Kiábrándulás és újrakezdés

A Forradalmi Kormányzótanács lemondása után három nappal, augusztus 4-én óriási csalódás és megdöbbenés kísérte a román hadsereg bevonulását Budapestre. A román megszállás Horthy Miklós Nemzeti Hadseregének megérkezéséig tartott. Nyár derekától országszerte megszaporodtak a fehérterrorista szervezetek akciói. A színházakat arra kötelezték, hogy július 7-től nyári szünetet tartsanak. Az augusztus végi politikai fordulat után azonban már lépni kellett. A Színházi Élet augusztus 31-től szeptember 6-ig tartó hétre szóló száma csak a rányomtatott „Censurat: Bogdán” jelzéssel jelenhetett meg. A lap Megnyílnak a színházak című vezércikke éles hangon kommentálta az elmúlt fél év eseményeit: „A tehetség ellen fellázadt tehetetlenség, ez volt a szovjet művészeti politikája. Míg a Nemzetiben a népbiztos Pogány elvtárs dilettáns darabját [...] kellett játszani, addig a gyűjtőfogházba deportálták Herczeg Ferencet, Molnár Ferenc Ördögét pedig szabad volt játszani egész Európában, csak éppen Pesten {884.} nem. Madách Ember tragédiáját pedig a falanszter jelenet miatt teszi indexre a legfőbb szabadság nevében a kormányzó szovjet.

Szellemi gályamunka, ez volt a diktatúra alatt sorsa nemcsak az íróknak, hanem a színészeknek is, legelőkelőbb, legmagyarabb színészeket, színésznőket – hiába kapálóztak ez ellen – Szamuely szigorú paranccsal kényszerítette, hogy az ő tragikomikus vörös ármádiájuk számára rendezett toborzáson részt vegyenek. [...]

A káros zsarnokok legelőször a színpadon buktak meg. Ott szabotáltak először. [...] Újra szabadok vagyunk.”26

A megfogalmazásban már mintha a színésztársadalom egy részének apológiája is megszólalt volna. A szabotálással a cikkíró pedig arra az esetre utalt, amikor július 6-án, egy nappal „a színházakra ráparancsolt szünet” előtt a Magyar Színház színpadán Vágó Béla, a Király Színházban pedig Tarnay Ernő bejelentette a közönségnek, hogy mivel igazgatójukat, Beöthy Lászlót Pogány József népbiztos indoklás nélkül elbocsátotta, szolidaritást vállalnak vele, és már azon az estén sem hajlandók játszani.

Az évadkezdés első lépései közé tartozott, hogy ifjú Ábrányi Emil augusztus végén memorandumot nyújtott be az új kultuszminiszterhez, Huszár Károlyhoz, az Operaház újjászervezése tárgyában, s ennek alapján próbaidőre igazgatói megbízást kapott.

A fővárosi színházak közül legkorábban, már szeptember másodikán, a Vígszínház nyitott ki: felújították a „hazaárulás” drámáját, az Ocskay brigadérost. Az utána következő hetekben azonban visszatértek a névtelennél névtelenebb francia bulvárszerzők darabjaihoz. A nézőtér is elég szomorú képet nyújthatott. Herczeg Ferenc írta le emlékezéseiben: a román parancsnokság „elrendelte, hogy az összes színházakban a nézőtér első sora román tiszt urak számára rezerválandó”.27 A Vígszínház irattára pedig megőrizte azt a körlevelet, melyben felhívták a fővárosi színházigazgatók figyelmét, hogy saját érdekükben ne akadályozzák a román katonatisztek szabadjegyhez jutását.

Az első őszi bemutatót szeptember 20-án a Belvárosi Színház tartotta. Színre vitte Földes Imre Terike című jól szerkesztett vidéki történetét, melyben az addig kevéssé ismert Harsányi Rezső aratott nagy egyéni sikert egy bölcs, öreg főtisztelendő alakjának megformálásával.

A Nemzeti Színház, még mindig Ambrus Zoltán igazgatása alatt, késedelmeskedett a nyitással. Ennek valószínűleg az volt az oka, hogy szeptember 1-jétől 22-ig alapos igazolási eljárást bonyolítottak le. A nevesebb művészek általában felmentést kaptak. Feltételezték róluk, {885.} hogy csak a külső kényszernek engedtek. Beletartozott ebbe a körbe Jászai Mari éppúgy, mint Kürti József, Somlay Artúr, Csathó Kálmán. Beregi Oszkár csak „minisztériumi helytelenítésben” részesült, de a következő év eleji sajtótámadások és az Ébredő Magyarok Egyesülete által kirobbantott utcai tüntetések miatt emigrációba kényszerült. Nagy Adorján magatartását „rosszallják” ugyan, de a színház tagja maradhat. Egyetlen igazán jelentős színésznek kellett távoznia, Lugosi Bélának, aki a diktatúra alatt a színésztársadalom legfőbb szervezője volt. Új tagok is kerültek az együttesbe az év folyamán. Köztük volt Bodnár Jenő, átmenetileg Gombaszögi Irén, hosszú évtizedekre Kiss Ferenc, Lánczy Margit. A nyitó este október elsején Herczeg Ferenc prológusával indult, melyet Jókai Mór már az év elején felújított történelmi drámája, A szigetvári vértanúk követett. Ezután néhány klaszszikust – III. Richárd, Macbeth, Antigoné – játszottak újra. Hevesi Sándor műhelyében a Vígszínház számára már elkészült az a három egyfelvonásos, amely ezekben a hetekben különös aktualitást nyerve a nosztalgikus Régi jó világ címmel került színre november 14-én a Nemzeti Színházban. A darab három Mikszáth-novella – Tavaszi rügyek, Frivol akta, Grisics hitelbe vett bort – alapján készült. Noha alig több mint tíz előadást ért meg, ez volt az első jelentős új magyar bemutató. November 3-án, ezúttal „a Nemzeti Hadsereg tiszteletére” játszották díszelőadásban Vörösmarty Mihály négy évtizedig mellőzött, majd 1915-ben felújított szomorújátékát, Az áldozatot. Aktualitás nélkül is hitelesen hangozhattak a darab nyitó sorai, melyek a távoli útról hazatérő Szabolcs, Előd vezér fia szájából hangzottak el: „Egy napja már, hogy bolygok e vidéken / S még emberarcot nem láttam; de messze / Csonttal fehérlő tért és halmokat, / Melyekben egy népségnek sírja van. / Úgy látszik e hon elnyelé lakóit / S a föld alatt adott nekik hazát. / Ki mondja meg: harc pusztított-e itt, / Vagy a halál megunva börtönét / Dögvészt lehelt a megvénült világra?”28

December 5-én volt az eredetileg március végére tervezett, már említett Herczeg-darab, A fekete lovas premierje. A szerző szerint a drámának kettős akadályt kellett legyőznie: „kétféle cenzúra tiltotta le a színpadról: először a proletárdiktatúráé, azzal az indoklással, hogy »nacionalista tendenciája miatt ez idő szerint nem előadható«, másodsorban a román katonai cenzúra ugyanazzal a kifogással.”29 Az előbbin nem is lehet csodálkozni, hiszen egyik jelenetében a „szerviánok” vezére, Borotin ekképpen elemezte a helyzetet: „Bécsben, Pesten a demokraták az urak. De nem tart már sokáig! Már készül az ellenforradalom. {886.} Ha felülkerekedünk – és felül fogunk kerekedni! – akkor nyíltan leszámolunk a pesti prókátor-bandával. De addig igenis álarcosbált kell játszanunk és rébuszokban kell beszélnünk.”30 A 48-as magyar honvédszázados, Gáy András pedig így indította csatára katonáit: „Egy életét védő nép dühös kétségbeesését zúdítjuk neki a rablónak! Előre!”31 (Mindezeket persze Herczeg még március 21. előtt írta.) Nem véletlen hát, hogy a két világháború közti magyar kulturális életben hosszú ideig ő töltötte be az „írófejedelem” posztját. A Nemzeti Színház hétköznapi műsorát jórészt egy múlt századi „magyar ciklus”, majd az Ivánfi Jenő által újrarendezett szophoklészi Elektra és az ezúttal Ódry Árpád rendezésében felújított Hedda Gabler tette ki.

Egyébként a múlt századi magyar dráma más társulatoknál is otthonra lelt: a Vígszínház egy-egy Kisfaludy Károly-, illetve Csiky Gergely-darabbal próbálkozott, a Belvárosi Színház pedig ezúttal sikerrel játszotta Szigligeti Ede – a maga idejében egyetlen előadást megért – Toldi Miklós élete köré szőtt vígjátékát, a Rózsát. A bemutató kapcsán Rákosi Jenő gratuláló levelet írt Bárdosnak: „Mert folytonosságnak kell lenni az irodalmi öntudatban. Nem szabad idegen rokkába kapcsolni a mi drága fonalunkat, hanem csak a magunkéba”.32 Félreérthetetlen volt a tendencia – mindenki a „régi jó világot” akarta felidézni.

Nagy Adorján – színész, rendező. Ismeretlen szerepben. 1910-es évek.

A Magyar Színház ősszel egyetlen új bemutatót sem tartott, és régi repertoárján éldegélt. A Király Színház pedig, miután megbukott a Farsang tündére című, már ismert zenei anyagot felhasználó Kálmán-operett, százas szériában játszotta Vincze Zsigmond Cigánygrófné című zenés játékát.

Vidéken játszott ki-ki, ahol tudott. Kolozsvárt az utolsó előadást a régi színházban szeptember 30-án tartották. A Hamlet került színre Janovics Jenővel a {887.} címszerepben. Az előadást azonban a cenzúra csak úgy engedélyezte, hogy abból a nagy monológot („Lenni vagy nem lenni...”) az első sor kivételével nem volt szabad elmondani. Új évadjukat pedig már a Szamos-parti nyári színkörben október 4-én az operarészleg bemutatójával kezdték meg. Nehezítette helyzetüket, hogy az épületért bért kellett fizetniük és az előadások után külön adót is.

Érthető, hogy az Országos Színészegyesület vezetősége december 12-én memorandumot küldött az antant „jóvátételi bizottságához”. Tartalmáról Szilágyi Vilmos elnök és Géczy István titkár a Színészek Lapja 1920. 1. számában tájékoztatta a tagságot: „a magyar színészet történelméből vett adatokkal bizonyítottuk be, hogy azokban a városokban, amelyekre idegen államok a hódító jogán igényt tartanak, a magyar kultúrának oly erős vára van, ahonnan a magyar eszmét, a magyar nyelvet száműzni nem lehet”. A továbbiakban pedig a magyarok türelmét, a nemzetiségekkel való zavartalan együttműködését igyekeztek bizonyítani: „Nagyszebenben, az erdélyi szászok főhelyén, a legutóbbi időkig a téli hathónapos főszezonban német színtársulat bírta a színházat, s a magyar színészek csak egyetlen nyári hónapot töltöttek ott. Brassóban, Temesvárt és Pozsonyban majdnem ugyanez volt a helyzet.

De a Délvidéken lakó szerbek sem panaszkodhattak elnyomásról. Ott a magyar színészek mellett gyakran működtek a szerb társulatok.

Csak éppen román színtársulat nem járt rendszeresen Magyarországon. Ennek a magyarázata egyrészt az, hogy román színtársulat alig is van (ma is csak Bukarestben és Jassyban van színház); másrészt és főleg pedig az, hogy Magyarországon – Erdélyt is beleértve – egyetlenegy igazi román város sincs.”33

Az esztendő utolsó napján, a közállapotokra való tekintettel a „színházügyek” bizonyos mértékig visszakerültek a Belügyminisztériumhoz. A 90.089/1919. számú belügyminiszteri rendelet ugyanis ismét meghatározta a „nyilvános színielőadások engedélyezésére” vonatkozó rendőrségi feladatokat.

Az új esztendő rosszul indult. A békefeltételek megismerésekor január 17-től 20-ig országos gyászt hirdettek, ezeken a napokon a színházak sem játszottak. Természetesnek kell tartanunk, hogy ilyen körülmények között az 1919–20-as színiévad második felének művészi teljesítménye csupán néhány említésre méltó eseményre korlátozódott. A Belvárosi Színház Szép Ernő Patika című, egy századfordulós alföldi kisváros tartalmatlan életéről szóló, február 13-án bemutatott darabja aligha jelentett felkavaró újdonságot. Márciusban ugyanez a {888.} színház Schönherr Gyermektragédiáját játszotta Bajor Gizivel mint vendéggel egy tizenhat éves parasztlány szerepében. Az nyilván senkinek sem okozott meglepetést, hogy Pekár Gyula államtitkár – aki nemrégen alapíttatta meg az Országos Színművészeti Tanácsot – már néhány nap múlva, február 21-én bemutatóhoz jutott a Nemzeti Színházban. Egyfelvonásos drámai költeményében a múlt, a jelen és a jövő allegorikus alakjai szólaltak meg. Egy hónap múlva Herczeg Ferenc kis ünnepi játéka, Az árva korona került színre, a színpadi háttérben az országcímer hazafias hangulatot keltett. Komolyabb sikert a Városi Színház ért el, ahol február 20-án indult el Buttykay Ákos Az ezüst sirály című nagyoperettje egy hosszabb széria felé. Csak az évad vége felé lehetett látni az egyetlen, irodalmi mértékkel ítélve is értékes produkciót: mikor a Vígszínház május 8-án vállalkozott a Ványa bácsi bemutatására Hegedűs Gyulával a címszerepben. Másnap tartotta a Vígszínház Részvénytársaság huszonötödik rendes közgyűlését.

Nyilván a hagyomány ápolását, a múlt alkotó szellemének felidézését szolgálta, hogy Székesfehérvárott január 31-én és február 1-jén a helyi színtársulat a város és a megye vezetőségével együtt díszelőadásokkal ünnepelte meg a székesfehérvári színjátszótársaság megalakulásának századik évfordulóját.

A műsoralakítás bizonytalanságain aligha lehet csodálkozni. Hiszen a hazai színésztársadalom félelmei nem voltak alaptalanok. A színházi szakemberek, színházművészek most ébredtek igazán tudatára, hogy a békekötés feltételei a további működést milyen mértékben szűkítik majd be. Kétségbeesett aktivitásukat jelzi, hogy akkor, amikor a magyar kormánydelegáció február 20-án visszaindult Párizsba, a Színházi Életnek azt a számát osztogatták, amelyben a történelmi Magyarország térképén megjelölték az elszakítandó területeken született művészek születési helyét. Rá egy hétre pedig a lap első oldalán, vastag betűkkel, jajkiáltásként írták le: „Ez a térkép bizonyítja, hogy az európai kultúrának mekkora kincsét akarják odakünt összezúzni. [...] A mi térképünk az igazság statisztikája. És győznie kell, mint magának az igazságnak, amit fájdalmas hívséggel ábrázol.”34 Mindennek természetesen nem volt foganatja. Talán a szakmának ezt a gesztusát jutalmazta az ország vezetősége, amikor elvállalta, hogy a lap 9. számában Politikusok a színházról című nyolcoldalas nyilatkozatsorozatban fejtse ki ennek a művészetnek az adott viszonyok közötti fontosságát. A huszonhárom hozzászólás szerzői között volt Beniczky Ödön belügyminiszter, Giesswein kanokok, Haller István {889.} kultuszminiszter, Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök, Rakovszky István, a nemzetgyűlés elnöke és Nagyatádi Szabó István.

A Nemzeti Színház 1920 április–májusában múltjának legnagyobb értékeihez nyúlt: a Bánk bán után a Csongor és Tündét, majd Az ember tragédiáját újította föl.

A főváros színházi életében némi változást hozott, hogy az Unió Részvénytársaság március 25-i hatállyal átvette a Belvárosi Színházat is, ugyanabban a hónapban pedig a Városligetben megnyílt – a régi Kis Színkör épületének átalakításával – egy széles tömegek befogadására alkalmas intézmény: a Colosseum Színház. Műsora a Molnár György-féle látványosságok hagyományára épült: az első két napon a Verne regényéből készült színművet, Az óceán hajótörötteit mutatták be. (Első este a Harry Grant, második este a Nemo című rész került színre.)

A nemzet tragédiája azonban feltartóztathatatlanul bekövetkezett. 1920. június 4-én Trianonban alá kellett írni a történelmi Magyarországot felszámoló békeszerződést. A színházak természetesen azon a napon nem játszottak. A területelcsatolások a magyar színházi élet addigi szervezeti kereteinek teljes és végleges felbomlásához vezettek. Joggal panaszkodott tehát Elrabolt színházaink című írásában a Színházi Élet évkönyve, a Művészeti almanach: „Kolozsvár, Arad, Nagyvárad, Temesvár, Pozsony, Kassa, Pécs […] A magyar színészet ezekben a városokban emelte legszebb templomait. A háború előtti években tíz olyan városunk volt, amelyeknek [az] Országos Színészegyesület és a kultuszminiszter elsőrendű színházi koncessziókkal adott engedélyt. A megszállott városokon kívül ebből a tízből mindössze három maradt meg Csonka-Magyarországnak: Debrecen, Szeged és Miskolc.”35

Egyetlen reménysugárnak tűnt, hogy Kolozsvárott Janovics Jenő kieszközölte Goga Octaviannál, hogy egyelőre egy esztendeig magyar társulat látogathatja az erdélyi városokat: Brassót, Deést, Csíkszeredát, Sepsiszentgyörgyöt, Székelyudvarhelyt, Marosvásárhelyt, Szamosújvárt, Nagykárolyt, Dévát, Nagyszebent.

A vidéki színészet újjászervezése a színészegyesület „felvételi vizsgabizottságának” felállításával indult június 16–19. között. A bizottságot felkérték, hogy a felvételeknél „a legszigorúbb mértéket alkalmazza, tekintettel arra, hogy a forradalom nagyszámú nemkívánatos elemet hozott a színészethez”. Thury Elemér szigorú vizsgát kér – „a keresztény kurzus szemmeltartásával”. Javasolja a „törzslapozást a vallásfelekezet bejegyzésével”. 36

A jövő meglehetősen bizonytalannak ígérkezett.