Az első fordulat: az „őszirózsás forradalom”

Attól a perctől kezdve, hogy 1918. október 16-án Tisza István gróf a Parlamentben bejelentette, hogy „a háborút elvesztettük”, rendkívül gyorsan követték egymást az ország sorsát kedvezőtlenül befolyásoló események. Tíz nap múlva megalakult a Nemzeti Tanács, október 30-án este pedig kitört az „őszirózsás forradalom”. A miniszterelnöki posztot Károlyi Mihályra bízták, hogy átvezesse a hitelét vesztett régi politikai vezetőréteget egy korszerű, polgári államformába, amelyre azonban hirtelen sötét árnyat vetett, hogy Tisza Istvánt még ugyanaznap este orvul meggyilkolták. November 2-án Munkástanács alakult, amelyet néhány nap múlva a Katonatanács, sőt – a hazatért katonaviseltek összefogására – a Katonaszínészek Tanácsának megszervezése követett. November 4-én életbe lépett a fegyverszüneti megállapodás. De – noha a már említett általános gyanútlanság miatt, legalábbis a szélesebb társadalmi körökben valószínűleg senki sem számított rá – megkezdődött a Felvidék és a Délvidék megszállása. A dualizmus hivatalos megszüntetését és a Monarchia visszavonhatatlan fölbomlását jelezte a november 16-i „I. számú néphatározat”, mely kimondta: „Magyarország minden más országtól független népköztársaság”. November 25-én az Újvidéken tartott Szláv Nemzeti Gyűlés kimondta a dél-magyarországi megyék csatlakozását Szerbiához, december elsején pedig a gyulafehérvári román politikai találkozó jelentette be Erdélynek Romániával való egyesülését. Másnap a megszálló román csapatok elindultak: Marosvásárhely, Beszterce, Brassó után december 24-én elérték Kolozsvárt is. Egy nap múlva a szerbek bevonultak a Muraközbe, a balkáni francia hadtest pedig, későbbi politikai céljai érdekében Szegedet szállta meg. Ezzel párhuzamosan a csehszlovákok Pozsony után Kassára is bevonultak,

Nem véletlen, hogy ezt a tömör történeti összefoglalást be kellett {869.} iktatni. Hiszen az így kialakult állapotok közel két évvel a trianoni békekötés előtt világosan jelezték a várható fejleményeket. Az addigi „Nagy-Magyarország” viszonyai között száz esztendő alatt kialakult színházi szervezetet ugyanis már itt és ekkor szétverték. A belpolitikai bizonytalanság mellett – melyet a kialakulatlan államforma, az egymást váltó kormányfők, az egyre inkább megerősödő szélsőséges politikai irányzatok okoztak – a külpolitikai katasztrófa közeledése miatt a színésztársadalom a fennmaradás lehetőségeit keresve igazodni próbált.

Almási Tihamér – Serly Lajos: A tót leány. Szeged, 1919. Baróti József (Lipták)

A színházak, legalábbis Pesten, a fordulat pillanatában háromnapos szünetet akartak beiktatni. A Nemzeti Tanács azonban másképp rendelkezett. A Nemzeti Színháznak november elsején ingyen előadást kellett tartania. A Bánk bánt tűzték ki. Nem egészen világos okokból levetették a műsorról Szomory Dezső még áprilisban bemutatott II. Józsefét. Talán Kosztolányi Dezső megjegyzésére emlékeztek, mely szerint a mű egy „forradalmár-zsarnokot” vitt a színre. Egy újságíró észrevette, hogy a Nemzeti titkári irodájának egyik székén a királyi páholy vörös drapériája látható. Nehezítette a helyzetet, hogy a Várszínházba katonaságot szállásoltak be. November 10-én színészküldöttség – Ódry, Pethes, Somlay, Horváth, Náday és Fehér – jelent meg az igazgatói irodában és színésztanács felállítását követelte. Mások tiltakoztak egy esetleges „sociétaire-rendszer” ellen. Ambrus Zoltán igazgató, akit különben már ez idő tájt is élesen támadott a szocialista Mácza János, kivédte ezt a javaslatot és inkább a vezető színészek egyéni tanácsadását részesítette előnyben.

A forradalom külső jele, hogy november 2-án a Nemzeti Operaháznak átkeresztelt színház műsoron kívül a Hunyadi László ingyenes díszelőadásával ünnepelt. Országos viszonylatban is megkezdődött az „igazodás”. Mint azt a Színészek Lapja 11. számának első oldalán közölték: „Van szerencsénk értesíteni az Egyesület t. tagjait, hogy Szilágyi Vilmos elnök úr egy küldöttség élén, a forradalom napján bejelentette a vidéki színészet csatlakozását a Nemzeti Tanácshoz. Ugyancsak bejelentette elnök úr a Köztársasághoz való csatlakozást is.” A szegedi Színésztanács november 7-i ülésén a helyi Munkástanács képviseletében Juhász Gyula is megjelent. Beszédében a hanyatló vidéki színészet megújítását sürgette, az igazi értékek jogos érvényesítését. A Színésztanács mindenesetre átvette a színház vezetését, kezelését {870.} és Lugosi Döme javaslatára függetlenítette magát az igazgatótól, jelenlétét azonban az üléseken megkívánták. Megalakult a már említett Katonaszínészek Tanácsa „a maguk anyagi és erkölcsi helyzetének, jövőjének biztosítására”. Küldötteik az Országos Színészegyesület november 12-én tartott igazgatótanácsi ülésén a jegyzőkönyv tanúsága szerint reálisan ítélték meg helyzetüket, és egy cseppet sem próbálták szépíteni : „Ebben a káoszban a színészetet is sok csapás érte. Menekülniök kellett egyes helyekről, kiraboltak társulatokat, sokan kénytelenek szünetelni”. Az akkori szegedi színigazgató, Almássy Endre – meglehetős előrelátással – így szólalt fel: „A forradalom, sajnos, mindenütt a magánérdekek sérelmével jár. […] A magyar forradalom két részből állott, első volt a nemzeti forradalom, amelyből a magyar színészetnek is ki kell vennie a részét.

Nagyobb rázkódtatással jár a szociális forradalom, amely feltartóztathatatlanul zúg végig a világon. Ebben a forradalomban ki kell hogy vegye részét a színészet is, és ennek megoldása a tanács kötelessége lesz.”8 A Színházi Életben jelent meg az a hír, amely arról tudósított, hogy a kassai Nemzeti Színház művészei és a debreceni színtársulat tagjai letették a „hűségesküt” a Magyar Nemzeti Tanácsnak. A kecskeméti Katona József Színház közönsége néhány nappal megelőzte korát: az évadnyitó előadáson – október 25-én – bemutatott Földes Imre-darab, A császár katonái előadása után sokan spontán tüntetésbe kezdtek. Sopronban, ahol október 5-én kezdett Balla Kálmán társulata, nehéz helyzet állt elő. Amikor a lakosság tudomásul vette a háború elvesztését és a spanyolnátha-járvány is tetőzött, a közönség elmaradt a színházból. A társulat nem tudott másként megélni, mint hogy konzorciummá alakult át. „Előfordult, hogy a Hotel Imperiál című darab előadása közben kialudt a villany, gyertyafénynél folytatták, a forradalom lázában a közönség, főleg a karzaton, belekiabált az előadásba […] A társulat szociális érzésű tagjai vasárnap délelőttönként haladó szellemű darabokat adtak elő”.9 Színre került például Földes Imre műve, A császár katonái.

Pécsett már november 14-én megkezdődött a szerb megszállás. Ebben az időszakban a városban Füredi Béla együttese játszott, melynek néhány előadását a katonai hatóság betiltotta. 1919. február 23– március 14. között a megszállás elleni tiltakozásul „hazafias sztrájk” bontakozott ki Pécsett, a színházban sem tartottak előadásokat. A szerb hadsereg katonatisztjei és a megszálló hatósághoz tartozó jól fizetett alkalmazottak viszont az ekkor létesült állandó kabarészínházba {871.} jártak szórakozni, ahol a műfaj legfrissebb alkotásainak tapsolhattak. Így ez a színjátéktípus a körülmények következtében kivirágzott.

Még tragikusabbá vált a helyzet Szabadkán, ahol 1918 őszétől kezdve 1945 (!) őszéig nem volt hivatásos magyar színjátszás.

Rendkívül tanulságos a Színházi Élet 1918. november 10-én megjelent 45. száma, amely – elütő tipográfiájú, Írók és művészek a nagy napon címmel – tizennégy oldalas összeállítást közölt Bús-Fekete László tollából. A beszámoló egyértelműen a polgári radikális irányzat előtérbe kerülésére utalt. Ugyanakkor azt is tükrözte Bús-Fekete beszámolója, hogy egy szűk körről van szó, mely a társadalom szélesebb rétegei számára szinte ismeretlen személyekből áll. A cikk szövege mindenekelőtt az 1848-as forradalommal állította párhuzamba a jelen eseményeit, első oldalán Károlyi Mihály képe Kossuth Lajosé mellett szerepelt. A közelmúlt krónikáját a „főszereplők” portréi illusztrálták: Jászi Oszkár, Kunfi Zsigmond, Garami Ernő a politikusokat, Fényes László, Purjesz Elek, Kéri Pál az újságírókat képviselte. A művészek közül Bíró Lajos, Gábor Andor, Hatvany Lajos báró (!), Nádas Sándor, Balázs Béla, Zilahy Lajos, Vértes Marcell, Beregi Oszkár, Ferenczi Károly és – a kolozsvári Nemzeti Tanács egyik alelnökeként – Janovics Jenő rendező arcképét közölte a lap. Ezt Várnai Zseni forradalmi verse, a Katonafiamnak követte.

Nem lehetett tehát véletlen, hogy a Színészek Szakszervezetének megszervezése is csakhamar elkezdődött. Az elnöki pozícióra Kürti József, a tényleges irányítást jelentő főtitkári munkakörre pedig Lugosi Béla volt az egyetlen esélyes jelölt.

A politikai változások feszültségeket okoztak, a színházi élet átrendeződéséhez vezettek. A Nemzeti Színház három évtized elteltével felújította és október 10-én bemutatta a Nórát Hevesi Sándor rendezésében, Paulay Erzsivel a címszerepben. Felmerült Lengyel Menyhért Az igazi hős című drámájának bemutatása is, ami azonban akkor tisztázatlan indokok miatt elmaradt, s a darabot azóta sem játszották. Természetesen támadták a Belvárosi Színház Herczeg Ferenc-bemutatóját, a Tillát (november 22.), mert a szerzőt Tisza István barátjának minősítették. Szerencsére az előadás egy sikeres új amorózóval gazdagította a színészvilágot: ekkor lépett először színpadra Petheő Attila. Érdeklődést keltett a Vígszínházban Arcübasev Szenvedély című darabja, talán azért is, mert Bródy Sándor fordításában és átdolgozásában mutatták be. A legértékesebb kezdeményezésnek azonban mindenképpen egy új „irodalmi kabaré”, az Andrássy úti Színház megnyitása {872.} bizonyult. November 24-én tartott bemutatkozó műsoruk szerzőinek sorában Hatvany Lili, Karinthy Frigyes A téma című tréfájával és Ady Endre Az utca éneke című verses jelenetével szerepelt. December 17-én a kiváló előadó-művésznő, Medgyaszay Vilma megnyitotta kamaraszínházát Medgyaszay Színház néven.

Az évad második fele, 1919 első néhány hete, látszólag változatlan körülmények között folytatódott, valójában az előző hónapok kedvezőtlen tendenciái erősödtek meg. Az új év első napján a csehszlovák hadsereg bevonult Pozsonyba, Nyilván ennek következménye volt, hogy a vidéki színészet országos felügyelője fölkérte Pápa városát, hogy január 10-től fogadja be az északi színikerületből menekülni kényszerülő Heltai Hugót és társulatát.

A magyar fennhatóság alatt maradt területeken egyre szélesebb körben alakultak meg a Kommunista Párt helyi szervezetei. Ezzel párhuzamosan jobboldali, ellenforradalmi próbálkozások is felütötték a fejüket. Ezek közül később jelentős politikai erővé vált a Bethlen István gróf által vezetett Nemzeti Egyesülés Pártja. Egyre beljebb nyomultak a román csapatok az ország területére. Nőtt a társadalmi elégedetlenség, már az erőszakos cselekmények sem voltak ritkák. Amikor március 20-án az úgynevezett Vyx-jegyzék egyértelművé tette az ország feldarabolásának szándékát, a polgári forradalom utolsó kormánya is lemondott.

A Nemzeti Színháznak még volt ereje három új magyar dráma bemutatására. Január 10-én Ivánfi Jenő rendezésében vitték színpadra Lengyel Menyhért Sancho Panza királysága című, a „népi hős” igazságáról szóló költői játékát, melyet azonban a történelmi események keserves valódisága meglehetősen elhalványított. Két hét múlva viszont erőteljes tragédia szólalhatott meg a Nemzeti színpadán. Hevesi Sándor rendezte meg Barta Lajos Örvény című drámáját. A vezető szerepeket Kürti József, Forgács Rózsi, Pethes Imre és Márkus Emília alakította. A történet, amely ugyan csak tizenöt előadást ért meg, példaértékű lehetett, mert egy alacsony sorból felemelkedett dinamikus reformegyéniséget állított a cselekmény tengelyébe, akinek nagyszabású, de irreális tervei megvalósíthatatlannak bizonyulnak, őt magát pedig, kényszerű kompromisszumai ellenére, kiveti magából az úri világ. Néhány hónapon belül történelmi méretekben éppen ez ismétlődött meg.

Hasonló „előrejelzésnek” ítélhető Hevesi Sándor új tragédiája, a február 21-én bemutatott Császár és komédiás. Színész főhőse, Genesius nem enged a pogány hatalomnak és mártírhalála árán is vállalja {873.} a krisztusi életeszményt. (A darabot közel félszázszor játszották.) Készen volt a Nemzeti számára Herczeg Ferenc aktuális tematikájú új darabja, A fekete lovas is. A március 24-re tervezett bemutató előzetese azt ígérte, hogy „szelleme, levegője, hangja gyönyörűen illik a mai forradalmi időkhöz. Azt a hangot üti meg, mely most minden magyarból kikívánkozik, és azt az érzést ébreszti, melyet erőszakkal elszakított nemzetiségeink éreznek.”10 Hiába játszódott azonban a cselekmény 1848–1849 fordulóján, és hiába írtak be Károlyi Mihály aggodalmai miatt a darabban lévő összes „szerb” szó helyett „balkánit”, „martalócot”, sőt „feketét” – a darabot ekkor mégsem lehetett bemutatni.

1919 első negyedévének legérdekesebb vállalkozása az egykori Thália Társaság szellemében megszervezett Madách Színház volt. A korszakot lezáró bemutató – Lengyel Menyhért egyfelvonásosa, a Névaparti estély – pedig a Medgyaszay Színházban került színre az újabb nagy politikai fordulat előtt, március 17-én. A szerző 1918. június 31-én ezt jegyezte fel naplójába: „Darabjelenet: a forradalom alatt Pétervárott, rongyos ruhákba öltözve, összejönnek titokban az arisztokraták […]. Az öreg cselédek kiszolgálják őket, elfüggönyzik az ablakokat, kint puskalövések. »Nem vigyáztunk eléggé, nem lett volna szabad háborút indítani.« »Ne politizáljunk, hanem szórakozzunk!« Egy kis udvarlás, generálisné újságot olvas. Lenn hirtelen megölnek valakit. Megkezdődik a koncert. Betör egy vörösgárdista, szitkozódik, inteni akar társainak, hogy sortüzet adjanak az ablakokra. »Engedje, hogy befejezzük a mulatságot….« Hangversennyel, énekkel úgy meglágyítják a vöröskatonát, hogy végre eltávozik: »Szórakozzanak tovább.« S a kis hercegasszony: úgy ápolták, mint a gyönygyvirágot, még újságot sem olvasott soha. Apja elmenekült, ő itt maradt, most mindenki őt becézi és gondozza. »Istenem, hiszen mi is csak emberek vagyunk, kinek vagyok én ellensége? Csak a kertemnek éltem és a muzsikának meg a szép könyveknek…« A kis hercegnő valóságra ébredése. A vöröskatona leszól: »Bajtársak, itt nincs senki!« Belelő a cár arcképébe. Lenn csoportozat, ülnek, dohányoznak. Szemet hunynak.”11 A történelem azonban nem egészen így alakult…