HÁZIIPAR

TARTALOM

FELDOLGOZÓ IPARÁGAK

{30.} A CÉHES KÉZMŰVESSÉG SZERVEZŐDÉSE

A magyarországi céhes kézművesipar forrásanyagának katasztere a Magyar Királyság és Erdély céheinek elérhető adatait összesítette számítógépes feldolgozás alapján (Éri–Nagy–Nagybákay 1975–1976). Ebben 212 szakmának közel 5 ezer céhes szervezetéről kapunk adatokat. Kigyűjtöttük azokat az iparágakat, amelyek húsznál több céhszervezettel rendelkeztek az ország területén, ezeknek a száma pontosan harminc önálló, más iparággal nem társult szakma. Céhszervezeteik száma meghaladja a 2800-at, ami az összes szervezeteknek 56%-át teszi ki. Ezek közül azonban csak az ötvösök, kőművesek és kőfaragók azok, amelyek a 19. század előtt kevesebb szerepet játszottak a parasztság szükségleteinek a kielégítésében. A többi mind olyan, amely nélkülözhetetlen a táplálkozás, gazdálkodás, lakás, viselet változó igényeinek a kielégítésénél.

Az iparágakat a legtöbb céhszervezettel rendelkező szakmák sorrendjében mutatjuk be (l. táblázat). Nem csodálkozhatunk, ha ennek az élén a csizmadiák, takácsok, vargák és szabók állnak 300-nál több vagy ekörüli számmal. Természetesen ha a kettő-hat vagy még több szakmát egyesítő egyesült céhek idetartozó szakmáit is figyelembe vennénk, akkor statisztikailag még kedvezőbb képet kapnánk. Jól tudjuk azonban, hogy a többszakmás céhek jelentős része csak a 19. században alakult, éppen a nagyobb vonzáskörrel rendelkező főcéhek filiális mestereiből. Ezért az iparági csoportosításba csak az egy-, illetve kétszakmás mesterségeket soroltuk be (2. táblázat), az elterjedési térképeken pedig csak az önálló céheket tüntettük fel. Így is kétségtelen, hogy a termékeikkel az általános munkamegosztást, a városi és falusi alapellátást szolgálták. Az időbeli változást, az egyes szakmák céheinek alakulását, szaporodását a térképekről leolvashatjuk.

A harminc iparág közül azonban csak hét-nyolc van olyan, amely közvetlenül a gazdálkodás eszközeit gyártja vagy javítja, ilyenek a kovács, bognár, kádár, lakatos, ács, esztergályos, tímár-szíjgyártó, köteles. Ezen nem csodálkozhatunk, ha a feudálís termelési mód színvonalát, „árutermelését” figyelembe vesszük. Az összes többi a táplálkozás és ruházkodás, lakás céljait szolgálja, és e kör még kiegészül a házi munkák hosszú sorával. Mégis azt mondhatjuk, hogy a legközvetlenebb szükségletek kielégítését egy meglehetősen kiterjedt és a munkamegosztás haladottabb fokán álló kézművesipar szolgálja, kínálja termékeit az önellátó jellegű gazdálkodás falusi, mezővárosi és városi népességének. A táji adottságok, a történelmi körülmények, nemzetiségi sajátosságok természetesen jelentős szerepet játszottak abban, hogy hol, mikor és milyen mértékben jelentkezett az igény, a kínálat, terményfelesleg, az árutermelés ilyen vagy olyan módja, a munkamegosztás fokozása, az önellátás kereteinek beszűkülése, részleges, illetve teljes feladása.

{31.} 1. táblázat. A céhszervezetek száma a Céhkataszter alapján, 14–19. század

A legkorábbi céhes szerveződések a közellátás kulcsfontosságú iparágában, a mészárosok körében, a 13. században keresendők Budán és Esztergomban (Lederer 1928). A szabad királyi városokban, az egyházi központokban és a kereskedelmi útvonalak mellett fejlődő mezővárosokban alakultak a 14–15. századi céhek. A besztercei szász mészárosok és takácsok 1360-ban, a kolozsvári szűcsök 1369-ben, az eperjesi vargák 1374-ben, a pozsonyi mészárosok, vargák és pékek 1376-ban, s ugyanebben az évben a szász céhek több városuk 24 iparágának mesterei részére szereznek kiváltságlevelet. A következő a sorban az észak-déli kereskedelmi út legjelentősebb alföldi központja, Debrecen, ahol a csapók 1398-ban kaptak szabályzatokat. A kassai takácsok pedig 1401-ben nyertek kiváltságokat. A szabad kereskedelem és iparűzés gúzsbakötése indult meg egyfelől, másrészt a még fejletlen kézművesség a

{32.} 2. táblázat. A céhszervezetek száma iparcsoportok szerint, 14–19. század

külföldi kerekedelemmel szembeni védelmét reméli az érdekvédelmi szervezetek megalakításával. Ugyanúgy, mint a városok fejlettségében, a céhek alapításában is körülbelül kétszáz-háromszáz éves késésben vagyunk az olasz, német stb. városokhoz viszonyítva. Velencében már a 11. században, német területeken a 12. században alakultak céhek. Magyarországot – a királyi házasságok és a szerzetesrendek, a telepített szepességi és erdélyi szászok kapcsolatai révén – az iparcikkek, elsősorban a textilipar posztói és vásznai, finom selymei árasztották el. A városok kézművesei {33.} minduntalan az erősebb kereskedőtőkével voltak kénytelenek felvenni a küzdelmet. A 14–15. századi tőkés vállalkozások a textiliparban, bőrkikészítésben szép számú kezdeményezést mutattak fel. De Zsigmond idejében a belviszályok nem tették lehetővé a következetes vámpolitikát. Az egyik legjelentősebb céhen kívüli vállalkozás, a királyi paranccsal és telepítéssel kényszerített kassai barhentszövés 1401 és 1430 közötti története a példa arra, hogy a fejlettebb nyugati városok termékeivel szemben versenyképtelen volt a hazai textilipar (Szűcs J. 1955).

A 15. és 16. században a királyi városokban, egyházi centrumokban, a bányavárosokban, néhány földesúri mezővárosban gyarapszik a céhek száma, és bővül az iparágak köre is. A 16. század gazdasági fellendülése, a majorsági gazdaságok árutermelése a kisebb centrumok, birtokközpontok megerősödését, a paraszti fölöslegek piaci értékesítését is serkentették, vonzották a kézműveseket. Általánosságban bővült az árutermelés, és növekedett a piac országosan is. Természetesen a királyi városok fejlődésének üteme ennek következtében lelassult, de a fokozatos specializálódás egyre több és több iparág céheit hozta létre mégis ezekben a városokban. A helyzetet jól tükrözi az a térkép is, amelyet az ismert céhek adatai alapján rajzoltunk meg (4. térkép). A sűrűbb településű nyugati, északnyugati, felföldi bányavárosok és a szepesi kiváltságos települések, valamint Erdély szász körzetei, városszövetsége mutatja a fejlettség magasabb fokát. Az alföldi területeken a Kis- és Nagykunság, a Jászság állattartó területeinek az általánoshoz viszonyított eltérő gazdálkodása és települési sajátossága érthetővé teszi a nagy fehér foltokat. Debrecen jelentősége kiemelkedik, de Szeged, Zenta, Nagykőrös, Kecskemét hiányos adatai ellenére mégis az átlaghoz közeli képet mutat. A Dunántúl déli felében csak Pécs van képviselve gyér adatokkal. {36.} Horvátországban Zágráb, Károlyváros és Verőce vezet. Ha a mezővárosok 15. századi térképével (1. térkép) vetjük össze a fentieket, akkor azt kell látnunk, hogy az írott emlékek török alatti pusztulásával magyarázható csak a kézművesség céhes emlékeinek nagy hiánya. Ez így van még akkor is, ha tudjuk, hogy nem minden mezővárosi (oppidum) kezdemény fejlődött tovább a kívánt mértékben, sok elvesztette jelentőségét és visszamaradt a későbbi századok során. A 16–17. század török pusztításának nyomai ezek, amelyek csak a 19. század első felében tűnnek el végleg.

A török által megszállt területeken a szultáni védelem alatt álló helységekben több helyen, így Kecskeméten és Nagykőrösön a céhes kézművesség továbbélését, esetenként újabb céhek alakítását is megfigyelhetjük. Nagykőrösön a posztónyírók (1617), a szappanosok (1642), a vargák és csizmadiák (1662), az ötvösök (1666) és a szabók (1670) alapítási évei, több céh megújítása azt bizonyítja, hogy a folyamatosság nem szakadt meg mindenhol az alföldi területeken. Másutt pedig a végvárak vidékének mesterei a török területekről a szabad városok céheibe kérték felvételüket, például a győri kovácsok, rábaközi szabók számos vidéki mestert vettek fel a délebbre fekvő helységekből a 17. században.

Ha az összes céhes helységek térképét vizsgáljuk, akkor arról leolvashatjuk, hogy a meg nem szállt területeken a kézművesek számának növekedése folytatódott a 17–18. században. A Dunántúl Balatontól északra fekvő fele és Észak-Magyarország területei rendkívüli sűrűséget mutatnak. Majd részben ezekről a területekről és a Német Birodalomból szervezetten telepített és benépesített Bácska és Bánát a 19. században vegyes, közös céhek alakításával behozni látszanak a lemaradást. Azonban még így is nagy hiányok mutatkoznak, amit a nagy határú alföldi városok sem magyaráznak meg, ha az egyes iparági elterjedési térképeket vizsgáljuk. Néprajzi szempontból a legfontosabb termelőeszközöket, élelmiszert és ruházkodást biztosító kézművesiparágakat vettük figyelembe. Igaz ugyan, hogy szakirodalmunkban is, de a történetírásban is, általában „szolgáltató” iparnak minősítik többen is az egész mezővárosi és falusi kézművességet, mivel az közvetlenül a helyi igényeket elégíti ki. Mi ezzel szemben hangsúlyozni kívánjuk, hogy többségük árutermelő, vagy az is. (Mai értelemben a szolgáltatóipar például a borbély-, fürdős-, kereskedő-, kéményseprő-, köszörűsszakma, amelyek nem új terméket hoznak létre, hanem karbantartást, az áru értékesítését, javítását, megújítását végzik, csak megrendelésre dolgoznak.) Természetesen az árutermelő jelleg inkább a mezővárosi iparosokra jellemző a 17–19. században, míg a falvak mesterei a közvetlen helyi megrendelés és javítás munkáit végzik el. Azonban ez utóbbiak árutermelése is fokozódik a mezőgazdaság árutermelésével arányosan, sőt egyes kisnemesi falvakban például a csizmadiák, szabók, szűrszabók már a 18. században is vásárra dolgoztak. Bizonyos, hogy az árutermelő és szolgáltatómunka nem különíthető el teljesen, hiszen egyedi rendelés a szűrszabóknál, köteleseknél, asztalosoknál stb. is előfordult, de tevékenységükre egészében a vásáron való értékesítés lehetőségét, kívánalmait, helyi igényeit vettük figyelembe. Éppen a mezővárosi és falusi iparosok mezőgazdasági munkával összefonódó életmódja adta a lehetőséget a kézműves-árutermelésre, a mezőgazdaság termelési szüneteiben. Így például az őszi betakarítás után, a téli hónapokban lehetett a tavaszi vásárokra készülni. Másrészt minden itt tárgyalt iparágnak voltak jelesebb és tehetősebb képviselői, akik segéddel, inassal mesterségükből is megéltek, de akár örökség vagy hozomány, nem utolsósorban a szakmai munka haszna is eredményezhetett földtulajdont. Ez azonban nemcsak a közvetlen megélhetést, hanem az árutermelő kézműveseknél egyben a hitelképességet is jelentette a 19–20. században. A kettő {37.} együtt az iparos polgár külsőségekben is (ház, lakás, öltözködés) megnyilatkozó igényének a kielégítését is biztosította.

A mezővárosi és falusi mesteremberek egy része a vidék földesurának jobbágyaként művelte szakmáját, fizetett bért, vagy éppen bizonyos természetbeni munkával szolgált nagyobb birtokok cselédsége járandóságának (csizma, bakancs, ruha) előállításában. Másik részük – főleg a 19. század elejétől – a ház nélküli vagy házas zsellérek közül került ki. Ipari munkájukat korlátozta a mezőgazdasági elfoglaltság, a napszámos munka, a bérelt föld. Itt is inkább a kisebb darab szőlők megmunkálását vehetjük számításba. E kérdés vizsgálata a történettudomány terén az 1828-as országos összeírás anyagának Fejér megyére vonatkozó feldolgozásában hozta meg első eredményeit (Sándor P. 1973; 1981). A statisztikai adatok azt mutatják, hogy a zsellérek közel egyharmada fél évnél tovább vagy egész éven át mesterségét folytatta. Életformájuk kötetlenebb lehetett, mint a jobbágyaké, életmódjuk sokban azonos volt azokéval, de gyakran találkozunk olyan zselléri sorban lévő emberekkel, akik módosabbak a féltelkes vagy telkes jobbágynál is, amit elsősorban kereskedelmi vállalkozásaik magyaráznak. Sajnos a többség tőkehiányban szenved, mint annyi más sorstársuk, és ez az árutermelésük mértékét korlátozza. Legjobb esetben megrendelésre szállítanak kereskedőnek, nagybirtokoknak a kommenciós cselédek ruházatához.

Mégis azt kell mondanunk, hogy a módos jobbágy, a nagygazda által lenézett falusi kézműves speciális ismeretei révén már nem vagy nem csak paraszt, hanem a városi technika, technikai kultúra hordozója vágy éppen ennek terjesztője. Nem célszerű állandóan a paraszti életmód miatt egy kalap alá venni e két csoportot, amit az ipari forradalom hazai időszakában éppen a falusi kézművesek számának a növekedése is indokol. Az ország általános elmaradottsága a tőkés mezőgazdaság, hitel, közlekedés, kereskedelem és gyáripar terén közismert a 19. századból, amikor a szomszédos, nyugatabbra fekvő országok már több évtizednyi előnyben vannak az ipari fejlődésben. A hitel hiánya, a rossz közlekedési viszonyok, a kereskedői hálózat gyenge képviselete a falvakban, valamint a céhek zártsága és hatalma, még az 1850 körül meglévő viszonylagos ereje is az elzártabb, kisebb falvakba kényszeríti, illetve csábítja a városon tanult legényt, hogy önállósítsa magát. Ezzel a korábbi kézműves vásári körzetek tovább szűkülnek, a városi iparosok falura, vásárra termelő rétege fokozatosan csökken. Ugyanakkor az országos statisztikákban folyamatosan emelkedik a kézművesek száma. Az ellentmondásnak a magyarázata a korábban szinte állandóan vándorló, más műhelyében dolgozni kénytelen nős vagy nőtlen legények tömeges műhelyalapítása. A kötetünkben tárgyalandó iparágak statisztikái is ezt támasztják alá, hiszen a legtöbb mesterségben az inas és segéd nélkül dolgozó önálló mesterembereknek a száma 50–70% körül mozog 1890 táján. A mindennapi szükségleteket kielégítő cikkeknek a 19. század közepén nincs gyáripari konkurense, sem kellő importja, vagy pedig olyan hazai sajátosságokkal rendelkeznek ezek, hogy előállításukra a külföldi gyárak a széria alacsonysága miatt nem is vállalkoznak. Ilyenek a vásári szabók, kalaposok, szűrszabók termékei, a bőripari (a tímárokat kivéve) és a faipari munkák; agyagáruk terén ugyanez a helyzet. A hazai gyáripar még csak a malomiparban, a bőrkikészítésben és a textilnyomás területén bontakozik ki, s képes a falusi igényeknek megfelelő áru előállítására. Erőtlen a konfekcióipar. A vasplatnis tűzhelyek elterjedése ugyan a fazekasok főzőedényeinek rohamos hanyatlását okozza, de a díszkerámia ezt részben ellensúlyozza.

A kézművességnek ez a falura történő behatolása tájilag és időben másként zajlott le az országban. A sűrűbb településű Dunántúl és Felföld tájain a jobbágyi birtokok {38.} további oszthatatlansága hamarabb következett be, mint az Alföldön, a zsellérek száma gyorsan növekedett már a 18. században. A szakma tanulása az egyik kivezető út a cseléd- vagy napszámossorból. Így hát természetes, hogy a városok kötött létszámú céhes kézműveseinek inasai 40-60%-ban a környék falusi származású gyermekei közül kerültek ki. A mezőgazdaság időszakos konjunkturális viszonyai serkentették a földesúr és jobbágy árutermelését is, és ez növelte a vásárlóerőt, s előidézte a paraszti ház, berendezés megújítását, díszítését, a viselet gazdagodását. Az állattartás, gabonatermelés mellett a kapásnövények (dohány, kukorica, burgonya, napraforgó, cukorrépa) fokozatos térhódítása, a zöldségtermelés, egyes vidékeken a szinte monokultúrás szőlőművelés egyrészt bizonyos új táplálkozási szokásokat hozott magával, és elősegítette a piacozás gyakoriságát, másrészt a piacról élés gyakorlatát szélesítette. Például olyan mezővárosokban is megjelentek a pékek, ahol korábban teljesen az önellátás keretében sütötték a kenyeret, kalácsot, vagy pedig sütőasszonyok látták el a piacot.

A falvak szükségletei megnőttek, ami ösztönzően hatott az évek óta városi műhelyekben dolgozó legények vidékre településére, akár földesúri, akár helyi hatósági engedély alapján. A kontárság elkerülése érdekében vidéki mesterként felvételüket kérték a város, mezőváros, földesúri birtokközpont céheibe. Ez a folyamat az írott emlékek alapján nyomon kísérhető a 18. század közepétől kezdődően, s egyre fokozódó mértékben a 19. század folyamán. A céhes szervezetek szakmánkénti térképe, de az egyes céhek vonzáskörzeti térképei is ezt bizonyítják.

Az Alföld és a Tiszántúl török dúlta területei csak a 18. század végére, 19. század elejére népesedtek be annyira, hogy nem maradt műveletlen terület. A pusztítást túlélő alföldi városok pedig, mivel az eltűnt falvak helyén használt puszták jó részét bekebelezés vagy bérlet formájában birtokolták, akadályozták az újratelepülést (Jászság, Kunság), és a szilaj állattartásról fokozatosan tértek át a tanyás földművelésre, a mezőgazdasági árutermelésre. A helységek távol esnek egymástól, az igazi centrumok száma kevés, mégis a kisebbek lélekszáma is nagyobb a 19. század közepén, mint az ország más vidékein a mezővárosoké vagy éppen városoké.

Erdély történelmi fejlődése, földrajzi adottságai, a szászok, székelyek kiváltságai, földesúri viszonyai, önálló fejlődése, illetve bizonyos mértékű különállása, politikai kapcsolatai a törökkel, szembenállása a Habsburg-házzal stb. sok tekintetben sajátos fejlődést eredményeztek, ami a nép életében, kézművességében is jellegzetes nyomokat hagyott. Ezek feltárását és publikálását kiváló eredménnyel végzik a romániai magyarság kutatói. – A szász székek 14. századi szövetségétől kezdve egy sor iparágban a szász városok szélesebb-szűkebb körére kiterjedő főcéhek, illetve céhszövetségek jöttek létre, amelyeknek 17–18. századi példáit A céhes élet Erdélyben c. kötetből ismerhettük meg (Kovách–Binder 1981; Kovách 1958). A természeti adottságok, földesúri viszonyok azonban a fa, agyag és vas feldolgozásának olyan méretű háziipari, árutermelő formáit hozták létre, ami a Magyar Királyság területén kevésbé volt szokásos, a belső területeken pedig a céhek el sem tűrték ezeket (kádak, kerekek, szekerek készítése, kovácsmunkák, paraszti fazekasság).

A végvidékek egyes központjai (Borosjenő, 1646), a királyi Magyarország tiszántúli, a török által meg nem szállt részei is (Partium) az erdélyi közigazgatásba illeszkedve nyerték céhszabályaikat.

Az iparágak térképei jó tájékozódást nyújtanak a céhes kézművesség helyzetéről és ebből következő szerepéről, bár tudjuk és ismételten hangsúlyozzuk, hogy adataink nem teljesek, különösen az erdélyi területekre vonatkozóan nem. Az egyes szakmáknak a török alól felszabadult területeken végbement újjászerveződése, illetve ennek {39.} késedelmes megvalósulása is kitűnik a térképekre vitt adatokból. A dunántúli és felföldi céhes helyek sűrűsége, illetve az alföldiek 18. századi ritkasága történelmi és gazdálkodási változásokat mutatnak. Az előbbiek apró települések sűrű hálózatával tűnnek ki, az utóbbiak az elpusztult középkori falvak és mezővárosok sokaságát elnyelő, ritka településű táj képét tükrözik.

Az egyes iparágak céheinek területi hatásköre, vonzáskörzete igen változó volt. A 14–15. században még kevés a céhekbe tömörült iparágak száma. A nyugat- és észak-magyarországi városok iparosai gyakran a bécsi céhek vidéki mestereiként igyekeztek saját városukban előnyt és tekintélyt biztosítani maguknak. Ez a helyzet a Habsburgok magyar trónra lépésével legalitást is kapott, hiszen Ausztria császára és Magyarország királya egy személy volt. A bécsi és bécsújhelyi főcéhek szabályzataik másolatát adták ki, városuk magisztrátusának engedélyével és megerősítésével, a náluk jelentkező magyarországi mestereknek. Azok pedig évtizedeken, néha évszázadokon át ezekkel a szabályokkal éltek. Így érthető, hogy például a soproni és eperjesi kelmefestők 1668-ban, illetve 1675-ben privilégiummásolatot váltanak, mivel országos céh alakítására nem látnak lehetőséget. A mézeskalácsosok pedig 1668-ban Ausztria–Magyarország–Morvaország egész területére közös szabályzatot kaptak a királytól, negyed-ládaként (Viertl-Lade) elismerve a bányavárosok közös testületét. De később maguk a magyarországi városok céhei is főcéh hatáskörrel rendelkeztek, a festők esetében éppen a bécsi példa nyomán. A magyar céhek között Nagyszombat, Kassa, Buda, majd a 18. század elejétől Pozsony – mint főváros, illetve az egyik legnagyobb lélekszámú és sokféle iparossal rendelkező város – emelkedik ki a többi királyi város közül. Egyes iparágakban is különböző a főcéh hatásköre. Míg egy sor szakma mesterei, közvetlenül és egyénenként, vidéki mesterei a pozsonyi főcéheknek, addig például 1708-ban a pozsonyi takácsok olyan kiváltságokat nyertek, amely alapján egyes helységek mestereit a kiadott másolat alapján mint filiális céhet tartják függőségben, megtiltva nekik a másolat továbbadását.

A fontosabb kézművescentrumok több megyére kiterjedő szervezést végeztek az egyes mesterek felvételét illetően. Másutt a szomszédos vármegyék centrumai szövetkeznek közös testület létrehozására. A török kiűzése után Pozsony igyekszik hatáskörét a Dunántúl déli területeire, az Alföldre is kiterjeszteni. A királyi székhely visszatelepítése Budára Pozsony hatáskörének hanyatlását eredményezi. Buda mellett azonban a 19. század elejére már Pest is olyan népességgel és céhekkel bír, amelyek rivalizálnak a budaiakkal. Buda és Pest céhei a török alól felszabadult terület céhes újjászervezését kerítik hatalmukba. Egy sor szakmában a hagyományosan céhes alföldi városokból is vesznek fel mestert, ha annak nincsen helyi szervezete. Ilyen iparágak: pék, festő, köteles, kádár, esztergályos, fésűs, mézeskalácsos, vöröstímár, üveges és üvegkereskedő, kefekötő stb. A vonzáskörzetükbe került városok potenciálisan maguk is főcéhek székhelyeiként jönnek számításba, amint ez az évtizedek múlásával több helyen be is következik.

A kézművesek gyarapodásával, a török utáni újratelepítés befejezésével darabokra törik a főcéhek vonzáskörzete, önálló helyi céhek alakulnak a megyeközpontokban, városokban. Pár év múlva pedig 30-50 kilométeres körzetben szervezetükbe tartoznak a falusi, „filiális mesterek”, „vidéki mesterek”. A mezővárosok, birtokközpontok 20-40 kilométerre kiterjedő hatáskörével azonban már a 17–18. században is találkozunk a Dunántúl nyugati megyéiben. A céhek mesterkönyvei és jegyzőkönyvei, inas- és legénynyilvántartásai alapján szerkesztett térképek az egyes iparágak falusi megjelenésére, a szervezettség mértékére, az árutermelés tényleges meglétére, országos fáziseltolódásokra, egyes esetekben az „új módi” megjelenésére nyújtanak hiteles {40.} adatokat. Ezek talán elevenebb képet adnak egy-egy terület kézművességéről, mint csak a statisztikai adatok. Természetesen a források esetlegessége, a részletesebb vagy éppen felületesebb feljegyzések a példák sorát ugyan lehetővé teszik időben és területileg változóan néhány iparágra vonatkozóan, de teljességről nem lehet szó (Domonkos O. 1985).

A fentiekben vázolt általános tendenciák bizonyítására, a kötetünk vizsgálati körébe vont szakmákra vonatkozóan, az újabb kutatások eredményeiből idézünk bővebben iparcsoportonként.

HÁZIIPAR

TARTALOM

FELDOLGOZÓ IPARÁGAK