A jelmeztervezés helyzete

A jelmezek ebben a korszakban általában a színész tulajdonát képezték. A vidéki színházaknál az alkalmazás elengedhetetlen előfeltétele volt a saját ruhatár. Vidéken rendszeresen előfordult az is, hogy a város egyik jómódú hölgye ruházta föl a primadonnát: „Társaságba is gyakran járunk; engemet sokat invitálnak ebédre, ozsonnára; különösen Vojnits Gábrisné, aki már több selyemruhákkal is megprezentelt, és Markuliné tekintetes asszony, aki gyakorta kistaféroz, amikor új szerepre készülök” – jegyezte fel Blaha Lujza naplójába 1864 októberében Szabadkán.13 Van ellenpélda is: 1880-ban a Népszínház Székely Katalin-bemutatójára Pálffy Daun Lipót készítette a kosztümterveket. Jászai Marinak Az ember tragédiája jelmezeinek megtervezésében Paczka Ferenc és Feszty Árpád festőművész segített. Ez már az új színházi törekvések hatását tükrözi.

Történeti és népi tárgyú színműveknél a század végére lassan elfogadottá vált, hogy a színház csináltassa a jelmezeket, esetleg hozzáértő művész tervezésében, de továbbra is a színész és a rendező ízlése döntött. A „modern” daraboknál pedig a minél pompásabb megjelenés, a vetélytárs legyőzése volt a cél. A színésznő, ha tehette, Bécsből vagy Párizsból hozatta ruháit: „Méltán feltűntek Lánczy Ilka toalettjei, melyek Ch[ristoph] Drecoll híres bécsi divattermében készültek” – írta a Vasárnapi Újság 1896-ban Robert Bracco Hűtelen című vígjátékának vígszínházbeli bemutatójával kapcsolatban.14 Nagy port vertek fel 1917-ben Fedák Sári toalettjei, amelyeket Bródy Sándor A szerető című darabjához a híres bécsi avantgárd művészeti műhelyből, a Wiener Werkstättéből rendelt meg. A legelegánsabb hazai szalonok is rendszeresen készítettek színpadi ruhákat. A Vasárnapi Újság divatrovata az újonnan varrt színpadi kosztümöket is részletesen bemutatta olvasóinak: „A Monaszterly és Kuzmik utódai által a Nemzeti Színház egy előkelő művésznőjének készített gyönyörű öltözékek ezek, melyek az egyszerű, elegáns ízlésnek valódi mintái. A Fromont és Risler közelebbi előadásán Csillag Teréz asszony hét új toalettjével lepte meg a közönséget.”15

Molnár Ferenc: Az ördög. Vígszínház, 1907. Hegedűs Gyula (Az ördög)

{384.} A színházi lapok sokat foglalkoztak a színésznők ruháival. A híradásokban leggyakrabban Holzer Sándor és Berkovitsné szalonjának nevével találkozunk. A Színházi Élet rendszeresen közölte a híres színésznők szerepfotóit, sőt 1916-tól a Párizsból visszatért fiatal divattervező, fotós és grafikus Angelo (Funk Pál) színpadi ruhákról {385.} készült rajzait is mellékelte. A pesti divatot a művésznők ruhái határozták meg, hiszen nemcsak a színháziak, de a „privátok” is ezeket a modelleket másolták. A primadonnának jogában állt, hogy csak a bemutatón vegye fel új ruháját, nehogy utánozzák. A Magyar Színpad pletykája szerint 1903-ban Küry Klárával – aki óvatosságból még a főpróbán is utcai ruhában lépett színpadra – történt az a nevezetes eset, hogy egy hűtlen szabónő közreműködésével Barna Izsó Senki című operettjének premierjén egy segédszínésznő pontosan ugyanolyan ruhában jelent meg, mint ő.16

A férfiszínészek modern öltözékeiket általában megbízható szabójuknál csináltatták, s ez nem volt sajtótéma. Egyedül Hegedűs Gyulának Az ördög címszerepének alakításához viselt, vörös selyemmel bélelt, vörös mellénnyel készült frakkjáról közölték, hogy Mangold Béla Kolos szabó, az 1900-as évek vezető férfidivat-szakértője készítette.

A népszínművek, operettek jelmezeinek legismertebb alkotója (eleinte a Nemzetiben, majd a Népszínházban és a Király Színházban) Csepreghy Ferencné Rákosi Ida, a drámaíró jó ízlésű neje volt, akit Blaha Lujza „tündérujjú Csepreghynéként” örökített meg.

Csepreghyné, aki 1894–1914 között Divatújság címmel saját divatlapot adott ki, lelkiismeretesen elolvasta a darabokat, elképzeléseikről kifaggatta a szereplőket. „Ő igen nagy fáradságot vesz magának. Nem azon van, hogy cifra ruhákat készíttessen, hanem hogy az helyes és korszerű legyen. Egy-egy operettnél, ha egy kicsit idealizálta is a ruhákat, azért alig tért el az igazitól” – írta róla Blaha Lujza.17

Más nevekkel – például Boda Klotild, Caffiné P. Sarolta – is találkozhatunk a színházi reklámokban. Ők többnyire a színház ruhatárának vezetői voltak. Tevékenységük csupán a színház mindennapi igényeit szolgálta: látványos, de átlagos színvonalú és megvalósítású jelmezeket készítettek.