához való viszonya. Bár nagy számban van olyan legendaballada, amely nem keresztény vallásos elemeket tartalmaz, mégis a legenda, mint középkori irodalmi műfaj, lényegileg determinálta e folklórműfajt (Rosenfeld 1972: 24).

A különböző műfajok felől történő megközelítés még közel sem jelenti a teljességet, csupán a kiindulópontot adja meg. A magyar folklorisztikában a „folklórrománc” kutatása a kezdeti ponton még a múlt században megtorpant (Zolnay 1954: 361). Arany János, a népköltészetünket érzékenyen értő tudós, elválasztja a balladát a románctól (Arany J. 1962a: 220).

A meghatározott kutatási irányok következménye, hogy sem a románc műfaji problémáit, sem annak a folklórban való megjelenését nem tárták föl. A legendaballada bizonyos típusai, elsősorban azok az alkotások, amelyek Mária és Jézus életének fordulópontjaihoz kapcsolódó eseményeket ábrázolnak, románc jellegűek, ugyanis a cselekvő hős bemutatása, megjelenítése sosem jut el egy körvonalazott konfliktusig. A szembenállás a transzcendens jelenségek közbelépte miatt elmosódik.

Ugyancsak a műfaji problémák tisztázatlanságának következménye, hogy a nemzetközi {5-373.} szakirodalomban a legendaballada szinonim kifejezése a vallásos elbeszélőének (Kumer 1974; Künzig–Werner 1975). Valóban, az epikai-lírai alkotások egy jelentős része elbeszélőének. Az eseményközlő énekek évszázadokon át fontos szerepet játszottak a költészetben. Természetesen a hősénekek nem azonosak a történeti énekekkel, a szentek élettörténeteivel. A legendaballadának az a része áll legközelebb az elbeszélőénekhez, amely a szentek élettörténetét adja elő. Itt azonban már jelentősen számolni kell a középkori és későbbi oktatóénekek hatásával.

A jelenleg is élő és a szájhagyományban szerepet kapó legendaballadák többsége nálunk idill jellegű. Benne a vallásos élet harmóniája fejeződik ki azzal a közhelyszerű keresztény gondolattal együtt, hogy a földi problémákat, gondokat az isteni gondviselés megoldja. Példaként említem, hogy apokrif bibliai szövegre vezethető vissza az a ma is népszerű legendaballada, amely arról szól, hogy a házi munkában (főzésben, mosásban) megkésett asszonyt, vagyis Máriát az Isten megsegíti, és kedvező időt küld számára.

Egykor a Szűz Mária

Munka közt gondolkodva,

Ő min’ varr családjára,

Isteni szép magzattyára,

A kis Jézusra.

Mellette (j)a szent magzat,

Angyalkálvol játszodgat.

Örömibe ő min’ nézte,

Munkáját is elfelejté,

Észre sem vette.

(Kríza I. 1982a: 219)

Az idill népköltészeti megjelenése nemcsak a legendaballadákban található meg. A félnépi epikai-lírai alkotások a 17. századtól kezdve mind erőteljesebben éltek e lehetőséggel, ami nyilvánvalóan a társadalmi változások következménye.

A középkori irodalmi műfaj, a legenda, valamint a legendaballada kapcsolata a leginkább ismert terület a szűkebb kutatási körben. A filológiai kutatást segíti, hogy a középkorból számottevő írásos emlék maradt fenn, hogy a reformáció korától kezdve a bibliai történeteket tudatosan népszerűsítették, illetve az elmúlt másfél évszázadban ponyvanyomtatványokban jelentek meg. Ennek következtében a középkori irodalom és az újkori folklóranyag kapcsolata a kutatás reprezentatív területévé vált. Sajátos módon a folklórjelenségeket a tételes vallás szemszögéből tárják fel. Ennek következtében a szüzsé ismételt megjelenésének összehasonlító vizsgálata gyakoribb, mint az eszmeiség változásának, vagyis a középkori világkép megjelenésének kutatása.

A legendaballada tehát nem egy műfaji egységet jelent, hanem az epikai-lírai alkotásoknak azon csoportját, amely vallásos természetfeletti cselekményt, eseménysort ábrázol – és egységüket legjobban a világnézetbeli közösség mutatja.

A magyar legendaballadák történeti rétegeit figyelembe véve négy csoportot lehet elkülöníteni. Jól megragadható a középkori anyag – mintegy első rétegként – még akkor is, ha egy-egy alkotás számos, ennél az időszaknál jóval korábbi elemeket tartalmaz. {5-374.} A következő csoportot a reformáció korában keletkezett alkotások adják, a harmadik csoport az ellenreformáció által meghatározott réteg, és végül a legújabb kori anyag.

A legendaballada szentekről, bibliai hősökről szóló epikai-lírai alkotás, amely a személyek életét vagy annak egyes epizódját verseli meg, hősiességükről, különleges tulajdonságaikról szól, illetve a velük kapcsolatos csodákat adja elő. Jellemző rá a középkori világnézet, valamint a tételes egyházak állásfoglalása. Formailag és tartalmilag elkülönül a legendaénektől és a legendamesétől – bár egyes esetekben az átmenet nyilvánvaló –, de mindkettővel szoros világnézeti kapcsolatot mutat. A legendairodalommal való kölcsönhatás nagyobb mértékű, mint egyéb folklórműfajok esetében. Jellegzetesen átmeneti alkotás az irodalom és a folklór között. A legendaballadák irodalmi eredetét az énekeskönyvekben való előfordulás, esetleg a szerző ismerete, az írásbeli terjedés és a népköltészet szekuláris részétől eltérő eszmeiség támasztja alá, illetve adott esetben formai, stiláris elemek utalnak erre. Megjelenési módban hasonlóak a folklóralkotásokhoz. A közösség (vagy annak egy része) a hagyományos énekanyagába beillesztette, alakulását a kötött dallamismeret meghatározta, továbbá mint a társadalom egy részének közösségi költészete részévé vált a magyar népköltészet egészének.

A legendaballadák alapvető stílussajátosságai közül kettőt kell kiemelni. Az egyik az eseményközlő, elbeszélő, epikus vonás, a másik pedig – amely ugyanolyan hangsúllyal jelentkezik és ugyanolyan fontos – az érzelmekre való hatás, a lírai telítettség. Az egyszerű eseményközlést kiegészíti, ha úgy tetszik ellensúlyozza az érzelmi hatásosság. E szerkesztési sajátosság megtalálható a középkori legendaköltészetben, a szentek verses élettörténetében, a reformáció korabeli prédikátorköltészetben és a ponyvairodalomban egyaránt.

Ellentéteken alapuló, feszültségteremtő ábrázolás, amely a népköltészet mindhárom reprezentatív műfajára – dal, ballada, mese – egyaránt jellemző, ritkán jelentkezik a passiótörténetek előadása kapcsán. A legendaballadában a konfliktus csak jelképes, elvont. A legendaballadák ábrázolásmódja – szemben a klasszikus balladákéval – nem két ember vagy általuk képviselt embertípusok, illetve közösségek összecsapásán alapul, hanem az ún. „általános emberiség” áll szemben az isteni hatalommal, egy elvonatkoztatott emberfölötti lénnyel, illetve annak érdekeivel, tetteivel. Ennek következtében a konfliktus csak jelképes. Hogy mennyire nem lényeges ezekben az alkotásokban a konfliktus, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a szájhagyományban följegyzett variánsokban egyre inkább elmosódik a konfliktus ábrázolása. Összevetve a legutóbbi korok – az utóbbi száz év – forrásait a 16–17. századbeliekkel, a különbség jól észlelhető.

A középkori ember szemléletét tükröző legenda-alkotásokban nem az emberek közti kapcsolat ábrázolása látható, hanem egy elvonatkoztatott emberiség áll szemben (ez sokszor nem is szembenállás, inkább különállás) a „természetfelettivel”. A hagiográfiai költészetben jól látható a jelenség, még akkor is, ha pl. a Szent Katalin-legendában a pogány császár és a keresztény leány szembenállása kerül bemutatásra. A profanizált alkotások az elvonatkoztatásnak azt a szintjét, amit a hagiográfia képvisel, nem tartják meg. De a leegyszerűsítés, a konkrétabbá tett csodás történetek előadása is megmarad az elvonatkoztatott ideáknál.

A passiótörténet pl. kiváló alkalmat nyújthat a konfliktus bemutatására, miként ezt számos irodalmi alkotás bizonyítja, de a folklóralkotások, adott esetben a legendaballadák kevésbé mutatják. A népköltészet sajátos módon él azzal az egyházi tétellel, ami szerint Jézus halála az első emberpár bűnének következménye. Ennek folytán az előadás {5-375.} egy korábbi eseménysor szükségképpeni következményeként mutatja be a tragikus halált. A német protestáns ponyvaköltészetben és a reformáció korabeli magyar énekekben gyakori, hogy Jézus haláláért a zsidókat okolják, hangsúlyozva, hogy Jézus jóságát kegyetlen halállal fizették vissza. A jó-rossz ellentét ilyen általános szintű szembeállítása nem elég a konfliktus ábrázolásához. Néhány magyar legendaballada szerint Mária az előrejelzések ellenére nem gondolt a fiára, és így mintegy „könnyelműsége”, vagyis „bűne” okozta Jézus halálát, mert ha ő nem lett volna rossz anya, megvédte volna fiát a megalázó haláltól.

Meg nem ölelhetted kedves magzatod,

Inkább a dühös nép így szomorított,

Ha jó anya lettél volna,

Fiad így meg nem halt volna.

(Kríza I. 1982a: 181)

Az e témakörhöz kapcsolódó alkotások külön csoportját jelentik a Júdás-énekek, amelyek Júdás önzését, közösségtől való eltávolodását, emberi gyengeségét tragikumokozóvá kerekítik. Különösen a német protestáns énekköltészetben határozott ennek a témának a „bűn és bűnhődés” problémakörébe ágyazott megjelenése (Bin Gorion 1959). A bűnös Júdás áll szemben az ártatlanul meghalt Jézussal, a gonoszság megtestesítője a jóságéval. (Ez a szemlélet a 18. századi magyar iskoladrámákban él tovább.) A Júdásénekekben kifejeződő lelki konfliktus, illetve a bűn és bűnhődés ábrázolása egy alapvető emberi magatartás költészeti megfogalmazása. A legendaballadák ritkán élnek ezzel a lehetőséggel. Általában homályos és alig elemezhető Júdás alakja. Ennek következtében a folklóralkotásokban éppen az a tétel vész el, amely a keresztény vallásban a lényeges. Ez egyúttal azt is igazolja, hogy a népies vallásos szemlélet eltér a kánoni tételektől. A sokféleképpen megénekelt passiótörténetből minden bizonnyal azért is hiányzik a konfliktus- és katarzisábrázolás, mert a főhős Jézus teljesen passzív figura. Sokkal inkább passzív, mint a klasszikus balladák hősei, holott ők is már az esemény kiindulópontjánál egy előre meghatározott cselekménysor kényszerű részesei, elszenvedői. A ballada cselekménysora bizonyos alternatívát jelez.

A magyar hagyományban a vallási témájú elbeszélőénekek közül a legelterjedtebb csoportot a Máriáról szóló alkotások képezik: Történeti gyökerét, más népköltészettel való összefüggését illetően ez a csoport a legösszetettebb. Nemcsak kultúrtörténetileg bonyolultak az összefüggések, hanem poétikailag is sokféleséget mutatnak az idetartozó alkotások, és a folklorisztikai vonatkozásaik is feltáratlanok. Mai ismereteink szerint témájuk felöleli Mária egész életét, ehhez kapcsolódnak adott esetben Jézus élettörténetére vonatkozó epikumok is. Ezenkívül számos eredetmagyarázó történet epikus énekbeli megformálásának Mária élete ad keretet. Műfajilag pedig a lírai és epikai dalok sokfélesége sarjadt ebből az anyagból, a himnuszok, dicsőítő, esdeklő énekek mindmáig számos epikus vonatkozást tartalmaznak.

A Mária-költészet kezdete a rendelkezésünkre álló adatok szerint majd kétezer évvel ezelőttre tehető. A Szíriában ténykedő Ephraim (aki 373-ban halt meg) hívei számára Mária-énekeket írt „régi harmóniára”. Egyébként a szíriai egyházak azzal büszkélkedhettek, hogy ők voltak a kezdeményezői az egész keresztény egyházban az antifóna- és himnuszéneklésnek. Ephraim karácsonyi himnuszait tulajdonképpen nem is Jézus, hanem {5-376.} Mária magasztalására írta. Költeményeinek jellemző sajátsága, hogy bennük Mária gyakran első személyben beszél, és éppen ilyen jellemző az is, hogy mint a többi szíriai költő, Ephraim is gyakran dogmatikus fejtegetéseket öltöztet költői formába. Mária születéséről, az angyal jövendöléséről, Mária és Erzsébet találkozásáról hexameterekbe foglalt történeteket jegyeztek fel már i. sz. 330-ban. Ezek a történetek olyannyira népszerűek lehettek, hogy az egyház az 5. században tiltó rendelkezésekkel szándékozta korlátozni eluralkodásukat. A kereszténység terjedésével azonban számos nyelvre lefordították, és szájhagyományban való terjedésük révén különbözőféleképpen bővültek, alakultak, változtak. Az apokrif evangéliumok közül Tamás és Jakab evangéliuma foglalja össze legteljesebben „az úr Jézus gyerekségéről” szóló legendákat és ezzel kapcsolatban – mondhatnók, alternatívaként – a Mária életével kapcsolatos epikumokat is.

A középkori Mária-hagyomány egyik tárháza a Voragine által összeállított Legenda aurea. Számos, egymástól eltérő – néha éppen ellentmondó – feljegyzés, forrás, folklóradat képezte a gyűjtemény alapját, amely éppúgy, mint a Gesta Romanorum példagyűjtemény, újabb folklórforrás lett. Hivatalos és nem hivatalos úton terjedtek el a történetek az egyházi ideológiai irányzattól függően, és a korszakonként megújuló Mária-kultusz közvetve-közvetlenül forrásként használta a gyűjteményt.

A folklórhagyományban, illetőleg a középkori énekeskönyvekben fellelt verses-epikus Mária-költészet elemeit a kutatók rendre apokrif előzményekre vezetik vissza. Ezt bizonyítja az is, hogy az epikus Mária-énekek több-kevesebb következetességgel Mária egész életét magukba foglalják. Így pl. Mária születéséről, annak előzményéről, gyermekkoráról, jegyességéről, menyegzőjéről, majd Jézus neveléséről, a vele kapcsolatos gondokról, fájdalmakról szólnak, végül pedig halálát, illetőleg mennybemenetelét éneklik meg.

A Mária-költészetben Az egyiptomi menekülés témájú epikus ének tehát csak egyetlen kisebb egység. A magyar anyag egészében nem foglal el központi helyet. Elsősorban ponyvák révén vált ismertté, illetve a búcsúi előénekesek repertoárjába tartozott. Jelentőségét az adja, hogy mind a Mária-költészetben, mind pedig a Jézus-énekek között speciális helyet foglal el. Biblikus témája ellenére számos apokrif motívum csatlakozik hozzá. Bár szerkezetileg, gondolatvilága tekintetében nem különül el más legendaénekek felépítésétől, jól tükrözi a laikus vallásosságból fakadó folklóralkotások sajátosságait.

Az egyiptomi menekülés alkotáscsoport reprezentálja a magyar legendaköltészet és a nemzetközi anyag összefüggését, valamint a vallásos vonatkozású folklór sajátos arculatát.

A Mária-költészettel foglalkozó kutatók már felfigyeltek arra az általános jelenségre, hogy az epikus Mária-énekeknek a vándorlás adja a keretet. Rendkívül archaikus folklórsajátosság ez. A hősepikára is jellemző, hogy a hős egyik helyről a másikra kerül, hogy valamit elérjen vagy valami elől meneküljön, és közben különböző események történnek vele. A csoda megjelenése, illetve az, hogy a hős csodás dolgokat művel – mint jelen esetben, Az egyiptomi menekülés kapcsán erről van szó –, a szájhagyomány egy viszonylag késői fokára utal. Szerkesztési elvet illetően az összefüggés egyértelmű.

A biblikus tartalom, amely Máté és Lukács evangéliumában nem éppen egyező módon fogalmazódik meg, tulajdonképpen a folklórszövegek egyik előzményének tekinthető.

Az egyiptomi menekülés első magyar verses megfogalmazását a Winkler-kódexből (1506) ismerjük. Két egymáshoz kapcsolódó ének Jézus születését és a Heródes előli menekülést adja elő.

{5-377.} Mindkét téma jelentős helyet foglalt el a múlt századi énekhagyományban. A rendelkezésre álló források e tekintetben nagy változatosságot mutatnak.

A magyar folklórban Az egyiptomi menekülésről szóló ének a laikus vallásosság speciális területe lett. Az e témához kapcsolódó szájhagyomány legfontosabb epizódjai a következők:

– Mária vagy József egy csodás jelből (pl. angyal jelenik meg) megtudja, hogy Heródes meg akarja ölni Jézust, ezért azonnal Egyiptomba kell menniük.

– Vándorlás közben az éhező család előtt a gyümölcsfa (pálmafa) meghajol, hogy termésével táplálja a Szent családot.

– Egy pogány város kapuját a fában lakó gonosz (= pogány) szellem őrzi, de meglátva Jézust, elhagyja a fát, a fa a földig hajol.

– Pogány templomba lépve a Szent család előtt lehullanak a falról a bálványképek.

– A Szent családot üldözőik elől a fa rejti el (pl. a fügefa, amelynek termését megáldja Jézus, vagy a szomorúfűz, amelynek ágai ettől kezdve hajolnak meg).

– Sivatagon áthaladva Mária vizet fakaszt:

– A könnyéből fakadó folyó elzárja az utat az üldöző Heródes előtt.

– Jézus pelenkáinak kimosásához Mária vizet fakaszt. (Azóta ez a víz szent, gyógyító erejű, vagy a pelenkamosáshoz használt vízből lesz folyó.)

– A Jézus mosdatásakor elfolyt víz csodás erejű.

– Mária József vándorbotját földbe szúrja, és az ott fakadt víz, „Mária kútja” azóta is gyógyító erejű.

– Mária könnyei illatos virággá változnak (ebből lett pl. a gyöngyvirág, amelynek kelyhében gyógyító víz van fejfájás – esetleg más betegség – ellen).

– Mária csupasz kőre hajtja fejét, mikor aludni tér; mire fölébred, hajából árvalányhaj lett.

– A pusztában a tövisek Mária keze nyomán liliommá változnak.

– A hajnali derengés Jézus álmát jelenti.

– A Szent család Heródes elől menekülve földművessel találkozik, akivel Mária csodát tesz. Mire üldözői odaérnek, már nemcsak kalászba szökken a gabona, hanem le is lehet vágni. (Ez az epikus egység a prózahagyományban önálló egységgé, mondává lett.)

– Máriát a szomszédasszony üldözi, mert az ő gyerekét utolérte Heródes haragja. Előtte is csoda jelenik meg, s eláll gyilkos szándékától.

– Mária előtt a vadállatok megszelídülnek és imádják Jézust.

– Menekülés közben rabló vagy szegény család ad szállást Máriának, ahol a beteg gyermeket Jézus fürdővize meggyógyítja.

– Mária levágatja haját, hogy annak árán Jézusnak táplálékot vegyen.

– Mária menekülés közben csipkebokorra akasztja száradni Jézus pelenkáit, ezért szagos a csipkefa virága.

– Menekülés közben bazsarózsa alá akarnak rejtőzni Heródes elől, de a rózsa nem takarja be a családot, ezért büdös a virága.

– A Szent család szamárháton menekül Egyiptomba, ennek bizonysága az állat hátán levő kereszt.

– Mária előtt kinyílnak a virágok, mikor Egyiptomba megy, ekkor ad nevet a virágoknak.

A nemzetközi anyag számos rokon vonást mutat a magyar folklórral. Az összehasonlító anyag az olasz, portugál, délfrancia, spanyol folklórral mutat közös vonásokat (Moser {5-378.} 1970). Az énekhagyományokra vonatkozó tanulmányokból éppúgy, mint a mondahagyományra vonatkozóból az derül ki, hogy bármennyire is újszerűek, ponyvajellegűek a hazai változatok, egy nagyobb költészet részei. Jelenlegi adatok alapján úgy látszik, hogy a szüzsé a keresztény vallású területeken széles körben elterjedt. Egy-egy epizód azonban és maga a szerkesztésmód a folklór általános törvényszerűségeit mutatja. E kettőből következően (tehát hogy az általános folklórelemek a keresztény gondolkodás rendezőelveit is követni látszanak) a hősábrázolás módja változó. A két hős (Jézus és Mária) sem ugyanaz a hőstípus. Mária esetében dominál a világformáló képesség (vizet fakaszt, növényt teremt, állatot alakít), Jézus ezzel szemben olyan passzív hatalom, kinek a jelenléte késztet átalakulásra.

A délszláv folklórban a csodatételek közül kiemelkedik a vízen való átkelés. Jellegzetes epizóddá szélesült a révésszel való találkozás leírása. Eszerint Mária csodát tesz, és száraz lábbal megy át a vízen, mert a révész nem akar Isten nevében segítségére lenni. A közismert toposz legtöbb esetben Az egyiptomi meneküléshez kapcsolódik, de attól független szövegkörnyezetben is él. Az ének szüzséje: Mária a gyermek Jézussal a tengerhez ér, kéri a révészt (hajóst), hogy ingyen vigye őt el, de a révész pénzt követel. Mária csodát tesz, átmegy a tengeren. Közben a révész háza kigyullad. A révész segítséget kér, de Mária azt mondja, legyen a pénzed most segítségedre. A másodszori kérésre mégis segít. Megmenti a házban lévő gyermeket is (Kumer 1974: 65–66).

Az egyiptomi menekülésről szóló énekek sorában sajátos helyet foglal el a földművessel való találkozásról szóló alkotás. A magyar anyagban azonban elsősorban mondaként terjedt el.

Az énekek általában biblikus keretűek, a vándorlás viszont keretet teremt a legkülönbözőbb történések előadásához. Az e témakörű ponyvaballadák pedig a vándorláshoz kapcsolható epizódokat, folklórtémákat tartalmazzák. Közülük nem egy mitológiai vonatkozású (pl. a növények kialakulására vonatkozó részletek), s némely esetben szerkezetileg is hasonlítanak a mítoszokhoz: a hős vándorol, és vándorlása nyomán megelevenedik a világ úgy, ahogyan ma látjuk. Az archaikus folklórstruktúra megőrzése, illetve az apokrif elemek megjelenése nem mond ellent annak a ténynek, hogy a legendaballada költészeti formája a legújabb kori sajátságokat mutatja. Valószínűnek tartjuk, hogy a látszólag kántori vagy kis tehetségű verselők írásai nyomán ránk maradt adatok többszörös irodalmi-folklór előzményre vezethetők vissza. A szájhagyományban való terjedéssel magyarázható, hogy egy-egy biblikus téma a különböző evangéliumokban másképp fogalmazódik meg, valamint ezt látszik bizonyítani az is, hogy éppen az apokrif evangéliumok adnak részletezőbb leírást Jézus, Mária és a szentek életének eseményeiről. A későbbi legendagyűjtemények, vallásos népkönyvek bonyolult áttételén át jutott ez az anyag az utóbbi évszázad népies anyagába. Középkori adatok ismeretében tudjuk, hogy a karácsonyi ünnepkör idején a templomban előadták Jézus egész élettörténetét, így a betlehemi gyermekgyilkosságot és az egyiptomi menekülés mozzanatait.

A szájhagyományban feljegyzett adat bizonyítja, hogy ez iránt az érzelmes, poétikailag fogyatékos szöveg iránt fél évszázad múltán is megvolt az igény. Néhány évvel később, 1900-ban, egy Pesten nyomtatott ponyvafüzet részletezően adja elő a meneküléshez fűződő alábbi csodákat: záporként hullott Szűz Máriának könnye, amelyből olyan vízáradat fakadt, hogy „Heródes előtt elborítá az utat”; Mária könnyéből „illatos kis fehér virág” termett, amelynek „kelyhéből gyógyító harmat hull” fejfájás ellen; a fenyőbokor {5-379.} „tövise” véresre sebezte Mária kezét, ezért a „sírófa” virágjából szivárgó „piros vérharmat” gyógyítja a vérző sebeket.

Már a motívumok kiválasztása is árulkodik arról, hogy az apokrif eredetű epizódok a ponyvaénekek stílusában jelennek meg. A múlt század második felében elszaporodtak az epikus énekeket tartalmazó kiadványok. Különböző irodalmi alkotások jelentek meg verses formában. Ehhez a divathoz kapcsolódik a vallásos költészet is. A verselés kialakított egy sajátos érzelmes modort, a tényközléseket pedig oktató, ismeretközlő módon adta elő.

A lírai vonások megléte minden epikai-lírai műfajra jellemző. A legendaballadában a líraiság valójában érzelmesség. Az idillhez való közelsége is ebből adódik. E jelenség nem csupán a legendaköltészettel való kapcsolatból származik. A népköltészetnek különben is vannak műfajai, amelyekben az érzelmesség dominál (pl. búcsúénekek). A múlt századi félnépi alkotásokban pedig különösen jól látható az érzelmesség eluralkodása, a szentimentális ábrázolás térhódítása. Maguk az énekesek sokszor vándorló, szegény „históriások” voltak, így az irántuk való megbecsülést, fáradt vándorok anyagi igényeit is versbe foglalták.

A vallásos énekek témái különösen alkalmasak az érzelmi hatások kiaknázására. A mártírköltészet is azt mutatja, szükség volt arra, hogy a hitért áldozatot vállalni tudó hős (vagy szent) tettének helyességét, igazát érzelmi hatáskeltéssel juttassa kifejezésre. Szükség volt erre azért, mert ezekben az alkotásokban olyan „értékeket” hirdettek, amelyek a népköltészetben nem kaptak helyet. Ezen túlmenően a középkorban a Máriaközpontú líra tovább erősítette az érzelmes ábrázolási módot, amelyre közvetetten a trubadúrköltészetnek is hatása volt.

A folklórhagyományban fennmaradt alkotásokat tekintve különösen fontos, hogy ebben a műfajban jelentős a barokkos kifejezésmód, dicsőítő stílus, valamint egy-egy gondolat párhuzamos képalkotásokkal való kifejezése. Így pl. Mária és Jézus kapcsolatát, és ebből következően Mária fájdalmát Jézus elvesztése miatt, a szinonim kifejezések teszik érzékletessé. Van egy múlt században feljegyzett passióének (Erdélyi J. 1846–1848: I. 304), amelyben sokféleképpen, változatosan nevezi fiát Mária: „virágom, hervadt arany ágom”; „fényes csillagom”; „édes magzatom, gyámolom, vígasztalóm”; „szelíd galambom”; stb. A parallelizmus érzelmi telítettséget, szubjektív hatást eredményez. És hogy ez mennyire így van, azt az adatközlők vallomásai igazolják.

A múlt században mindjobban elterjedő ponyvanyomtatványok (Flugblätter) e sajátos érzelmes modort még inkább terjesztették. Így pl. a korábban említett legendaballada Az egyiptomi menekülésről sem maradt mentes ettől. A századfordulón kinyomtatott egyik változat, amely számos, ritka apokrif elemet foglal magába, a hajnal eredetét így adja elő: „Midőn Egyiptomba ment, a dicső anya a szent, / és az Istennek fia szűz kebelén nyugodna, / Alszik, nyugszik csendesen és mosolyog édesen. / Ártatlan mosolygása lett a hajnal rózsája, / Keletre az égre fölragyogott nagy fénybe” (A Mária utazása c. ének megjelent a Legszebb hat új ének c. ponyvafüzetben. Írta Szécsi Ignác Kömlőn. Pest, 1890. Bartalits Imre nyomdája).

A múlt századi ponyvaballadákban az érzelmesség rendszerint társul az oktató, moralizáló móddal. Valójában az oktató, végkonklúziót kimondó vonás nem idegen a népköltészettől. Számos mese, ballada, epikus dal él e fordulattal. De a legendaballadákban a vallásos világnézet miatt az oktató, moralizáló gondolatvezetés mindig a tételes vallás szolgálatában áll. Azt a magatartásmódot állítja előtérbe, amely a szegények áldozatvállalását {5-380.} és ennek következményeként – a földöntúli jobb világ reményében – az adott világ elfogadását sugallja.

A legendaballada műfaji problémáit az anyagfeltárás nyomán lehet megismerni. A szélesebb értelemben használt ballada műfaj keretei közé tartozik a legendaballada is, noha a klasszikus magyar balladáktól meglehetősen távol esik. A műfaji különbségek mellett – amelyek közül a legfontosabb a konfliktus háttérbe szorulása – igen fontos az az összekötő sajátosság, amely az epikai és a lírai karakterben mutatkozik meg.

A legendaballadák sajátos arculatát világnézeti egységük adja. Noha a legjellemzőbb alkotások mindegyike apokrif elemeket tartalmaz, és alkalmanként a tételes vallással szemben álló gondolatokat fejez ki, alapvetően a keresztény világképet tükrözi. Egyúttal kifejezésre juttatja azt is, hogy a népköltészetbe átmentődött a pogány világkép. Miként az uralkodó ideológia, ugyanúgy a hivatalos költészet is állandó hatással volt erre a rétegre, talán erősebben, mint bármely más népköltészeti műfaj esetében. Ennek következtében a művészi megjelenési forma is magán viseli a különböző korszakok történelmi és irodalmi hatásait, és nemcsak a folklór belső törvényszerűségei szerint alakult.