{781.} 8. Front- és hadifogolyszínházak

FEJEZETEK

JEGYZETEK

Az első világháború kitörésével a magyar társadalom hirtelen kettészakadt: frontvonalról és hátországról beszéltek az emberek. A hadüzenet és a mozgósítás szinte valamennyi színház intézménytörténetében korszakhatár lett, ugyanakkor a háború döntő változásokat hozott a színésztársadalom életében is. Besorozták a hadköteles férfiakat, csak azok a művészek kaptak mentesítést, akiket valóban nem tudtak nélkülözni a vezető színházak. Bár a villámháborús haditerv szellemében a Nemzeti Színházat a háború végéig ki sem akarták nyitni, a harc elhúzódása, az állóháború kialakulása különös színházi forma megjelenéséhez vezetett. A német hadvezetés példáját követve az Armee Oberkommando 1917 márciusában kezdeményezte, hogy magyar színtársulatot szervezzenek a fronton harcoló katonák szórakoztatására. A előkészület munkáiba Roboz Elek vezetésével bekapcsolódott az Országos Színészegyesület. A szervezéssel Komjáthy János színigazgatót bízták meg. A társulat fizetését a kultuszminisztérium folyósította: havi négyezer koronát. A hadvezetés vasúti kocsit bocsátott rendelkezésükre – ez szolgált lakóhelyül is –, és tiszti ellátásban részesítette a művészeket.

Az indulás előtt tíz napig Budapesten próbált a társulat. Az Első Magyar Tábori Színház – vagy ahogyan még említették: a Magyar Tábori Színház – a fennmaradt színlap szerint: a „legfelsőbb hadvezetőség sajtó főhadiszállása utasítására” 1917. április 3-án Lembergben mutatkozott be. A társulat műsorán Gerő Károly Próbaházasság, Gárdonyi Géza A bor, Follinusz Aurél Náni, Molnár Ferenc A doktor úr és Drégely Gábor A kisasszony férje című színjátéka szerepelt. A főbb szerepeket Komáromy Gizella, Batizfalvy Elza, Beness Ilona, Szász Anna, Dörgei Jolán, Zilahy Gyula, Komjáthy János, Pázmán Ferenc, Bálint Béla, Gózon Béla, Rogoz Imre, Izsó Miklós, D. Nagy Gyula játszotta. Tagja volt a társulatnak Kondor Ernő hegedűművész-dalköltő és Mály Károly karmester. A társasággal utazott mint katonai vezető Petykó József honvédszázados.

A frontszínház további állomásait a háborús titokvédelem miatt nehezen lehet rekonstruálni, mindössze annyit tudunk biztosan, hogy 1917. április 7-én és 8-án Złoczów következett, 1917. április 19-től Belgrádban, majd a déli frontvonal közelében lévő jelentősebb településeken léptek színpadra a művészek.

Hogy az állandó utazásokból, a gyakori fellépésekből, a tábori {782.} körülményekből adódó nehézségek, vagy az állam által biztosított vonzó fizetés volt-e az oka annak, hogy a frontszínház vezetése és társulata időről időre változott, nem lehet tudni. Az azonban bizonyos, hogy 1917 júliusában a frontszínház élén Pázmán Ferenc állt, s az Első Magyar Front Színház elnevezésű társulatban Bálint Béla, Újváry Károly, Vécsey Sándor, Ernyei Aurélia, Gergely Giza, Jakabffy Jolán, Zilahy Gyula, Pázmán Ferencné, Izsó Miklós, Kovács Imre és Beness Ilona szerepelt. A színészeket Pán József grafikusművész, díszlettervező is elkísérte. Ezt követően a színházi lapok csak néha-néha tudósítottak a frontszínház tevékenységéről: 1917 végén és 1918 januárjában az orosz harctéren játszottak a színészek. 1918 áprilisában Zilahy Gyula „tábori művészkörutat” tett a román és az orosz fronton, míg 1918 nyarán Iványi Dezső vezetésével Magyar Frontszínház elnevezésű együttes járt az olasz fronton Köpeczi Boócz Lajos hadnagy katonai irányításával.

A frontszínházak műsorát alapvetően meghatározta az ideiglenes játszóhely, a színtársulat száma és összetétele. Sem a több helyszínen játszódó, korszerű színpadtechnikát, bonyolult díszletmegoldásokat követelő műveket, sem a nagy létszámú drámai műveket nem tudták színre vinni. Ennek ellenére a frontszínházak vezetése igyekezett a fővárosi színházak újdonságaival megismertetni a fronton levőket. Az említett nehézségek miatt inkább csak a kabaréműsorban sikerült ezt a törekvést maradéktalanul megvalósítani. Arra is ügyeltek a szervezők, hogy csak magyar szerzők művei szerepeljenek a műsoron. Úgy látszik, ezzel is növelni akarták a hazafias lelkesedést.

A hivatalos frontszínház mellett alkalmi kabarétársulások is felkeresték a harcolókat – 1917 őszén Szőke Szakáll frontkabaréja mutatta be műsorát.

Szórványos híradások szerint a katonák is rendeztek előadásokat. 1917-ben a 44-es bakák frontkabaréval szórakoztatták társaikat; Egyed Zoltán újságíró vezetésével a 20. honvédhadosztály kebelében állandó frontszínház alakult; a 32. honvédgyalogezredben pedig Ligeti Aladár, az Operaház súgója szervezett társulatot. Ezek a kezdeményezések sokszor jótékony céllal párosultak – például a 20. hadosztály állandó frontszínházának tiszta bevétele a hadiözvegyek és -árvák alapját növelte.

A Vígszínház színlapja Ferenc József halálakor, 1916-ban.

A frontszínházak története nem véletlenül kapcsolódik ilyen szorosan az 1917. esztendőhöz. A villámháborús stratégia helyett a tartós állóháborúra való berendezkedés nemcsak újfajta harcászati {783.} megoldásokhoz vezetett, gondoskodni kellett a katonák (elsősorban a tisztek) jó pszichikai állapotának megőrzéséről is. A lövészárkok otthonossá tételétől a gondűző színházi előadások szervezéséig mindennel megpróbálkozott a hadvezetőség. A színházi előadásnak, a polgári életforma egyik társas ünnepi alkalmának megjelenése a frontvonalon azt is sugallta, hogy a háborúban sem kell lemondani a békebeli {784.} életmód valamennyi kellékéről, tehát nem olyan rosszak a kilátások. Egyben az ellenségnek küldött demonstratív üzenet is volt ez: a katonák színházba járnak, mintha mi sem történt volna…

A színházteremtés a frontvonal másik oldalán ugyanúgy jelen volt. A hadifogságba került katonatisztek ugyanis minden igyekezetükkel megpróbálták elfelejteni, hogy személyes szabadságuktól megfosztottan, a világtól elzártan fogolytáborban élnek. A színházi és zenei előadás létrehozása során – csekély szabadságjogukat gyakorolva – társaságokat, társulásokat, egyesületeket szervezhettek; az előadás külsőségeivel pedig felidézhették a háború előtti, a fogságba esés előtti életmódjukat.

Az előadásokat általában valamilyen ünnepi alkalommal (karácsony, szilveszter) rendezték. A színlapokat és a jegyeket kezdetleges nyomdai eljárással és szerény grafikai megoldásokkal készítették. Kezdetleges volt a színjátszóhely is. Az előadások gyakran a szállásul szolgáló barakkban vagy a tábor ebédlőjében folytak.

Több hadifogolytábor színielőadásairól maradtak fenn dokumentumok: színlapok, műsorfüzetek, színházi újságok. Elek Vidor írása szerint – Színházi Élet 1918. 35. szám – Taskentben már 1915 szilveszterén tartottak színházi előadást. Kisebb jeleneteket, kabarédalokat adtak elő. Az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tárában őrzött aprónyomtatvány tanúsítja, hogy egy meg nem nevezett tábor 26-os barakkjában 1916. augusztus 27-én énekes-táncos estet rendezett a Kis Színház. A Razdolnoei Tisztifogolytábor Magyar Műkedvelő Egyesületének 1917. február 10-én volt a megnyitó előadása, amelyet február 27-én Farsangi Cabaret követett, április 21-én pedig Ibsen A vadkacsa című drámája került színre. A Werchneudinszki Magyar Tiszti Színház 1918. február 17-én kabaréestet, március 8-án hangverseny-kabaréestet rendezett – adta hírül a Szibériai Színházi Élet című lap. 1918. április 5-én és 6-án ugyanitt Sándor Zoltán újságíró kabaréja, a Kis Színház mutatkozott be a közönségnek. A berezovkai táborban 1918-ban a Magyar Színházi Együttes előadta Molnár Ferenc A doktor úr című művét, s ősbemutatóként Baghy Gyula volt kassai színész, Urasima című egyfelvonásos „japán drámáját”. Ugyanitt Sárossy Mihály, a Király Színház tagja, a Leányvásárt „rekonstruálta”. Krasznojarszkban Frinth Antal vezetésével a Thália Színház 1916 nyarán egyetlen előadást tartott. A leghosszabb életű, rendszeres előadásokat rendező hadifogolyszínházat ugyancsak {785.} Krasznojarszkban Mészáros Sándor László színművész szervezte Tiszti Színház néven. A színjátszóhely két kőbarakkból készült Bercsényi István építész tervei szerint. Az építkezés valamennyi munkáját a hadifogoly tisztek maguk végezték el. Zenekari árkot ástak, a négyszáznyolcvan férőhelyes nézőteret amfiteátrális emelkedésűvé tették. A színház igazgatója Rihmer István huszárfőhadnagy, karmestere Müller Richárd osztrák repülőfőhadnagy volt. A színházavató előadásra 1917. július 17-én került sor. Ekkor hivatásos színészek – Mészáros Béla, Benkó Bálint, Gábor Ernő, Czeglédy János, Vass Jenő, Nógrádi Antal, Dobos László – és amatőr szereplők, köztük női szerepekre szakosodott közreműködők játszották el Farkas Imre operettjét: az Iglói diákokat. Természetesen sem szövegkönyv, sem partitúra nem állt rendelkezésre. A művet emlékezetből írták le, Nógrádi Albert operaénekes pedig a zenét igazította át a hadifogolytábor zenei körülményeinek megfelelően. Mészáros Sándor László rendezését német, osztrák, török tisztek, sőt a táborparancsnok is megtekintette. Az előadások színvonala egyre emelkedett, hiszen több neves színművész került ebbe a táborba. Előadták Kálmán Imre Tatárjárás című operettjét, Molnár Ferenc Az ördög, Lengyel Menyhért Táifun és Gárdonyi Géza Annuska című művét. A színház iránti szomjúságot a Tatárjárás ötven előadása mellett szemléletesen mutatják azok az adatok, amelyeket a közreműködők feljegyzésre méltónak ítéltek: 1917 októbere és 1918 márciusa között a kilencvenegy magyar nyelvű előadást majdnem harmincezer néző látta. S a bevétel sem volt kevés: a háromféle bérlet tulajdonosai 12094 rubelt fizettek. A krasznojarszki Tiszti Színház utolsó bemutatóját 1919. április 2-án tartotta. Ekkor Földényi László rendezésében, Zátony Kálmán főszereplésével került színre Molnár Ferenc darabja, A testőr. A női szerepeket Kerner Imre és Lengyel Menyhért testvére, Lengyel József játszotta. Lengyel József, aki pályafutását színészként kezdte, hadifogolyélményeiről A nagy börtön címmel drámát írt, ezt a Fővárosi Operettszínház 1928. október 24-én mutatta be. Lengyel Menyhért ezt jegyezte fel naplójában öccséről: „Jóindulatú fiú. Első világháborúban beviszik katonának. Kétségbeesésem. Telepátiás látomásom, amikor éjszaka ágyam mellett áll: akkor fogták el s vitték fogságba Oroszországba. Ott a táborban fejlődött félre a nemi élete. Érdekes darabot írt erről, amit színpadra segítettem.”1

Ahogyan Lengyel József drámája bemutatja – de nem kerülte meg ezt a jelenséget a korabeli sajtó sem–: a férfi-primadonnák tündöklése {786.} és bukása különös izgalmat hozott a táborok életébe. Mindemellett irodalmi és zenei ambíciók kiélésére is alkalom nyílt. S a világháború után, amikor a hadifogoly-irodalom egyes alkotásait kézbe vehette a közönség, a hadifogolytáborok színjátszói sem késlekedtek színre lépni: 1921. május 5-én a Városi Színházban – talán azóta sem volt ilyen színháztörténeti jellegű előadás-rekonstrukció – bemutatták A csárdáskirálynét, amelynek zenéjét Kálmán Imre nyomán emlékezetből Kálix Béla szerezte, a betétek szövegét pedig Fáy György írta le ugyancsak emlékezetből.

Kálmán Imre – zeneszerző. 1910-es évek.

A tomszki hadifogolytáborban 1917 szilvesztere után élénkült meg a színházi élet. Ekkor az omszki táborból érkezett hadifogolyosztagban több hivatásos színész volt, akik Deési Jenő vezetésével tartottak előadásokat. Az orosz–japán háború után megmaradt katonai barakkszínházban 1918. január 14-én Kálmán Imre Tatárjárás című operettjét adták elő, majd Farkas Imre Iglói diákok, Huszka Jenő Gül Baba című műve, majd Henry Bernstein A tolvaj, Maurice Maeterlinck Monna Vanna című drámája került színre.

Oroszországban különösen élénk „színházi élet” folyt: a már említetteken kívül Acsinszk, Csita, Habarovszk, Irkutszk, Nyikolszk– Usszuriszkij, Novo-Nyikolajevszk, Petropavlovszk, Petrozavodszk, Vlagyivosztok, Tobolszk, Verhnye-Ugyinszk hadifogolytáborában maradt nyoma annak, hogy színházi előadásokat tartottak.

A háború későbbi szakaszában, olaszországi hadifoglyok alapították meg a Baiai Várszínházat, ahol 1919. május 18-án a Magyar Színtársulat vendégfelléptét hirdették.

A háború végével, a közelgő békekötésre várva, a hadifogolytáborok felszámolásával a „színházi élet” is alábbhagyott. A legutolsó dokumentált rendezvényre 1919 novemberében Krasznaja Recskában került sor, ahol A csárdáskirálynét játszották. A hadifogoly színtársulatot 1920 januárjában feloszlatták.

Kuncz Aladár Fekete kolostor című regényéből ismert, hogy a francia internálótáborban is rendeztek színielőadást. Az ďle de Yeu-i citadella 51-es szobájában 1916 karácsonyán két kis színdarabot játszottak; az egyiket magyarul, a másikat franciául. Ennek sikerén felbuzdulva a téli hónapokban a sötét kazamatákban a színházasdival gyorsan, {787.} észrevétlenül telt az idő. Kuncz Aladár a legapróbb részletekig leírta tevékenységüket: „Színdarabkéziratunk nem volt, magunknak kellett tehát részint eredeti, részint emlékezetből összeállított régi darabokat írnunk. Az előadások német nyelven folytak, s minthogy nagy érdeklődés mutatkozott irányukban, januártól fogva az ebédlő tágas helyiségeiben tartottuk.

Mindazt, ami a színdarab előállításához kellett, úgyszólván semmiből teremtettük elő. Willersdorfer festett színfalakat, amelyeket képekkel díszítettünk. A faluból olcsó bélésanyagot hozattunk be, ebből telt ki minden, ami a díszítéshez kellett. Willersdorfer gyönyörű terítőket készített, Nagy Zsiga és a többi nőiszabók a kosztümöket állították elő belőle.

A harmadik előadáson már rendes színpadunk volt, széthúzható függönyökkel, amely állandó papírfal-keretbe illeszkedett be, ahol nagyvárosi színházak szokása szerint a fogolytábor kávésai, cipészei, borbélyai, szabói és eladóügynökei hirdették magukat.

Horváth cigány külön színházi zenekart szervezett. A fogolytáborban elszaporodott zenekarok közül ez volt a legjobb, amióta Horovitzé feloszlott […].”2

Pajzs Elemér is hasonló kezdeményezésről számolt be 1919-ben a Színházi Élet olvasóinak. 1919 végén ďle Langue-on, a Brest tőszomszédságában fekvő kis szigeten, a francia kormány a központi hatalmak polgári internáltjai számára létesített táborban, több mint kétezer magyar, német, török és bolgár élt. Színházat építettek, melyben hetenként háromszor tartottak előadást. A társulatnak magyar volt az igazgatója és főrendezője, Aczél Endre, „egy lelkes és tehetséges fiatalember, aki évekig dolgozott Reinhardt rendezői műhelyében, majd a párizsi színházaknál folytatta rendezői tanulmányait”.3 Magyar volt a színház két díszlettervezője, Kovács Pál és Bor-Beck Pál. Az előadások nyelve német volt, és természetesen a női szerepeket is férfiak játszották. Az internáltak színházának műsorán többek között Molnár Ferenc Az ördög című műve és Lengyel Menyhért Taifunja is szerepelt.

Ezeknek a vállalkozásoknak látszólag semmi közük a magyar művelődéstörténethez, hiszen a francia internálótáborban alig volt magyar elítélt, s az előadásokat is német nyelven tartották. A Fekete kolostorból való hosszabb idézet nem érdektelen. Források hiányában ugyanis nehéz elképzelni (hát még rekonstruálni!) a fogolytáborokban folyó színjátszó tevékenységet. Annyi bizonyos, hogy nem a {788.} művészi színvonalon és az irodalmi igényességen volt a hangsúly; a szellemi és nemzeti identitás megőrzése volt a valódi funkciója ennek a különös időtöltésnek. Egyúttal azonban azt is jelzi a Kuncz Aladár és a Pajzs Elemér által rögzített jelenség, hogy mennyire közös kultúrájú volt ebben az időben Európa, hiszen az internáltak a szemben álló két nagyhatalom nyelvén: franciául és németül egyaránt tarthattak műkedvelő színielőadást.