Színpadtechnikai újítások

A 17. század folyamán kialakult kulisszaszínpad gyakorlatilag a 20. század elejéig uralkodott. A kulisszák és a különböző bonyolult emelőgépezetek, látvány- és hangosítási trükkök ejtették bámulatba a nézőket. A dekorativitásra törekvés a 19. század elejétől kezdve mindig újabb és újabb színpadi megoldásokat eredményezett. Ilyen volt a Louis-Jacques Mandé Daguerre által alkalmazott, mozgatható, félkörös vagy negyedkörös panorámakép, a „panorama mouvant”, a mozgó panoráma. Magyarul vándordíszletnek nevezték, mert egy hatalmas {376.} háttérvászonra több jelenetet festettek – például utazás, tengeri vihar, tűzvész stb. –, amelyek elvonultak a nézők előtt, a hátteret ugyanis a színpad két oldalán felállított hengerek egyikéről a másikra csavarták. Ebből alakult ki a század második felében a körhorizont, amely hasonló elven működött, de a jelenetek nem a nézők előtt vonultak el, hanem az egyes díszletek háttereit lehetett ilyen módon előkészíteni és gyorsan változtatni. Daguerre különböző optikai trükköket is alkalmazott a laterna magica segítségével. Diorámaképet épített a színpadra, a hátteret megfestve, az előtérbe valódi tárgyakat állítva.

Nem díszlet-, inkább színházépítési újdonságokat hozott az 1876-ban Bayreuthban épült Festspielhaus, amelyet Max Brückner és Gotthold Brückner tervezett. A Brückner testvérek ismert díszletfestő műhellyel rendelkeztek – ők készítették a meiningeniek díszleteit is. A Festspielhaus építésénél részben a híres német építésznek, Gottfried Sempernek a müncheni Festspielhaushoz készült, megvalósítatlan terveit, részben Richard Wagner színházi utasításait követték. A zenekart lesüllyesztették a színpad elé, a rivalda helyett árkot építettek – addig a színpad két oldalán ültek a zenészek –, a proszcénium-keretet megkettőzték, és az antik színházak alaprajzát idéző, körszelet formájú, meredeken emelkedő, páholyok nélküli nézőteret építettek. Körhorizontot alkalmaztak a gyorsabb színpadképváltáshoz. Szintén Bayreuthban használták először a két oldalról leomló, összecsapódó függönyt. A színház épülete tehát korszerű volt, de a színpadtervek még nem. Wagner ugyan szeretett volna valami újat létrehozni a Gesamtkunstwerk – az „összművészeti alkotás” – szellemében, és próbálta rávenni a híres német– svájci festőt, Arnold Böcklint, hogy készítsen terveket, a művész azonban nem állt kötélnek. A Brückner testvérek színpadtervei a historikus-naturalista stílust követték, részletező, konzervatív kivitelben.

1881-ben leégett a bécsi Burgtheater, s ez az állandó tűzveszélyre irányította a figyelmet. 1882-ben ezért színházi tervezők és építészek megalakították az Asphaleia Társaságot, amelyben részt vett az ismert díszletfestő, Johann Kautsky és vezető mérnöke, Robert Gwinner. A társaság célul tűzte ki a modern színpadtechnika megteremtését: egyrészt tűzbiztonságra, másrészt a gyors színpadképváltozás lehetőségeinek kialakítására törekedve. A színpadi szerkezetek fa alkatrészei helyett – ahol lehetett – vasat alkalmaztak. Olyan hidraulikus mechanikát terveztek, amellyel részenként – utcánként – mozgatni lehetett a színpad felületét, illetve a függőleges díszleteket emelni és süllyeszteni (alsó-felső gépezetek). Újítás volt a színpad hátsó részét {377.} U alakban határoló, emelhető és süllyeszthető, háttérül szolgáló panorámafüggöny is. Az első Asphaleia rendszerű színpadot Halle an der Saaléban építették. Ezután egyik legjelentősebb megbízatásuk a budapesti Operaház színpadának kiépítése volt, amely a megnyitás évétől, 1884-től az 1981–1984-es átépítésig kitűnően üzemelt.

1896-ban Münchenben Karl Lautenschlänger japán hatásra – a kabuki színház ugyanis már régen használta – forgószínpadot tervezett.

Végül, de nem utolsósorban, a 19. század végének újdonságaként a gázvilágításnál biztonságosabb villanyvilágítást alkalmaztak. Ez tűzbiztos volt, és sokkal kevesebb meleget termelt. A nézőteret teljesen el lehetett sötétíteni, a fények kívánság szerint ki-be kapcsolhatókká váltak, erősségüket szabályozni lehetett, és ami a legfontosabb, mellőzni lehetett a szuffita- és a rivaldafényeket. A nézőtérről hátulról és oldalról is világíthattak, a színpadra is bárhova beállíthattak lámpákat, egyaránt használhattak szórt fényt és pontvilágítást, mindenféle színes szűrőt.

Az új színpadi technikákat tehát feltalálták, már csak azokra a szakemberekre kellett várni, akik átalakítják az európai színházkultúrát.