| JEGYZETEK | TARTALOM | JEGYZETEK |
{790.} 9. A színháztörténet-írás kezdetei
FEJEZETEK
A kiegyezéstől az első világháborúig tartó korszak a szellemi alkotások mennyiségét és színvonalát tekintve egyedülálló Magyarország történetében. Az irodalomtörténeti, művészettörténeti szakirodalomhoz viszonyítva a színháztörténet művelői szerényebb eredményekről számolhattak be ebben az időszakban. Ennek csak egyik oka, hogy a tudományos körök nem vették komolyan a magyar színháztörténetet. A színészet múltjával hosszú ideig nem komoly tudósemberek, hanem színészek, színházi súgók és ügyelők foglalkoztak, akiket a műveltségbeli korlátok mellett a szakmai féltékenység és hiúság is befolyásolt munkájuk során.
A színháztörténeti kutatást módszertani nehézségek is akadályozták. Nehéz volt eldönteni, mi a színháztörténet tárgya. A színészek, színházigazgatók életrajza, pályaképe? A drámai alkotások bemutatóinak története? A színházépítés históriája? A színjátékok és a színészek játékának kritikai fogadtatása? Mivel források alig maradtak fenn a magyar színészet történetéről, még nehezebbé vált a tájékozódás. A hazai színháztörténeti munkák egyik első darabjában Klestinszky László már felhívta rá a figyelmet, hogy a színháztörténetben az írott források mellett nagy szerepe van az adatközlők szóbeliségének is: „A magyar színészet története eddig még nincs megírva, és minél tovább halad annak megírása, annál tökéletlenebb és hiányos lesz a munka, mert ahhoz megkívántató adatok gyűjtése mindig nehezebbé válni, az eredeti források pedig kiapadni fognak, s így csupán nem hiteles kombinációkon és költött beszédeken alapult adataink lesznek, sőt az előadó színészek és színésznők neveit is alig fogjuk tudni, miután az eddig megjelenni szokott színházi zsebkönyvek többé ki nem adatnak […], s így majdnem bizonyossággal lehet hinni, hogy ha az tovább is így marad, a jövő nemzedék aligha fogja vehetni és olvasni egy hiteles adatokon alapult magyar színészet történetét.”1
Míg a század végére szinte valamennyi tudományágnak a Magyar Tudományos Akadémia és az egyetem kebelében vagy a kutatók által létrehozott társaságok formájában intézményi bázisa alakult, addig a színháztörténeti emlékek gyűjtését, a színháztörténeti kutatás megindítását a Kisfaludy Társaság, a Nemzeti Színház és az Országos Színészegyesület szorgalmazta.
A hazai színháztörténet-írás kialakulásának alapvető feltétele volt a pozitivizmusnak nevezett tudománytörténeti irányzat megjelenése. {791.} A pozitivizmus szemléleti és módszertani elvei a történeti kutatásban érvényre jutottak, minek hatására a történészek szembefordultak a romantika regényes és anekdotikus elemeket hordozó, belletrisztikus történetírásával. A kutatásokat a pozitív tényekre alapozták, a történetírói módszert az okadatolt elemzés és az adatok gyűjtése jellemezte. Lényegében a pozitivizmus hívta életre a modern irodalomtudományt is, melynek művelői belátták, hogy mindent elölről kell {792.} kezdeni. A tudományszervezés eredményeként nagy adatgyűjtemények, bibliográfiák, forráskiadványok, kritikai kiadások, lexikonok jelentek meg. A pozitivizmus kitágította a szorosan vett irodalomtörténet határait, s tulajdonképpen ennek „résztudományaként” született meg a magyar színháztörténet.
1882-ben a Kisfaludy Társaság pályázatot írt ki a magyar színháztörténet monografikus igényű összegzésére. Két pályázó, Bayer József és Váli Béla is megírta a pesti állandó színház megnyitásáig a magyar színjátszás történetét. A pályázati határidőt meghosszabbították, hogy mindkét kutató átdolgozhassa művét. Bár ekkor még Váli Béla tűnt esélyesnek, a végső döntésnél – 1886. február 3-án – munkája a második helyre szorult; bírálói az aránytalanságot, a darabosságot, a szoros összefüggés és az egyöntetűség hiányát kifogásolták benne. A mű becses melléklete I. Leopold császár Felvinczi Györgynek adományozott diplomája. Váli Béla, noha forráskutatást is végzett, még a romantikus történelemszemlélet szellemében, a történeti tényeket félretéve, Kelemen László alakját helyezte az 1790-ben kibontakozó játékszíni mozgalom középpontjába. Váli Béla összefoglalója 1887-ben jelent meg A magyar színészet története címmel. Fontos szerep jutott ennek a műnek a néhány évig virágzó Kelemen László-kultusz kialakulásában, melynek egyik jelentős eseménye volt, hogy 1888-ban Csanádpalotán síremléket állítottak a „magyar színészet megteremtőjének”. Erre az alkalomra Váli összefoglaló művének idevágó fejezeteiből megjelentette Aradon Kelemen László élete című könyvét. Közvetve ennek az évfordulónak köszönhető az is, hogy elkészült az aradi színház történetét feldolgozó kötet (Váli Béla: Az aradi színészet története, 1774–1889. Bp., 1889), melynek előszavában a szerző hangsúlyozta, hogy a vidéki források felkutatása nélkül nem lehet magyar színháztörténetet írni. Ennek ellenére munkájában alig akad olyan rész, amelyben a forráskutatás, a forrásfeldolgozás tetten érhető volna. Váli Béla történetírói szemléletéről az alábbi sorok árulkodnak: „az aradi magyar színészet megizmosodása s kizárólagossá tétele, nemkülönben a német színészet felett aratott diadala s az országos színészet keretében való impozáns állásfoglalása három tényező érdeme. Nevezetesen a magyar színészek apostoli türelme és szívós szorgalma egyrészt, az aradi polgárság nemzeties érzülete s lelkes hazaszeretete másrészt, végül pedig az aradi hírlapok fennkölt célzatú és ernyedetlen fáradozásának köszönhető az, hogy az aradi színház művészi színvonala a pesti színház után következő műintézetek közül elsőnek tűnik elő.”2
{793.} A Kisfaludy Társaság és a Nemzeti Színház díját Bayer József alapvető, az anyagot teljesen és áttekinthetően összefoglaló, egyedülálló forrásmunkája nyerte el, amely A nemzeti játékszín története I–II. (Bp., 1887) címmel jelent meg. Bayer alapos és módszeres levéltári kutatásokat végzett, a máshonnan átvett adatokat ellenőrizte, sőt új forráscsoportot, a színlapot is bevonta színháztörténeti kutatásaiba. Az összefoglalásra némiképp rányomta bélyegét a pályázat szoros határideje: a szerkesztésre s az olvasmányos megformálásra kevesebb idő jutott. Bayer nemcsak az adatok áttekinthető csoportosításával, a források közlésével alkotott maradandót, műsor-összeállítása is példaértékű. Katalógusa tartalmazza a művek címét, műfaját, a felvonások számát, az írót, a fordítót; évekre lebontva közli: hányszor adták elő a színjátékot; s a táblázat végén kiderül, mikor tartották az első, a bemutató előadást.
Már a címből is kiderül, hogy Bayer munkája nem csupán az egyes színtársulatok puszta krónikája; a korabeli közgondolkodás szellemében vizsgálódásainak középpontjába a magyar színművészet nemzeti és kulturális misszióját állította. Bayer komplex kutatási módszere színháztörténetét korszakos jelentőségűvé, időtállóvá formálta. Ebben az összefoglalásban a szerző minden politikai, irodalmi jelenséget értékelt, számba vette a drámakiadásokat, a fordításokat, a színházelméleti könyveket. Figyelme kiterjedt a színházpártolás főbb tendenciáira, a színházépítési törekvésekre. Bayer forrásait részben vagy egészben idézte, tehát kutató és feldolgozó munkája a nyilvánosság előtt zajlott, felkínálva a lehetőséget az olvasónak, hogy a tényekből más végkövetkeztetésre jusson.
A nemzeti játékszín története csak az első állomása volt Bayer tudományos életművének. A Magyar Tudományos Akadémia pályázatára megírta A magyar drámairodalom története I–II. (Bp., 1897) című kézikönyvét, melynek legfőbb értéke, hogy nem pusztán irodalomtörténeti elemzés – figyelemmel kíséri a drámai szövegek színpadi megvalósítását. A kötet függelékében Bayer közzétette az általa ismert iskoladrámák címjegyzékét, a magyarországi Kotzebue-kultusz adatait, a Nemzeti Színház 1837–1867 között játszott eredeti műsorát, új lendületet adva a későbbi kutatásoknak.
Bayer érdeme a hazai Shakespeare-kutatás szervezett keretek között való megindítása. Javaslatára és szerkesztésében adta ki 1908-tól a Kisfaludy Társaság a Magyar Shakespeare Tár című negyedéves folyóiratot; 1909-ben pedig megjelent Shakespeare drámái hazánkban {794.} című kétkötetes monográfiája; amely az angol drámaíró részletes magyarországi recepciója; gazdag adatanyagával a téma kimerítő feldolgozása. Drámatörténete elismeréseként az Akadémia levelező tagjává, 1911-ben pedig rendes taggá választották. Akadémiai székfoglalóját Schiller drámái hazánkban című tanulmányával tartotta meg, mely a Shakespeare-monográfiához hasonlóan időtálló (Schiller drámái a régi magyar színpadon és irodalmunkban. Bp., 1912).
Bayer József összefoglaló írásai mellett számos részprobléma feltárásával, újabb adatok közlésével, szövegkritikai észrevételekkel gazdagította {795.} szerény színház- és drámatörténeti irodalmunkat; az ő nevéhez fűződik Déryné naplójának első teljes, az eredeti kézirat alapján készített, hiteles szövegű kiadása is (Déryné naplója, I–III. Bp., 1900).
Bayer József gazdag munkássága megvetette a magyar színháztörténet alapjait, de ahogy Staud Géza megjegyezte: „A színháztörténet, mint tudományos diszciplína nem egyetlen személy elszigetelt, egyéni érdeklődéséből született meg, hanem a pozitivizmus egész valóságszemléletéből sarjadt ki, amely – akárcsak az egykorú naturalista művészet – a valóság tudományos megismerésének kiszélesítésére törekedett. Lényegében szétfeszítette a klasszicista tudománynak még a romantikában is továbbélő, hagyományos kategóriáit, és a kutatás körét számos új irányba terjesztette ki.”3 Külföldi példák is igazolták, hogy elérkezett az idő az irodalomtörténeti kutatások határainak kiszélesítésére, a színháztörténet „felfedezésére”. Hogy az első magyar színháztörténet-írók – Szinnyei József, Váli Béla, Rakodczay Pál és Ferenczi Zoltán – közül miért éppen Bayert illeti meg a magyar színháztörténet megteremtésének érdeme? Szakszerűsége, módszeressége, munkásságának részletessége és színvonala egyedülálló. A pozitivizmus híveként mindent elolvasott, ami tárgyához szükséges volt, s mindenről kivonatot készített, sőt gyűjtötte a színháztörténet emlékeit.
Hasonló igényességgel íródott Ferenczi Zoltán műve: A kolozsvári színészet és színház története (Kolozsvár, 1897). Bár a szerző szűkebb és jobban körülhatárolható témát dolgozott fel, munkája mégis az első figyelmet érdemlő „városi” színházi monográfia. Márki Sándor és Szádeczky Lajos lektori véleményükben egyhangúlag dicsérték Ferenczi alaposságát, tárgyiasságát (tudniillik a legellentétesebb adatokból is igyekszik megállapítani a valót), rendkívüli részletességét. A forrásoknak a szövegben eredeti helyesírással való idézését azonban mindketten kárhoztatták, hibának tartották. Szádeczky Lajos azt is megjegyezte, hogy a „színészet külső története” (értsd: az intézménytörténet) mellől hiányzik a színészet belső története: az intézet szellemének és a szereplők művészetének behatóbb jellemzése.
Bayer József kritikájában a mű legsúlyosabb hibájára: szerkezeti aránytalanságára hívta fel a figyelmet. A bevezető részek ugyanis terjengősek, Ferenczi még a németországi iskoladrámákról is írt. Majd rengeteg számadatot közölve hosszan részletezte a színház építésének körülményeit. Ennek az aránytalanságnak az volt a gyakorlati oka, hogy a levéltári források 1849 után hézagossá váltak, Ferenczi Zoltán pedig alig vett át valamit a korabeli sajtóból; gyakran megelégedett {796.} az egymást követő társulatok felsorolásával. A műbe beleszőtt, betűhíven közölt források jelentősége különösen megnőtt az utókor számára, hiszen jó néhány irat elveszett, így csak Ferenczi közléséből ismerhető meg.
Váli Béla 1889-ben német és olasz példákra hivatkozva biztatta a jelentősebb hazai városok színpártoló bizottságait, hogy írassák meg városuk színháztörténetét. Hangsúlyozta, hogy ezzel a munkával nemcsak a városnak állítanak emléket, hanem hozzájárulnak az országos színészet legújabb történetének megírásához is. Váli Béla felhívhatta figyelmüket magyar kezdeményezésekre is, hiszen városi színháztörténet összeállítására tettek már kísérletet Kassán (Klestinszky László: A kassai magyar színészet, 1781–1877. Kassa, 1878), Nagyváradon (K. Nagy Sándor: A váradi színészet története, 1799–1884. Nagyvárad, 1884), Komáromban (idősb Szinnyei József: A komáromi magyar színészet története, 1811–1838. I–IV. Komárom, 1881–1884) és Pozsonyban (Samarjay Károly: A pozsonyi régi és új színház. Pozsony, 1886).
A vidéki városok színháztörténetének megírására ösztönzőleg hatott az is, hogy a 19. század utolsó évtizedére több város százéves színjátszóhagyománnyal dicsekedhetett. Náményi Lajos A váradi színészet története (Nagyvárad, 1898) és Liszka Béla kecskeméti összefoglalója a kecskeméti állami főreáliskola 1897–1898. évi értesítőjében (Kecskemét, 1898. 1–26.) is az évfordulóra készült. Sorra láttak napvilágot a magyar színjátszás hőskorában kiemelkedő szerepet játszó városok színháztörténeti monográfiái: Koltai Virgil Győr színészete, I–II. (Győr, 1889–1890); Keresztessy Sándor: Miskolc színészetének története, 1753–1904 (Miskolc, 1903); Géresi Kálmán: A debreceni színészet vázlatos története (Debrecen, 1898); Lauschmann Gyula: A székesfejérvári színészet múltja (Székesfehérvár, 1899), de ebbe a vonulatba tartozik Országh Sándor Budai színházak és játékszín, 1783–1895 (Bp., 1895) című kötete is. Ezek a munkák azonban csak a helyi színjátszás adatait vették figyelembe, a városokban megforduló vándortársulatok levéltári emlékeit tárták fel, nem kerestek mélyebb összefüggéseket, nem foglalkoztak a színház művészeti kérdéseivel. Bayer József sorai – noha Koltai Virgil győri monográfiájáról szólnak – valamennyi korabeli városi összefoglalásra illenek: „A vidéki színészet története megíróinak az volna a föladatuk, hogy ne csak a kiszemelt város színészetével foglalkozzanak, hanem figyelemmel legyenek legalább a szomszédos vármegyék hasonló mozgalmaira; kutassák legalább annak a társulatnak egész múltját, mely hozzájok bevetődött, s fennmaradásához {797.} életerőt merített náluk is. Az igaz, hogy ez sok fáradtsággal [sic!], sok tanulmánnyal jár. A megírandó monográfiának néha talán húsz sorához húsz napi fáradságos munka emléke fűződik, melyről nem vesz tudomást a közönség, legfeljebb a szakértő fogja méltányolni.”4
1887-ben, a Nemzeti Színház fennállásának ötvenedik évfordulóján több írás is foglalkozott a színház történetével, de egyetlen monografikus feldolgozás sem jelent meg. Székely József ugyan a „Nemzeti Színház félszázados ünnepélye alkalmából” adta ki Magyar játékszín című kötetét (Bp., 1887), ám abban csak Pest vármegye színházépítésének levéltári forrásait dolgozta fel. A napi- és hetilapokban (Fővárosi Lapok, Ország Világ) jeles színháztörténészek – köztük Bayer József és Váli Béla – megemlékezéseit közölték, ám ezek a tanulmányok a közvélemény figyelmét az intézmény nemzeti jellegére irányították, nyomatékosítva, hogy a színház sokkal inkább hazafias érzésből, mint a művészet iránti hevületből épült fel. A megemlékezések közül nemcsak terjedelmével, hanem tárgyismeretével is kiemelkedett Paulay Edéé (A Nemzeti Színház, Magyar Salon, 1887. 8. kötet 1–13. és Paulay Ede írásaiból. Bp., 1988. 233–249.). Paulay is hangsúlyozta Pest vármegye szerepét a színház alapításában, de legalább ilyen fontosnak tartotta a kitűnő erőkből álló első társulat művészi érdemeit, mely versenyre kelhetett a német színjátszókkal. Bár Paulay figyelme a színház adminisztratív igazgatásának történetére és a magyar drámaírók megjelenésére is kiterjedt – összefoglalásának középpontjába a színművész-generációkat állította. Paulay, amennyire művének keretei lehetővé tették, az aktuális társadalmi változásokról és politikai törekvésekről is említést tett; mint a Nemzeti Színház igazgatója talán a kelleténél hálásabban nyilvánított köszönetet Ferenc Józsefnek anyagi és erkölcsi támogatásáért. Paulay vázlatos, levéltári források nélkül megírt áttekintése alkalmas volt az évforduló fényének emelésére, de nem volt hatással sem a korabeli, sem a későbbi színháztörténeti kutatásokra. Paulay írásának jelentőségét mégsem szabad lebecsülni. Példát mutatott pályatársainak: sikeres színházművész is foglalkozhat színháztörténettel. Paulay írta meg Magyar színészet címmel az első átfogó jellegű, ismeretterjesztő igényű színháztörténeti összefoglalót is, amely Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben (Bp., 1893) {798.} című, díszes kivitelezésű könyvsorozat olvasóinak mutatta be a magyar színjátszás első száz évét. Ez a tanulmány megjelent a Paulay Ede írásaiból (Bp., 1988. 250–294.) című kötetben is.
A századfordulón a szakirodalom szürkeségéből nemcsak Bayer Józsefnek a magyar színjátszás történetét és Ferenczi Zoltánnak Kolozsvár színháztörténetét feldolgozó, összefoglaló munkája emelkedett ki, s vált a hazai tudományos könyvkiadás büszkeségévé, hanem Rakodczay Pál Egressy Gábor és kora, I–II. (Bp., 1911) című monográfiája is. Rakodczay művének legnagyobb újdonsága részletességén túl az, hogy nyoma sincs benne annak a könnyed, anekdotázó hangnak, amely a színészéletrajz-gyűjteményeket addig jellemezte.
Rakodczay előtt a színészportrékat kritikusok és írók írták. A kritikusok elsősorban azért, hogy a színészek okuljanak belőle. Mivel a Nemzeti Színház megalapítását követő évtizedekben nem volt hivatalos színészképzés hazánkban, minden műbíráló úgy vélte, ebben a tarthatatlan helyzetben kiemelkedő szerepe van a kritikusnak, aki tanácsaival, véleményével, vagy csupán azzal, hogy leírja észrevételeit a színészek játékáról, hozzájárul az európai színvonalú színházkultúra megteremtéséhez. Vahot Imre érvelésében azonban megjelent egy másik fontos szempont is: „A természet és műveltség úgy hozta magával, hogy a színészt minden lépten nyomon két alak kísérje: a halál és a kritika; ha élni akar, az utóbbit ne vesse meg, sőt mint életadóját tisztelje, becsülje.”5 A színészek azonban nem szívesen olvasták ezeket a kritikákat. Azt szerették volna, ha olyan ember ír róluk, aki közelről ismeri mesterségüket, művészetüket. Szerencsésebbnek hitték, ha nem kizárólag a kritikusok feljegyzései örökítik meg játékukat. Ezért lehettek Szigligeti Ede színészportréi olyan népszerűek, hogy az 1870-ben kiadott A nemzeti színházi képcsarnok című kötet után – részben kibővítve – többször megjelentek Magyar színészek életrajzai címmel az Olcsó könyvtár sorozatában (1878, 1895, 1907).
Szigligeti példaértékű műve volt a kezdet, ezután gyakran maguk a színészek is vállalkoztak írásra. Mándoky Béla azoknak a „jeles művészeknek és művésznőknek” akart Emléklapok – Aprótörténetek [sic!], rajzok, adomák (Debrecen, 1891) című könyvében emléket állítani, akik annyi élvezetes estét szereztek a debreceni és nagyváradi művelt közönségnek. Mándoky az ifjú nemzedék tagjaira is gondolt: azt szerette volna, ha ők is megismerik a vidéki színészet büszkeségeit, csillagait. Hasonló célok vezérelték Újházi Edét is. Átadta kiadásra Bródy Sándornak a „híres, nagy régiek” színészportréit, hogy az ifjúság {799.} tudja, milyenek voltak, gyönyörködjön bennük, ha már nincsenek, és tanuljon belőlük (Régi színészekről. Bp., 1908).
1891-ben, Prielle Kornélia ötvenéves színészi jubileumán jelent meg könyv alakban a legelső hazai színészéletrajz. A kötet szerzője, Rakodczay Pál ezt írja az előszóban: „A jövő lángeszű történésze nem képes úgy megrajzolni a múlt ünnepelt színészének alakját, mint ahogy róla a legszerényebb kortárs megközelítő fényképet adhat, így játszván ki az enyészetet, mely oly irgalmatlan a színész alkotása iránt.”6
Rakodczay új szemponttal gazdagította a színháztörténet-írást. Azt tartotta, hogy nem a színház intézménytörténete és a drámatörténet a fontos, a színészt kell a kutatások és a feldolgozások középpontjába állítani. Rakodczay a tanító kritikával szemben az elemző kritikának biztosított elsőséget. Úgy vélte, a mimográfia segítségével megörökíthető a színészi alakítás. 1891-ben adta ki nevezetes munkáját Jászai Mari mint Elektra címmel. A próbálkozás túlmutat ugyan a napi színikritikán, de nála is tetten érhető az elfogultság vagy elfogódottság: „Fekete »lebernyegé«-ben, »toppancs«-saruiban (mik Spectator urat úgy bosszantják), mily festői, de mindig élethű állásokat vált, midőn Khrüszotemiszt a gyilkosságra rávenné! Kiegyenesedései, hajlongásai, háttal, félháttal állása mindig plasztikusak. Hát ökonomikus s mégis oly képzeletdús kéz- és karjátéka, midőn Oresztészt és a nevelőt felismeri! Mutatóujja egy szobrász vésőjével ér föl, oly klasszikus alakzatokat rajzol vele a levegőbe. Hát méltóságos, révedező állása a színpad közepén egyik felvonás kezdetekor! Társnői között egy megelevenült karyatid-szobor benyomását kelti; de nem tovább, mint ez az élethűséghez viszonyítva lehetséges.”7
A leírás zárójeles mondata arra utal, hogy Rakodczay művét sem művészi megfontolások ihlették, hanem a Budapesti Szemle emlékezetes {800.} kritikája, amelyet Jászai Elektra-alakításáról közöltek. De a rövid idézetből az is kiderül, hogy színészi alakításról véleményt, benyomásokat, ítéletet lehet csak megfogalmazni.
Nemcsak módszertanilag kiérleltek ezek a kötetetek. Rakodczay, csakúgy, mint a kor történetírói, hatalmas forrásanyagot felhasználva, ritka szorgalommal dolgozik, jól ismeri a magyar színészet múltját. Ez a munkamódszer alkalmassá tenné, hogy valóban egyedülálló és korszakalkotó művet hozzon létre. Egressy-monográfiájában azonban nem képes az anyagon úrrá lenni. Mindenről eszébe jut valami. Hosszú asszociációs láncolatok után kanyarodik vissza eredeti témájához. Ráadásul vad indulatokra ragadtatja a mellőzöttség érzése. Különösen Gyulai Pál és Greguss Ágost elleni kirohanásaiért rótták meg szigorú kritikusai. Rakodczayt kemény hangja, támadó tónusa miatt nem vették komolyan: „műkedvelő” színészembernek tartották, aki pontos megfigyelésekkel írja le a színészi játékot, úgy, ahogyan csak céhbeli színész teheti.
A magyar színháztörténet-írás kiemelkedő eredményei megfeleltek a kor európai színvonalának. A kutatók jórészt a saját gyűjteményükben fellelhető szakirodalomra és forrásokra támaszkodhattak. Eközben Németországban az egyetemek – amíg a színháztörténet önálló tudományággá nem vált – az irodalomtörténeti kutatásokon keresztül keltették fel az érdeklődést a színház, a színészet problémái iránt. A közgyűjteményekben pedig a színészettörténeti anyag külön kezelésével adtak új lendületet a tudományos vizsgálódásoknak. A német színháztudomány módszertani eredményeit csak a budapesti tudományegyetemen hasznosították, de ott is kizárólag a német irodalomtörténettel kapcsolatban. Több disszertáció született a hazai német színészet múltjáról. Pukánszkyné Kádár Jolán A budai és pesti német színészet története 1812-ig (Bp., 1914) című munkája művelődéstörténeti és német filológiai szempontból egyaránt fontos. A szerző rámutatott, hogy a magyar színház története szervesen kapcsolódik a budai és pesti német színház fejlődéséhez.
Bár a színháztörténeti összefoglalások színvonalát alapvetően a szerzők tárgyismerete, felkészültsége és szorgalma határozta meg, nem elhanyagolható az a körülmény sem: ki milyen forrásokhoz jutott hozzá. A színháztörténet kutatója elolvashatta a közgyűjteményekben őrzött dokumentumokat, de a színházi előadás teljes rekonstruálásához elengedhetetlen anyag (súgópéldányok, színházi zsebkönyvek, díszlet- és jelmeztervek, képes ábrázolások), a színházi adminisztrációt {801.} bemutató elszámolások, szerződések, törvények, a színészek életét és működését kísérő lexikográfiai adatok gyűjtését és rendszerezését nem biztosították szervezett keretek. A Magyar Nemzeti Múzeumban viszonylag későn, csak 1904-ben kezdték gyűjteni a súgópéldányokat. Rakodczay Pál ezen a téren is úttörő elveket vallott. Már 1881-ben, a magyar színháztörténet megírásának tervbevételekor meghatározta azokat a forráscsoportokat, melyek összegyűjtését, feldolgozását, megőrzését és kiadását javasolja. A szövegek mellett Rakodczay nagy jelentőséget tulajdonított a képes ábrázolásoknak: arcképeknek, színpadi jellem- és jelmezképeknek. A legfontosabbnak azonban az emlékezetet tartotta. Javasolta, hogy bocsássanak ki felhívást visszaemlékezések írására, hívjanak össze beszélgetéseket, amelyeken egy-egy színészt idéznének meg. Memoárok, feljegyzések persze nem csupán Rakodczay ösztönzésére születtek.
A színházművészet megannyi szállal kapcsolódik a jelenhez, nagy alkotóit csak addig övezi megbecsülés, amíg a színpadon állnak; azon túl már csak esetleg botrányukkal, halálukkal és temetésükkel kerülhetnek a figyelem középpontjába. A felejtést nehéz elviselni, különösen olyan embernek, akit egész életében arról győzött meg az estéről estére felcsattanó taps, hogy az emberiség javát szolgálta. A személyes emléktárgyakkal (emlékversek, koszorúk, jubileumi ajándékok) a színész csak magának bizonyíthatta egykori művészi nagyságát; arra nem voltak alkalmasak ezek a relikviák, hogy a közösségi emlékezetben is megőrizzék a művész alakját. Emlékalbumok, emlékiratok láttak napvilágot, hogy színészek számára az örökkévalóságot biztosítsák. Az Egressy Gáborhoz írott levelek kiadása például, amellett, hogy a színész kultuszát szolgálta, közkinccsé tett jó néhányat a család által őrzött dokumentumok közül, melyek egyébként talán elkallódtak volna. A levelestárat Molnár László szerkesztésében 1908-ban az Országos Színészegyesület adta ki Egressy Gábor és kortársai. Levelek Egressy Gáborhoz (1838–1865) címmel.
Az emlékezések is hasonló céllal születtek. A közvetlen élmények napról napra való rögzítése vagy a fontos eseményekről utólag készült feljegyzés általában megbízható és hiteles, de forrásértékét elsősorban a szerző személye és szándéka határozza meg. A színházi emlékiratok szerzői sokszor a színpad helyett ezekben az írásművekben élték ki vágyaikat és álmaikat, itt igyekeztek pályafutásuk sikertelenségét igazolni. Számukra a napló, az emlékirat a szerepjátszás egyik válfaja is lehetett. Az elmúlás ellen küzdenek, így sokszor {802.} olyan eseményekkel tömik tele művüket, melyekkel egykori sikereiket bizonygatják, de a színháztörténet-írás számára semmitmondóak. Déryné naplója, amely két kiadásban is megjelent a 19. század végén, nem serkentette arra a színművészeket, hogy tartalomban és terjedelemben hasonló alkotással álljanak elő. Sokat idézett forrássá vált ugyan Molnár György háromkötetes emlékirata (Világos előtt. Szabadka, 1880; Világostól Világosig. Arad, 1881; Világos után. Arad, 1882) és Szuper Károly színészeti naplója, 1830–1850. (Bp., 1889) annak ellenére, hogy mindkét művet csak erős kritikával lehet kézbe venni. Krecsányi Ignác (Régi dolgok – régi színészetről. Temesvár, 1914), Hegedűs Gyula (Komédia. Bp., 1914) és Pálmay Ilka (Emlékeim. Bp., 1912) memoárja inkább különlegességként érdemel figyelmet. Már-már szépirodalom Jókai Mórnak először Az életem regénye (Bp., 1901) című kötetében megjelent A hajdani Nemzeti Színházról szóló emlékfüzére. Tizennégy apró, tárcaszerű, kedves csevegésében Jókai nem a színház rendszeres történetét írta meg, hanem a színházhoz fűződő élményeit tette közzé egykorú adomákkal, anekdotákkal fűszerezve.
Báthory Románcsik Mihály Magyar színészek és színésznők életrajzai címmel Kassán 1883-ban indított sorozatában szervezett keretet akart biztosítani a színháztörténeti emlékek gyűjtésének és közzétételének, beküldött életrajzokat, emlékezéseket, színházi törvényeket, érdekesebb színlapokat, adomákat publikált. Munkája azonban nem keltette fel a nagyközönség érdeklődését, és a művészek sem támogatták. A korabeli szóhasználatban az életrajz egyébként sem pontos adattárat, hanem színes, olvasmányos portrét jelentett.
{803.} A színház és a közönség hagyományos kapcsolatát idéző, a súgó által kiadott színházi zsebkönyv továbbfejlesztett változatával találkozunk a 19. század végén. Több hasonló jellegű sorozat látott napvilágot az Első Magyar Színházi Ügynökség vagy a színészegyesület kiadásában, gondozásában. A magyar színészet országos névtára (1872, 1876), A magyar színészet évkönyve (1873–1876), a Magyar színészeti almanach (1880–1882), a Színészek naptára és évkönyve (1887–1897) olyan kalendárium volt, amelyben a színtársulatok névsora mellett életrajzokat, színháztörténeti adalékokat, színház-politikai írásokat, szépirodalmi műveket, anekdotákat közöltek a szerkesztők.
Incze Henrik szerkesztésében jelent meg a Magyar színészeti (Bp., 1901–1903), majd a Magyar művészeti almanach (Bp., 1903–1913), amely részben a felduzzadt színházi szakmához, részben az ugyancsak jelentősen megnövekedett közönséghez szólt. A fővárosi színiélet legjelentősebb eseményeinek kronológiája, az ország valamennyi társulatának névsora, az újonnan alapított együttesek ismertetése, a frissen emelt színházépületek bemutatása, az elhunyt művészek nekrológja mellett a színházművészetről szóló színes írásokat, esszéket, színháztörténeti adalékokat és érdekességeket, adattárakat és bibliográfiákat is megjelentek ebben a kiadványban.
Az adatok tudatos rögzítése és közlése, a színésztársadalom halottjairól való megemlékezés, a színházak intézménytörténete, a nagyobb városok színházi kultúrájának és színháztörténetének bemutatása magában hordozza az összefoglaló művek, elsősorban a lexikonok megírásának lehetőségét. A legelső magyar nyelvű színházi lexikonról szóló híradás 1893-ban jelent meg a Színművészeti Lapok című rövid életű kiadványban. A lap beszámolt Váli Béla készülő Magyar Színészeti Lexiconjáról, amelyből már egy ívet ki is nyomtattak. A mutatványcikkekkel nemcsak azt akarták bizonyítani, hogy „e mű legalább is egy fél századig, azaz, amíg egy egészen új színésznemzedék nem tölti be színpadainkat: nemcsak kitűnően használható, de irányadó is leend”, hanem tárgyilagosságáról, a cikkek arányairól is tájékoztatták az érdeklődőket.8 Hogy mi lett ennek a magyar és külföldi művészek, színháztörténészek életrajzát, intézmények, fogalmak feldolgozását ígérő kezdeményezésnek a sorsa? A Színművészeti Lapok hirtelen megszűnése arra utal, hogy a lap szerkesztőjének, Váli Bélának anyagi nehézségei támadtak. Valószínű, hogy a lexikon kiadása is ezért hiúsult meg.
1908-ban Incze Henrik fogott hasonló vállalkozásba, aki munkája {804.} során a Magyar művészeti almanach kiadói apparátusára támaszkodott. Magyar színészeti lexikon. A magyar színészet, színpadi zene és színpadi irodalom adatgyűjteményének első része A-tól C-ig 1908-ban jelent meg. A főszerkesztő főmunkatársa az akkor még joghallgató Lugosi Döme volt, a munkatársak között ott találjuk Hevesi Sándort is.
A szerkesztők az 1907 decemberében kelt előszóban szerényen a magyar színészeti lexikon megteremtésére tett gyönge kísérletnek nevezték összeállításukat. Mentségként az alacsony erkölcsi támogatottságot említették – felhívásukra csupán öten jelentkeztek adatokkal – a hiányokért és hibákért pedig az úttörőknek járó elnézést kérték. A kísérleti válogatások évente jelentek meg az almanachban, 1913-ra pedig könyv alakban ígérték a lexikont. Ígéretüket nem tudták teljesíteni, sőt a Magyar művészeti almanach kiadásának is véget vetett az első világháború kitörése.
A magyar színháztörténeti emlékek szervezett gyűjtése az Országos Színészegyesület nevéhez fűződik; az első „színészeti kiállítást” is ez a testület rendezte 1890-ben a városligeti Műcsarnokban. A színháztörténeti kutatás jelentős állomása volt ez, annak ellenére, hogy a kiállítók megelégedtek a színház intézménytörténetére vonatkozó emlékanyag, a színházi előadásokat felelevenítő források (színlapok, {805.} fényképek, kellékek, jelmezek, díszlettervek), a színészeket idéző ábrázolások, tárgyak különösebb koncepció nélküli felsorakoztatásával. Kifüggesztették néhány művész szerepkatalógusát és színpad-rekonstrukciókat is készítettek. Bemutatták a színház háttérintézményeit, a díszletfestőket és jelmezszabókat; kiállították a korabeli színháztechnika vívmányait: világítóeszközöket és tűzoltó készülékeket. Bár a kiállítás hullámzó színvonala megosztotta a kortársak ítéletét, vitathatatlan, hogy az újdonság erejével hatott. 1919-ben, a színészegyesület feloszlatásakor veszélybe kerültek a felhalmozott relikviák: olajfestmények, rajzok, színlapok, fényképek, szakkönyvek, súgópéldányok, színpadi ékszerek stb. Ezért javasolta Erődi Jenő ügyelő a Színházi Élet 1919. 17. számában színháztörténeti múzeum létrehozását. Erre azonban a Tanácsköztársaság bukása miatt már nem került sor.
A Magyar Nemzeti Múzeumban folyó tudományos munka is gazdagította néhány tanulmánnyal a magyar színháztörténet forrásainak bemutatását. Vértesy Jenő közölte a könyvtárban található súgókönyvek leírását (A Magyar Nemzeti Múzeum súgókönyvei, Magyar Könyvszemle, 1909. 211–243.; A Magyar Nemzeti Múzeum újabb súgókönyvei, Magyar Könyvszemle, 1916. 144–159.). Vértesy szerzői betűrendben sorolta fel az egyes tételeket, a mű címén kívül megadta a műfajt, a felvonások számát, a mű létrehozásában közreműködők (zeneszerző, fordító stb.) nevét, a szövegkönyv jellegét (például súgókönyv), a sokszorosítás módját (például kőnyomat), a példányok jelzetét. Vértesy hosszabb-rövidebb annotációt írt a mű cselekményéről, szerkezetéről, témájáról. Értékelte az átdolgozások és fordítások színvonalát. Ismertette a súgókönyv minden olyan bejegyzését, amely a tulajdonos személyére, az előadás idejére vonatkozott. Megemlékezett a kézirathoz csatolt, a mű előadására vonatkozó engedélyekről, megnevezte a szerzői jog birtokosát is.
Még ennél is érdekesebb Vértesynek az a kísérlete, amelyben Fáncsy Lajos 1829–1844 között összegyűjtött színlapjait dolgozta fel (A Fáncsy-féle színlapgyűjtemény a M. Nemzeti Múzeum könyvtárában, Magyar Könyvszemle, 1908. 201–222.). Vértesy megírta Fáncsy életrajzát, színészi pályafutását szerepekkel, szerepkörökkel meghatározva értékelte, ráadásul példát adott a színlapok mintaszerű forráselemzésére. Széles körű vizsgálódásának eredményeképpen „leolvasta” a színlapról a műsor alakulását, a szerzők és műfajok divatját, a szcenika vívmányait, a színházba járási szokásokat, a közönségszervezés {806.} fogásait. Ismeretlen irodalom- és színháztörténeti adatokat tárt fel: például Arany János színészkedéséről.
A magyar drámairodalom történetét feldolgozó művek nem tartoznak szorosan a színháztörténet tárgyához, ám hosszú ideig nem különítették el éles határokkal a két tudományterületet, ezért érintkezik, érintkezhet tematikájuk.
Janovics Jenő A magyar dráma irányai (Bp., 1907) című tanulmányában a „már ismert adatok csoportosításával, összefoglalásával és egymásra hatásuknak vizsgálatával keresi a rugókat, melyek különböző korokban drámánkat mozgatták, az akadályokat, melyek lendületében gátolták, a szellemet, mely irányította”.9 A könyvben azonban ki-kitekint a magyar színháztörténetre: a dráma és a színház kölcsönhatásának elemzésével is értelmezi a magyar drámatörténet irányvonalait.
Bár Alszeghy Zsolt irodalomtörténész munkásságában a magyar drámairodalom – elsősorban az iskoladráma – történetének vizsgálata csak részterület, az ő nevéhez fűződik a régi magyar drámai emlékek kritikai igényű kiadása (Magyar drámai emlékek a középkortól Bessenyeiig. Bp., 1914), s Szemlér Fererenccel ő adta közre a Csíksomlyói iskoladrámákat (Bp., 1913).
A 19. század végén a kortárs dráma is az érdeklődés középpontjába került. Paulay Ede a Nemzeti Színház történetét bemutató monográfiát tervezett. Ennek a munkának egyik fejezetéből állította össze 1883-ban a Kisfaludy Társaságban megtartott székfoglalóját, amelyben {807.} áttekintette a közelmúlt drámairodalmát. (Drámairodalmunk a Nemzeti Színház megnyitása óta, Kisfaludy Társaság Évlapjai. Új folyam. 19. kötet, 1883–1884. Bp., 1885. 322–351. és Paulay Ede írásaiból. Bp., 1988. 88–122.)
A tudományos színháztörténeti művek mellett ebben a korban is megtalálhatók azok az irodalmi igényességgel megformált, szórakoztató, nevelő, netán hazafias szándékkal készült könyvek, melyek a magyar színháztörténet jeles személyiségeiről, nevezetes eseményeiről, jellemző törekvéseiről olvasmányos formában számoltak be a nagyközönségnek. Az előadás körül támadt technikai bonyodalmakról, hiányos tudásról, bakikról, a színész és a megformált alak azonosításából támadt félreértésekről éppúgy olvashattak ezekben a művekben, mint a színészpálya rögös voltáról, a nélkülözésekről és hódításokról; a kezdetleges színháztechnika következményeiről; vagy akár arról, hogyan birkózott meg a kis létszámú társulat a sokszereplős drámai alkotásokkal. Különösen Váradi Antal gazdag életművének idetartozó munkái emelkednek ki a sokszor minden szellemességet nélkülöző, művészi eszközök nélkül összetákolt anekdotafüzérek sorából. Váradi saját élményeit sikeresen ötvözte a 19. század romantikus színésztörténeteivel, színházi anekdotáival. Bár művei nem történeti hitelességűek, különösen Az elzárt mennyország – Rajzok a színészéletből Petőfi korában (Bp., 1910), Régi magyar színészvilág (Bp., 1911) és a Képek a magyar író- és színészvilágból, I–III. (Bp., 1911) című köteteiből széles olvasótábor ismerhette meg a magyar színjátszás történetének legérdekesebb, legmegrázóbb, leginkább elgondolkodtató pillanatait.
A 19. század kalendáriumainak, almanachjainak stílusát idéző, patetikus romantikával átszőtt írásművek után csakhamar a színházi irodalomban is megjelentek a modern újságírás publicisztikai műfajai. A rövid terjedelmű röplapokban, tárca- és esszégyűjteményekben, interjúkötetekben éppúgy tetten érhető a színház szerepváltása, mint a színház és közönség kapcsolatának átalakulása. Roboz Imre Pesti színésznők (Bp., 1917) címmel kiadott kíméletlen színes röpirata, Bródy Sándor Színésznők (Bp., 1905) című rajongása, Szomory Emil mértéktartó kötete: A függöny előtt és mögött (Bp., 1914) a közönséggel való kapcsolattartást szolgálta. A korabeli színháztörténet-írásra nem voltak hatással – a későbbi korokban esetleg néhány metaforájukat, egy-egy adatukat használhatták fel a kutatók.
| JEGYZETEK | TARTALOM | JEGYZETEK |