{5.} ELŐSZÓ

Sorozatunkban a Kézművesség elsőnek jelenik meg az anyagi kultúra kérdéseit vizsgáló kötetek közül. Ennek az az oka, hogy e kötet hiánya a legégetőbb, minthogy az 1930-as években kiadott összefoglalás, A magyarság néprajza nem szentelt elég figyelmet a kézműiparnak, a céhes mesterségek világának. Kötetünk elkészítését döntően az utóbbi négy évtized nagy lendülettel folytatott néprajzi és ipartörténeti kutatásai alapozták meg. Az alapozó kutatási folyamatban a jelen szintézis munkatársai jelentősen hozzájárultak az e témakörben meglévő lemaradás csökkentéséhez. Az 1950–1960-as években a budapesti egyetemi néprajzi oktatásban iskolát teremtett Tálasi István, aki a hagyományos néprajzi gyűjtés, leírás és feldolgozás mellett különös hangsúlyt helyezett a történeti adatok felkutatására, a vizsgált jelenségek előzményeinek felderítésére és néprajzi értékelésére. Szemléletének, tanításának hatása egy egész generáció munkásságát, vizsgálati módszerét alakította.

Az 1955-ben tervezett néprajzi szintézis koncepciójában a kézművesség is helyet kapott, az első vázlatot e kötet főszerkesztője készítette el. 1978-ban az akkori szervezők még csak egy nagyobb fejezetet szántak e téma bemutatására. Az időközben végzett helyzetfelmérés, a megjelent közlemények, folyamatban lévő feldolgozások azonban bővebb közlési lehetőségeket kívántak. A kézművességgel foglalkozó önálló kötet megjelenését támogatta Gunda Béla és Tálasi István, szervezését pedig Takács Lajos főszerkesztő vállalta magára Domonkos Ottó szerkesztői közreműködésével. Az MTA Néprajzi Kutató Csoportja 1986-ban az egész vállalkozást újjászervezte és véglegesítette, hogy a kézművesség a Magyar néprajz sorozatban önálló kötetként kerüljön a közönség elé.

A kézművesség néprajzi kutatásának régi és legújabb eredményeit kívánjuk összegezni kötetünkben. A kézművesek képesítéshez nem kötött rétegéhez tartoznak a háziiparosok, akik speciális termékeikkel jelentősen hozzájárultak a paraszti gazdálkodás eszközeinek, szerszámainak előállításához. Szerepük az általános társadalmi munkamegosztásban sokkal jelentősebb, mint amennyi figyelmet a kutatás árutermelő munkájukra eddig fordított.

A képesítéshez kötött kézművesség statisztikai főcsoportok szerinti tárgyalását tartjuk célszerűnek, mivel ezek alapját a nyersanyagok képezik: élelmiszeripar, vasipar, bőripar, textilipar, faipar, agyag-, föld- és kőfeldolgozó iparcsoportok sorrendjében. A vásárok néprajzát tárgyaló fejezet a paraszti gazdálkodás, árutermelés széles kínálatába, az árucsere évszázadok alatt kialakult rendjébe, szokásaiba vezeti be az olvasót. Az így értékesített felesleg, áru révén szerzi meg a parasztság az egyéb szükségleteinek kielégítéséhez nélkülözhetetlen pénzt. A kézművestermékek minőségéről, {6.} sokféleségéről, a mesteremberek munkájának béréről a városi, megyei árszabások, bérszabályzatok adnak tájékoztatást a kötet Függelékében.

Az egyes iparcsoportokon belül, az iparágak részletesebb tárgyalásánál kitérünk a magyar jellegzetességekre, bár éppen a kézművesség területe az, amelyen belül a nyugat-európai technikai kultúra a legkülönbözőbb nemzetiségek képviselőinek kezén válik hazai gyakorlattá. A fokozatosan szélesedő társadalmi munkamegosztás keretében a termékek előállítóinak nemzetiségi hovatartozása mellékessé válik itt is, akárcsak a háziipar területén.

Vizsgálódásunk kiterjed az egész Kárpát-medencére, bár többségében a mai ország területén végzett néprajzi gyűjtések, múzeumi és levéltári adatok képezik az összegezés alapját. Az erdélyi magyarság néprajzára vonatkozó irodalomra általában hivatkozunk, de az ott megjelent monográfiák eredményeit nem kívánjuk aprópénzre váltva fejezeteinkbe beolvasztani. A magyar néprajzkutatóknak határainkon túl folyamatos helyszíni gyűjtésekre és levéltári kutatásokra nem volt sok módjuk. A mutatkozó hiányok serkentsék a kutatás új nemzedékét a pótlások elvégzésére.

Témánk időhatárai a 14–20. századra terjednek ki. A korai századok kézművességének csak vázlatos áttekintését kíséreltük meg, hogy a 17. századtól egyre szaporodó adataink érthetőbbek legyenek. A bevezető tanulmány történeti-néprajzi módszerével, a céhes iratok bőséges történeti adatainak felhasználásával azt a folyamatot kívánja felvázolni, amint a kézművesség művelői városról mezővároson át a falvakba áramlanak a századok során változó intenzitással. Működésük során a helyi szükségletek kielégítésében, a paraszti önellátás lazításában, bomlasztásában vesznek részt, illetve új technológiai ismeretek, eszközök terjesztőivé válnak. Úgy véljük, hogy a magyarság európaivá alakulásának egyik fontos területe a kézművesek országokat átszelő vándorútjainak kultúraközvetítő szerepe. Ugyanakkor fontosnak tartjuk, hogy a parasztság polgárosulásának fogjuk fel a falu kézműveseinek ténykedését még akkor is, ha életmódjukban sokszor nem különböznek a parasztságtól. Speciális tudása révén nem parasztiparosnak, hanem iparosnak tartjuk a kétlaki kézművest is, aki potenciálisan a kapitalista fejlődés során a szakmunkás réteghez számítható.

Domonkos Ottó