A vidéki színházteremtés nehézségei

„Egy hosszú század nem tudna fokozatos fejlődésében annyi hasznot és tartalmat kimutatni, mint amennyi kárt a színművészetben a lefolyt tíz esztendő okozott. A fővárosban szaporodó színházak elvonják a jobb erőket. [...] De nemcsak ez irányban bénítja meg a vidéki színigazgatók működését az elmúlt tíz évnek kártékony működése, hanem nehézzé teszi műsorunkat az a sok-sok érdemes és nem érdemes darab, amelyekkel a fővárosi színházigazgatók traktálják közönségüket, s amelyeket tőlem is megkíván közönségem.

A színész reggeltől késő estig dolgozik, próbál, mindég újat és {754.} újat az a személyzet, és bizony nem csoda, ha mire az előadáshoz ér, ereje és szelleme teljesen meg van őrölve. Nem így a fővárosi színész – aki öt-hat darabbal járja meg egész évi idényét. A fővárosi színházak a legsilányabb darabot is húsz-huszonötször adják elő, míg nálunk a legkiválóbb prózai művek is három bérlet és egy kis bérleti előadást érhetnek meg. Egy operett-sláger a fővárosban kétszáz-kétszázötven előadást is megér, s nálunk ugyancsak e darab nyolc-tizedik előadásánál a bérlőközönség elégedetlensége nyilvánul meg. Szóval a vidéki bérlőközönségnek a legnépszerűbb operettet sem szabad többször adni, mint két-háromszor, holott a színigazgató épp annyi költséggel állította ki azt a darabot, mint aránylag az a fővárosi igazgató. Itt Debrecenben, ahol minden elsőbb rendű hely bérlők által van lefoglalva, kétszerte nehezebb a helyzet, mint bárhol.”12

Zilahy Gyula 1907-ből való panaszai – bár konkrétan a debreceni színházról szólnak – általánosnak tekinthetők. Ebben a rövid feljegyzésben a vidéki színészet számos nehézségét megfogalmazta. A 19. század második felében a színtársulatok „mozdulásának”, azaz új állomáshelyre való átvonulásának legfőbb mozgatórugója az volt, hogy lejátszották repertoárjukat. Ennek a műsornak azonban csak egy kis része származott a fővárosi színházakból, számos darabot – ezzel is költséget takarított meg – saját erejéből állított elő a direktor. Molnár Györgynek 1886-ban E. Kovács Gyulához intézett leveleiből kiderül, hogy Molnár számos vidéki társulatnak ajánlotta fel színjátékait, jól tudva, hogy a fővárosban ezekkel a művekkel nem érdemes próbálkoznia. A kiszerepezett, díszlettel és jelmezzel „ellátott” színjátékokat évekig műsoron tarthatta, az ország legtávolabbi sarkaiban játszhatta a társulat. Ezzel szemben a 20. századi repertoárokban csak elvétve találkozunk az adott társulat színészének és igazgatójának műveivel, fordításaival, s olyan alkotásokkal, amelyeket éveken át játszottak. A színtársulatok egyéni, hosszú évek alatt kialakított repertoárja helyébe, amelynek gerincét szerte az országban ugyanazok a művek jelentették, az évenként változó országos repertoár lépett. Ebben alig-alig maradt olyan színjáték, amelyet kizárólag vidéken adtak elő a társulatok. Néhány helyi drámapályázatot, helybéli drámaíró művének bemutatóját kivéve a fővárosi színházak műsora került színre a vidéki játszóhelyeken. A színházigazgatónak nem volt más feladata, mint hogy a fővárosihoz hasonló színvonalon vigye színre az újdonságokat. Ezért alapvetően fontos volt számára, hogy rendelkezzen a fővárosi művészek vidéki másolataival, gazdag díszlet- {755.} és jelmeztárral s az újdonságok megszerzéséhez szükséges anyagiakkal. A közönség azonban immár nemcsak magánlevelekből, elbeszélésekből, esetleg személyes tapasztalatokból értesült a budapesti sikerekről – a század elején még csak a heti- és napilapok egyre terebélyesedő színházi rovatai, 1904-től kezdve már az országosan terjesztett képes színházi magazinok is segítették a tájékozódásban. A leglátogatottabb fővárosi produkciókat még az egész országban kapható, sokszorosított levelezőlapokkal is népszerűsítették.

Az igazgató tehát kettős csapdába került. A színház fenntartásához és a biztos üzletmenethez elengedhetetlen volt a bérletezés, ez a szintén 19. századi módszer, ami eleve feltételezte, hogy a társulat állandóan újdonságot ad, a költséges bemutatók hasznát azonban nem tudta kihasználni. Ebből a helyzetből törvényszerűen következett az előadások színvonalának süllyedése és a gazdasági nehézségek állandósulása, a gyakori csőd. Éppen Debrecen színháztörténetében fordult elő gyakran, hogy konzorcium vezette a színházat. Vagyis – az osztályrészes alapon szervezett társuláshoz hasonlóan – a bevételből jutott bizonyos rész a tagoknak.

A közönség szenvedélyesen ragaszkodott ahhoz, hogy a fővárosi sikerek lehetőleg csorbítatlanul érkezzenek hozzá. Jó példája ennek, ahogyan Újvidéken tiltakoztak a „férfi” Kukorica Jancsi ellen. S éppen a János vitéz előadásának hihetetlen sikerén felbuzdulva rendezték meg a vidéki János vitézek versenyét. A résztvevők – a fennmaradt fényképek tanúsága szerint – szinte az utolsó gombig Fedák Sári jelmezét viselték.

A külsőségeken túl a vidéki rendezők gyakran a sikeres színjátékok sokszorosított rendezőpéldányát is beszerezhették, ennek alapján igyekeztek minél hűségesebben lemásolni a fővárosi előadást. Krecsányi Ignác könyvtárában fennmaradt A vasgyáros rendezése a nemzeti színpad szerint felirattal ellátott könyvecske, melyet valószínűleg maga Krecsányi készített a Nemzeti Színház előadása nyomán. Krecsányi munkája megőrizte mindhárom felvonás díszletrajzát, tartalmazza a végszókhoz és a hangsúlyos mondatokhoz tartozó mozgásokat, állásokat. Még az is kiderül belőle, milyen kellékek voltak az asztalon.

Ugyancsak Krecsányi könyvtárának darabja Henry Bernstein Utánam című színjátékának egyesített súgó- és rendezőpéldánya, amely a Vígszínház 1911. április 8-i bemutatója alapján készült. Takáts Kálmán 1911. május 22-én fejezte be a rendező számára elengedhetetlenül fontos díszletrajzok és instrukciók bejegyzését. Takáts zárójelben {756.} közölt megjegyzése (320. darab) is bizonyítja, hogy ez a kor bevett gyakorlata volt. A darab azonban megbukott a fővárosban. Krecsányi ezért Temesváron nem rögtön az évad elején tűzte műsorra, Bernstein műve csak 1911. október 26-án került színre.

Zilahy Gyula idézett írásában kissé egyoldalúan világította meg a vidéki színészet problémáját, azt panaszolva, hogy tízéves igazgatói pályafutása alatt tizenegy színészét szerződtették fővárosi intézmények. A valóságban a vidéki társulatok összetétele enélkül is évente változott. Ennek lehettek gyakorlati okai is: egy évad után még a legjelesebb művészeknek is nehéz volt újat produkálniuk. Ráadásul mindenkit vonzott a nagyobb gázsi és a fővárosi érvényesüléshez való közelebb kerülés lehetősége. Beregi Oszkár egyetlen (!) kolozsvári évad után írott levele jól jellemzi, milyen nehéz volt a vidéki színész sorsa: „Biz’ keserves élet itt vidéken élni és küzdeni a közbutasággal. Az a sajtó! – Az a sajtó! – Borzasztó – És csak ez fog arra kényszeríteni, hogy elfogadjam a Vígszínház 3 éves szerződési ajánlatát, ha a Nemzeti Színházhoz nem hívnak, mert ez a vidéki élet érzem, engem tönkre tesz, vagy őrültté tesz, vagy elbutít, nem hogy hasznomra lenne.”13