| MIKOR, MIÉRT SZÜLETETT A BALLADA? | TARTALOM | VARIÁLÁS, KÖZÖS SZÖVEGTÖMBÖK |
A balladában minden a késő feudális társadalom viszonyait tükrözi a parasztság felől nézve, s avval szemben fejez ki állásfoglalást. A nagycsalád feje a legidősebb férfi; ha már nem él az apa, akkor a legidősebb fiú, a „bátya”. Ő adja férjhez a húgát annak akarata ellenére, ő üldözi a szöktetőt, ha nincs ínyére a házasság. A ballada jellegzetes képei is a késő feudális életkörülményeket ábrázolják. Ilyen egy általánosan elterjedt kezdőformula, amely a gótikus ablakfülkékben vagy erkélyen varrogató, hímző nőket mutatja be. „Aj Biró szép Anna ablakba ül vala, Himit varrja vala fekete selyemmel, Hol selyme nem érte, könnyeivel tőtte. De ki es tekinte egyszer az ablakán…” Más formája szerint erkélyen, aranyszéken varr inget: „Kiment a kisasszony arany székre ülni, Arany székre ülni, arany inget varrni. Föltette a lábát egy kis arany székre, S egy pár arany gyürü csördült az ölébe.” Ez a motívum angoloknál, dánoknál, az erkélyes megoldás spanyoloknál és portugáloknál tűnik szemünkbe, valamint a magyarság szomszédainak balladáiban. Egy angol példát bemutatunk: „Burd Ellen sits in her Bower windowe, [refr.] Twisting the red silk and the blue. And whiles she twisted, and whiles she twan, And whiles the tears fell down amang, Till once there by cam Young Tamlene.” (Burd Ellen szobája ablakában ül, [refr.] Fonva vörös és kék ezüst fonalát. És míg font és míg pödörte, könnyei hullottak reá, Míg egyszer látja, hogy arra jön az ifjú Tamlene.) Az erkélyformára egy spanyolt: „Sentadita en silla de oro, bordando en un bastidor. Vino por alli don Carlos.” (Leült arany székre hímezve az erkélyen. Látja, hogy jön don Carlos.)
De vajon ez nem éppen arra mutat, hogy a ballada nem a parasztság körében keletkezett, hanem, amint annyian vallják még ma is, eredetileg a főúri körök számára és főurak körében keletkezett, és az egykori „énekesek” alkották, s csak a nép közt is elterjedve, „leszállva” vált a néphagyomány részévé? Vagyis szembe kell néznünk azzal a kérdéssel, vajon népköltészeti alkotás-e a ballada, legalábbis eredetében, mert hogy századok óta a paraszti hagyomány tartja fenn, abban nem kételkednek a főúri eredet hívei sem. Itt mindenekelőtt azzal a kérdéssel kell szembenéznünk, hogy a különböző nyugati nagy balladagyűjtemények darabjai mennyiben tekinthetők a ballada hiteles képviselőinek. Itt elsősorban a nagy dán gyűjtemény – Danmarks gamle Folkeviser (= DgF) – Grundtvig által megkezdett kötetei, Child (1882–1898) angol-skót összkiadása, és a németek még be nem fejezett összkiadása, a Deutsche Volkslieder mit ihren Melodien (= D.Vlr.) jön számításba. Különösen a dán kiadványt kell megvizsgálni, mert benne van a legtöbb 16. századi, főúri kéziratból származó szöveg, ami már önmagában is a főúri eredetet sugallta a kutatóknak.
A legközelebbi vizsgálat azonban kimutatta, hogy mindazok a darabok, amelyek kimondottan főúri viszonyokat, feudális harcokat vagy még régiesebb, sokszor mitikus hősének-vonásokat mutattak, mindig csak egy-egy nemzet körén belül ismeretesek – angoloknál, dánoknál –, s többnyire sosem mutathatók ki hagyományos változatokból, mindig csak írott emlékekből, ponyváról vagy a főúri énekgyűjteményekből származnak. Viszont mihelyt egy több nemzetnél is meglévő, tipikusan balladai történetről van szó, akkor egyszerre megnő a szájhagyományból följegyzett változatok száma. Az is feltűnő, hogy a kéziratból származó változatok – akár olyanok is, amelyeknek kétségtelen a hagyományban való élete – mindig sokkal hosszabbak, terjengősebbek, mint a hagyományból származó szövegek. Sokszor 200–300 sorra is rúghatnak, míg a hagyományos változatok átlaga a magyarban is megállapított 20–100 sor között mozog. Ezt {5-346.} ugyan azzal szokták magyarázni, hogy a nép közt lerövidültek az egykor hosszabb, költők által alkotott balladák. Bár az se mindig igazolódik, amikor a népi változatok 30–40 sor között mozognak, míg ugyanannak a balladának írásos változatai 13–103 sor terjedelem közt ingadoznak. Vagyis a néphagyományban a balladák terjedelme egy bizonyos állandó, rövid átlagban marad, az írottaké pedig nagy szélsőségek közt ingadozik. Ez is a hagyomány elsőbbségére mutat. Angol balladák közt pedig mindaz, amit nem tarthatunk balladás stílusnak vagy balladai témának, az úgyszólván teljesen eltűnik a később kizárólag és nagy tömegben élő előadásból följegyzett változatanyagból. Vagyis ami nem balladai stílusú, azt nem is a nép énekelte.
Ugyanakkor ezekben a hosszú és egykori följegyzésekből származó darabokban találjuk egyedül azokat a stílusjegyeket, amelyek kétségtelenül nem a rövid, drámai balladára utalnak, hanem a széles epikai stílusra, s a több szálból összetett, többször újrakezdődő eseménysorozatra. Angol, dán balladaként közölt szövegekben sokszor találjuk a nemzetközi Spielmann joculator stílusnak azt a közhelyét, amit a mi Szabács Viadala énekünk szerzője is alkalmaz: „ezt mi hagywk mind vgyan azonba Mert semmit nem hoz nekwnk hazonba, De yelenchwk Alybeg ywueseth” (angoloknál: „But let vs leaue talking of this ladye, And talke some more of young Andrew” és számos változata). Igazi balladában az ilyen fordulat elképzelhetetlen. Vagyis nem a késő középkori költők stílusát látjuk a balladában, hanem éppen annak ellentétét, valami mást.
Ámde azt vethetik ennek ellene, hogy nem is a fejedelmi udvarok szórakoztatóit kell itt számításba venni, a nagy romance-ok költőit, hanem a nép közt élő kisebb költőket, akik a nép számára a nép nyelvén fogalmazták énekeiket.
Egyetlen olyan terület van, amelynek hagyományában ezt a kérdést adatokkal lehet eldönteni, nem pedig feltevésekkel, s ez a balkáni, elsősorban délszláv és albán; ahol még éltek énekesek a nép közt, amikor a néprajzi kutatás megindult, és szinte máig lehetett követni az énekmondók életét, szereplését és néphez, műfajhoz való kapcsolatát. Itt pedig egyértelműen elválik a hősének – a junačka pesma és minden, ami hozzá hasonlít – az egyéb népköltészettől, aminek neve nőének – ženska pesma –, amit az énekesek magukhoz nem méltónak tartanak, nem is énekelnek, amit az asszonyok tartanak fenn, vagy a nem „hivatásos” énekes férfiak. Úgyszólván kivétel nélkül minden ballada a nőénekek között szerepel. Csak annyi a kivétel, hogy egy-egy ritka ballada – mint A falbaépített feleség – egyes variánsaival keveredik a hősénekek közé, amikor szereplői Vukasin király és társai, amikor tehát a hősének szokott neveihez kapcsolódik. De maga az a kettősség, hogy egy-egy változat hősének, más változatai nőénekek, kizárja a lehetőségét, hogy igazi hőséneknek tartsuk, mert avval ilyen megkülönböztetés sosem eshetik meg. Ettől eltekintve minden egyes balladát a nőénekek közt találjuk a délszláv és albán gyűjteményekben. A délszláv és albán gyakorlat tanúsága olyan kétségtelen és egyértelmű, hogy következményeit kénytelen lesz levonni a tudomány. A feltételezett, de sosem ismert és adatokkal sosem igazolt balladaalkotó énekesrend, a nép közt élő kis „Spielmannok”, íme itt vannak előttünk, és egyértelműen vallják, hogy semmi közük a balladához.
Van ellenben egy sereg tapasztalat, ami a szerb énekesek tanúsága nélkül is bizonyítaná a paraszti közösség és ballada kapcsolatát énekesek közbejötte nélkül. Ilyen tapasztalat az, amit a balladák terjedésében látunk. Amikor egy ballada rokon nyelv határát lépi át: franciáktól olaszokhoz, csehektől–morváktól lengyelekhez, szinte szó szerinti átvételeket találunk; változik annyit, amennyit egy nyelven belül is változtatnak rajta, mikor egyik {5-347.} vidékről a másikig eljut. Ám amint idegen nyelvek határán kell áthaladnia, azonnal nagy lesz a változás. Tegyük fel, hogy költő-énekesek veszik át egymástól, és fogalmazzák meg a különböző nemzetek változatait: miért csak akkor változtatnak rajta, amikor fordítaniuk kell? Olyankor többnyire át is költik az egész cselekményt – pedig értik az eredetit! Van adatunk balkáni énekesek kétnyelvűségére: albán–szerb tudására. De ha rokon nyelvből „értik meg”, akkor szőröstül-bőröstül átveszik, akkor már nem nyúlnak hozzá a más alkotásához? Csak németeknél veszik át költők a francia témákat, olaszoknál nem?
Egyszerűbb a kérdés, ha néptől népig való terjedéssel magyarázzuk: akkor ugyanis valóban átveszik a rokon nyelvű falvak, ahol szinte alig van nyelvi különbség, fokozatos átmenetekkel megy át egyik nyelv a másikba, a balladákban megmarad minden név, fogalmazási részlet, csak „variálják”. A fordítás viszont már kényszerít újrafogalmazásra, nem lehet egyszerűen „variálva” átvenni, s akkor természetesen belekerülnek a nagy újítások vagy félreértések. Akármelyik oldalról nézzük is a kérdést, akár az egyedül létező és tanulmányozható énekesrend felől, ahol már ballada is él a hősének mellett, akár az elterjedés körülményeiből, akár az egykori Spielmannok stílusa felől, mindenütt azt az egyértelmű választ kapjuk, hogy a ballada nem a költő-énekesek alkotása.
Ha viszont a lírai népköltészettel hasonlítjuk össze a balladát, ugyanazt az emelkedettséget találjuk a hangvételben, a stílusnak ugyanazt a stilizált voltát, ugyanazt a magasból-láttatást, ami komoly lírai dalainkat is annyira jellemzi. És ott is, a népzenében még inkább, eltűnik az egyszeri „alkotó” és csak variálást látunk, amiből új meg új szépség születik. Még a leginkább egyszeri alkotásként megjelenő és alkotóhoz kötött művészeti ágban, a díszítőművészetben is minden alkotás stílus által megkötött variáns. Nem alkothatja a balladát is a parasztság mint közösség a variáló egyéneken keresztül?
Bizonyos különbség természetesen van a ballada és a többi népművészeti és főleg népköltészeti műfaj között. Egy példázatot, amely 50–80 sorból álló cselekménysorozatot ad elő úgy, hogy benne egy emberi konfliktus kap kifejezést, lehet-e az apró részletek variálgatásából elképzelni; születhet-e egy ilyen szöveg úgy, hogy nem egy valaki alkotja, aki előre tudja az egész eseményt, annak társadalmi jelentésével együtt?
Véleményem szerint a ballada is alakulhat a fokozatos tökéletesedés, az állandó újraalkotás folyamatában. Van is rá eset, hogy egy újabb ballada szinte a szemünk láttára alakult ki az esetleges próbálkozásokból. Ha A gyilkos feladja magát (126.) ballada címén összegyűjtött változatokat időrendbe tesszük, látjuk, hogy előbb voltak bizonyos eltalált fogalmazási részek, mint maga a konfliktus, s ezekhez a helyi eseményekben feltűnő, eltalált részekhez később „került” az a tartalom, ami a végleges balladának országos elterjedést biztosított.
Az utolsó versszak a Bárólány és juhász balladából van átvéve.
| c) 1. Jaj de vérös Farkas Viktor a szoknyád! |
| Bevérözte szenttamási na’ rablás. |
| Mos’ ki Viktor a szoknyádat fehérre! |
| Holnap mögyünk a Rádaji elébe! |
| 2. Aggyon Isten, gróf Rádaji, jó napot! |
| Fogaggy Isten, Farkas Viktor, mi bajod? |
| Nincsen ëgyéb, csak a bánat mög a bú. |
| Záró Zákó szive értem szomorú! |
| 3. Űj le Viktor ide mellém a székre, |
| Hogy végzöm el a bajodat estére! |
| Kéröm szépen gróf Rádaji uramat: |
| Ne haggya el estére a bajomat! |
| Ne haggya el, ha csak löhet, estére, |
| Végezze el, ha csak löhet, ma dére! |
| (Torontál m.; Kálmány 1881–1882: II. 180) |
| f) 1. Jaj de szennyes Balla János gatyája! |
| Elvérezte a mágocsi pusztába. |
| Mosd ki, rózsám, ingem-gatyám fehérre! |
| Holnap megyek Beke Kálmán elébe. |
| 2. Adjon Isten, Beke Kálmán, jó napot! |
| Adjon Isten, Balla János, mi bajod? |
| Bajom nekem amennyire nagy nincsen: |
| Az utazó cimborámat megöltem. |
| 3. Kérem szépen Beke Kálmán uramat, |
| Csak sokára ne hagyja a bajomat! |
| Üj le, fiam, erre a zöld lócára! |
| Majd elvégzem a bajod nyolc órára. |
| 4. Szépen kérem Beke Kálmán uramat, |
| Csak törvényre ne adja a bajomat! |
| Édes öcsém, Balla János, nem lehet: |
| Kis-Szegvárra küldöttem a levelet. |
| 5. Ha bemegyek Beke Kálmánt megkérni: |
| Balla Jánost ki lehet-e váltani? |
| Eszemadta barna kislány, nem lehet, |
| Kis-Szegvárról akasztófát itélnek. |
| 6. Balla Jánost három zsandár vallatja. |
| Csak azt vallja, merre van a babája. |
| Arra lakik a rozmaring uccába, |
| Piros rózsa nyilik az ablakába. |
| 7. Megszólalt már a mágocsi nagy harang. |
| Húzza aztat három fehér vadgalamb. |
| Húzza azt a jaj szomorú verseket: |
| Balla János, én szenvedem ezeket. |
| 8. Jaj de magas az új torony teteje! |
| Balla Jánost viszik a vesztő helyre. |
| Leásták már nekem azt a bitófát, |
| Kire Balla Jánost majd felakasztják. |
| (Csongrád; MNGy II. 64) |
A korai feljegyzésekben még nincs szó vetélytársról, tulajdonképpen nem is magának a balladának változatai ezek, csak annak szövegrészleteit tartalmazzák (kurzívan szedve), amelyek még a későbbi történet nélkül, különböző alkalmi eseményekkel kapcsolatban kialakultak, és jól eltalált jelenetekkel vonzották a képzeletet, hogy igazi konfliktust tartalmazó történetbe ágyazzák bele. Ez fokozatosan meg is történik: minthogy szerelmi háttér is földereng a helyi eseményekben, kétszer pedig pajtása az áldozat, ezt a fonalat megragadják, továbbszövik – itt is belekerül indításnak az azóta országossá vált kezdősor: „Jaj de széles, jaj de hosszú az az út…”, és kialakul a vetélytársat leszúró, majd magát feladó legény balladája.
Ez már bizonyos területen el is terjedt. De még tovább is ment a próbálgatás – nagyon jó irányba –, mert még fokozottabb drámai összeütközést nyújtott az, hogy a lány kérésére az anyját tegye el láb alól, aki útjába áll a szerelmesek egyesülésének.
Ebben a valóban balladai formában terjedt el a ballada az egész magyar nyelvterületen, különösen a Dunántúlon.
Itt végre sikerült kialakítani egy jól felépített balladai cselekményt, s ha a kialakult ballada nem is olyan mély, mint a középkoriak, szerényen mégis benne van azoknak minden szükséges alkotóeleme. Rég kifutotta már magát a ballada stílusforradalma és az a társadalmi forrongás, ami egykor kiváltotta. A Barna Jancsi balladája idején már más problémák mozgatták a nép képzeletét, s a régi balladahagyomány már csak mint saját lendületétől továbbfutó, gőz nélküli mozdony folytatta útját – csoda, hogy ennyire is telt még erejéből. Nem lehet az egész népkultúra felbomlásának vagy fokozatos átalakulásának idején ugyanolyan alkotásokat várni, mint ötszáz évvel ezelőtt. De az alkotói eljárás még a szájhagyomány szokott módján halad, és működésébe az újkori példán keresztül is bepillanthatunk.
Hogy meg kellett lennie ennek az eljárásnak a ballada virágzása idején is, arra nagyon jó példákat látunk olyan kölcsönzésekben, amikor az átvevő nép teljesen más konfliktust talál ki a történetnek, de megtartja az eredeti szöveg fogalmazási részleteit. Kitűnő példa erre a Halálra táncoltatott lány balladája, amely a francia Les tristes noces szereplői közt megfordítja a szegény–gazdag viszonyt, ennek következtében más történetbe kell ágyaznia az egymástól elválasztott gazdag–szegény konfliktusát. A francia balladában a gazdag apa mást vetet el fiával, az hívja szeretőjét esküvőjére, az kéri, hogy öltözzön ki szépen, hogy szépségével csak azért is feltűnjön; a szeretőknek tánc közben megszakad a szívük, s egyik jobbra hull a földre, a másik balra. Ha csak így a tartalmát mondom el, s mellé a magyarét, nem is tűnik ki, hogy összefüggés van közöttük: Egy legény hiába kéri meg a gazdag lányt, az megszégyeníti. Akkor elhívja a bálba, felszólítja, hogy rakja magára gazdagsága minden jelét, majd megállás nélkül addig táncoltatja, míg meg nem hal. Az összefüggés a részletekben van, amelyek azonos sorrendben követik egymást mindkét nép szövegében, helyenként majdnem szó szerint. Ezek a részletek azonban egy új konfliktus, egy új balladai téma ötletét sugalmazták az átvevőknek. Nem lehet tehát tagadni a fokozatos összeállás lehetőségét, a népi variálás munkamódjával kialakuló balladát.
| MIKOR, MIÉRT SZÜLETETT A BALLADA? | TARTALOM | VARIÁLÁS, KÖZÖS SZÖVEGTÖMBÖK |