{681.} VERSMONDÁS ÉS SZÍNÉSZET

A szavalás a 19. század első felében iskolai-retorikai gyakorlat, a szónoklat művészetének előiskolája volt. Ezt támasztják alá azok a korai magyar szavaláselméleti munkák, amelyek az „ékes beszéd” tanításának nevelő hatását emelték ki, és a szavalást a retorika szerves részének tekintették, ebből vezetve le az előadás szabályait.

A versszavalás iskolai gyakorlatként való kezelése, a retorikus, deklamáló előadásmód hozzájárult ahhoz, hogy a versek előadását nem tekintették művészetnek. A színészek kezdetben nem is foglalkoztak vele, hiszen beszédmódjuk kialakítása során éppen a deklamáló szavalástól igyekeztek megszabadulni. Csak ritkán mondtak verset egy-egy quodlibet előadásán vagy hangversenyszünetben.

A Pesti Magyar Színház megnyitása után a fővárosban letelepedett színművészek szoros kapcsolatba kerültek a korabeli irodalmi élet képviselőivel, s ennek hatására politikai programként tudatosan terjesztették a kortárs magyar költők írásait. Lendvay Márton, Lendvayné Hivatal Anikó, Laborfalvi Róza, Megyeri Károly, Egressy Gábor az 1830-as években rendszeresen szavalt: hangversenyeken népszerűsítették Vörösmarty Mihály, Czuczor Gergely, Kisfaludy Károly, Kölcsey Ferenc költeményeit. Megyeri Károlyt és Egressy Gábort kivéve valamennyien kiváló testi adottságokkal és hanggal bírtak. Laborfalvi Róza visszavonulva a színészi pályától még gyakran fellépett többnyire melodramatikus szavalatokkal. Megyeri a komikus szerepkörből való kitörés lehetőségét látta a pódiumon való szereplésben, míg Egressyt kedvezőtlen színészi adottságai, a romantikus játékstílus iránti érdeklődése és politikai elkötelezettsége vezette a versszavalás kérdéseinek elméleti tanulmányozásához.

Egressy Gábor 1837-ben, első bécsi tanulmányútja során figyelt fel a színpadi beszéd és a versszavalás különbségére. Ez utóbbit „retorikai szavalásnak” nevezte, amelyben a logikai hangsúlyozást tartotta elsődlegesnek, míg a színpadi beszédben a kötetlen érzelmi hangsúlyozás fontosságát emelte ki. Úgy vélte, hogy „az emberszemélyesítés nélküli”, azaz a „retorikai” szavaláshoz nagyobb műveltség, egyéni elemzőkészség szükséges, mint a színészi játékhoz. A vers előadásakor megengedhetetlennek tartotta a gesztikulálást, s hogy elkerülje ezt a hibát, szinte mindig könyvet tartott a kezében. Szavalói „jelmeze” fekete atilla volt.

1838-tól folyamatosan vezetett, kézzel írott szavalókönyve is bizonyítja, hogy tudatos politikai programjának részeként gyűjtötte a {682.} korabeli költők verseit. Ide jegyezte fel Hugo Blair Rhetorikai és aesthetikai leczkéinek kivonatát is. Ebből arra következtethetünk, hogy előadói modorát kezdetben a retorika szabályait figyelembe véve próbálta meg kialakítani. Ezért előadásmódjában szakított az akkor divatos patetikus, a beszéddallamot önkényesen váltakoztató síró-éneklő modorral. Színpadi beszédét és versszavalását igyekezett a természetes beszédhez közelíteni. Ennek érdekében bátran oldotta fel a verssorok rímeit és metrikáját. Ez a törekvése nem aratott osztatlan sikert: Vörösmarty és Bajza is megrótta érte.

Pályájának második felében, az 1850-es évektől előadói stílusa lényegesen megváltozott. Versválasztásában és előadásában egyaránt az erőteljes színészi hatáskeltésre törekedett.

Joseph Kainz – osztrák színész, 1899–1910 között a Burgtheater tagja. Kortársai a modern színművészet vezéralakjának tartották. 1900 körül.

1860-ban kiadott Magyar Színházi Lapjában nemcsak a színészi mesterségről vallott nézeteit foglalta össze, hanem rendszeres kritikákat írt a jelentősebb színészek szavalatairól és tanulmánysorozatban foglalkozott a versszavalás elméleti kérdéseivel is. Ezeket a tanulmányait később fia összegyűjtötte és kiadta A színészet iskolája (Bp., 1879) című kötetben. Míg pályája kezdetén úgy gondolta, hogy „a költemények nem minden neme alkalmas szavalásra”, s a versszavalást „retorikainak” tartotta, pályájának végén a szavalást „mint a dallam helytartóját és képviselőjét” nevezte meg. Az volt az alapgondolata, hogy a verset valaha zenei kísérettel vagy énekelve adták elő: „A lantos vers, melynek ma már csak a neve lantos: zöngelmet kíván, az igaz; mert hiszen azért lett vers, mégpedig »dalvers«, hogy dalolják. […] És a beszélő művészet e tény által nincs-e feljogosítva arra, hogy közbelépjen, s előhangot adjon annak, aminek a zenészet azt adni nem tud vagy nem akar? Hogy rendeltetésének adja át azon művet, ami némaságában ellentmondásba jön »lantos« nevével, és mintegy bevégzetlen műnek látszik”? E szerint tehát a versszavalás nem más, mint hangbeli megtestesítése az írott műnek, „természetes {683.} beszéd költői alakban, beszéd, mely zeneiségét a nyelvbeli kifejezés nemzeti jellemével és lélektani tisztaságával megegyeztetni, s a költői szabadságot a művészeti szabatossággal összhangzásban tartani köteles”113. Egressy szerint az említett nemzeti jellem a beszélő akcentusában és az élőbeszéd kifejezőeszközei közül elsősorban a kérdő és felkiáltó mondatok hanglejtésében nyilvánul meg, ezért ezekkel foglalkozik a legtöbbet. Példáinak dallamát – Mátray Gábor 1861-ben megjelent tankönyve, A rendszeres szavalattan alaprajza nyomán – szabályszerűen lekottázta. Egressy – a korabeli nyelvészek véleményével ellentétben – hangsúlyozta, hogy mindenekelőtt az érzelmek, az indulat ereje határozza meg a beszéddallamot.

Egressy Gábor tanulmányaiban arra törekedett, hogy a színészi beszédet és a szavalást elhatárolja egymástól. A versszavalást olyan önálló művészeti ágnak tartotta, amelynek nincs helye a színpadon, de sokkal több művészi tudást igényel: „Ily művészeti tökély például az, mely egyetlen sastekintettel látja be a tárgyat, mint egészet; belátja vidékeit, megméri hegyeinek magasságát és völgyeinek mélységét. A szó teljes értelmében úr a tárgy felett szintúgy, mint saját hangeszközei fölött.”114

Egressy Gábor szavalói gyakorlatát folytatta és egyénítette a Nemzeti Színház nagy tragikája, Jászai Mari, aki a 20. század első évtizedeiben is életben tartotta a romantika őszinte pátoszát.

Szavalói „szerepkörét” éppen olyan komolyan vette, mint színpadi szerepeit. Személyes drámává formálta az előadott verseket. A versmondás számára mindig és minden körülmények között ünnepi alkalom volt, akkor is, ha szerény dobogón lépett fel, ha cselédeknek vagy munkásközönségnek szavalt. Felháborodott, ha egy-egy jótékonysági esten a rendezők nem figyeltek előadására.

Jászai Mari mindig ünneplőbe öltözött a versmondáshoz: fiatalon egyszerű fehér ruhában, később magyaros díszöltözékben, zsinóros, meggyszínű kiskabátban lépett fel. Elvei közé tartozott, hogy „a szavalás kizárja a mozgást”. Szavaláskor – Egressytől és a korabeli szokásoktól eltérően – nem tartott kezében könyvet, noha rendkívül lámpalázas volt, s idős korában néha memóriája is cserbenhagyta.

Lehel István szerint Jászai Mari színpadi beszédmódját szerepeihez hű, természetes hangszín jellemezte. Tagoltan és érthetően, az értelemnek alárendelt hangsúlyokkal, hatásvadász kiemelések nélkül beszélt. A drámák csúcspontjain fokozatos erősítéssel szinte végletes hangerőt és gesztusokat alkalmazott. Ritkán mozdult a színpadon, {684.} de ha mégis: mozdulata különleges súlyt kapott. Sokatmondó szünetek tartásával rendkívüli hatást ért el. A gyakran igen hosszúnak tűnő beszédszünetek alatt arcának és tekintetének feszültségével előkészítette a jelentős dolog kimondását.

Ifjúkori levelei bizonyítják, hogy a Nemzeti Színházhoz kerülésekor gyakran szerepelt versekkel jótékonysági esteken, hangversenyeken. Érthető, tiszta beszéde nemcsak mesterségbeli tudásának bizonyítéka volt, hanem szándékainak tudatos kifejezője is: minden hallgatója számára érthető akart lenni, mert az előadott versekkel mondanivalója volt számukra. Az 1870-es években még kevés költemény szerepelt repertoárján, s ezek is a kor hálás „szavalati darabjai” közül kerültek ki: Vörösmarty A merengőhöz és Az úri hölgyhöz című költeménye, Arany Jánostól A walesi bárdok és a Fülemüle, Tárkányi Béla József Coriolánja, Kiss József, Gárdonyi Géza és Kozma Andor néhány verse. Szeretettel és nagy sikerrel mondta Kiss József balladáit, 1914-ben, a Népopera Kiss József-ünnepén a költő mellett Jászai volt az est fénypontja. Az 1880-as években a kortárs költők egyre gyakrabban kérték egy-egy alkotásuk elszavalására, de nem maradt feljegyzés arról, hogy ezeket a kéréseket teljesítette volna. Csupán Reviczky Gyula néhány versét adta elő nyilvánosan, ám ezeket is inkább személyes okokból.

Jászai Mari fiatal korától kezdve lelkesedett Petőfi Sándorért – azonban sokáig nem szavalt tőle semmit, úgy érezte, nem tudja megközelíteni a költő természetes egyszerűségét.

Jászai a versmondást sokszor etikai célok érdekében történő agitálásnak tekintette. Petőfi költeményeivel a hazaszeretetre kívánt buzdítani, Debrecenben Ady Az ős Kaján című művével az alkoholizmus ellen tiltakozott, a háború idején – amikor több mint nyolcszázszor lépett fel ingyen – a katonákat akarta vigasztalni.

Technikai szenzációt jelentett a Telefonhírmondó Budapest–Bécs „villamos hangversenye” 1895-ben, melynek során két zeneszám között Jászai Mari elszavalta Petőfi Szeptember végén című versét. A magyar és osztrák lapok elragadtatással számoltak be a kísérletről, Jászait Charlotte Wolterhez, az egyik legjelentősebb német tragikához hasonlították.

Jászai Mari leginkább akkor szavalt verseket, amikor nem foglalkoztatták a színpadon. 1873-ban például ezt írta férjének, Kassai Vidornak: „ha nem szavalnék néha valamit, a torkom is benőne”.115 1914. április 28-án pedig ezt jegyezte fel naplójába: „tudom a verset, {685.} és akadozom, nem találom meg a szavakat – rettenetes tortúra, és miért? Meggyőződésből nem. Tehát, hogy az életemet hosszabbítsam a színpadon, hogy forgalomban legyek.”116 Idős korában gyakran szerepelt irodalmi társaságok és folyóiratok estjein, repertoárja a kortárs költők műveivel bővült. Az 1920-as években rendszeres szereplője volt a Nyugat ünnepi estjeinek. 1926-ban a bécsi magyarok előtt Ady-verseket is mondott. Hevesi Sándor – a Nemzeti Színház igazgatójaként – lehetőséget adott az ország első színpadáról leszorult Jászainak, hogy Shakespeare-drámák előtt Shakespeare-szonetteket, történelmi drámák előtt Arany-balladákat adjon elő.

A romantika patetikus stílusát alkalmazta a versmondásban a Nemzeti Színház művésze, Bakó László is. Magas, erőteljes alkata, öblös, mély orgánuma kielégítette a romantika korának hősszínészi kívánalmait, s igyekezett is kihasználni ezeket az adottságokat. Megrendítő hatást váltott ki Arany, Vörösmarty és Petőfi verseinek előadásával. Elismerésül a Petőfi Társaság tagjává választotta. Beszédének modorossága, szeszélyes és megmagyarázhatatlan hangsúlyai és hangváltásai azonban sokakban visszatetszést keltettek.

Az 1870-es évektől kezdve rendszeresen szerepeltek a fővárosban neves német színészek „szavalóestélyekkel”. Különösen népszerű volt a Petőfi-rajongó Joseph Lewinsky, a magyar származású Alexander Strakosch, Joseph Kainz és az albán–olasz származású Alexander Moissi.

Az erdélyi származású Torday Grail Erzsi, aki 1890–1891-ben mutatkozott be előadóestjével Budapesten és erdélyi városokban, Lewinsky tanítványa volt. Magyar és német nyelven előadott műsorait kitűnően szerkesztette meg. Magyarországon elsőként törekedett a szavalóesteknek egységes hatást adni. A verseket nem játszotta el, azok zeneiségét emelte ki. Bár művészi adottságairól és képességeiről egyöntetű elismeréssel nyilatkozott a sajtó, estjeit inkább ismeretterjesztő misszióként, mint önálló művészetként értékelték.

Az önálló szavalóest sajátos műfaját a Nemzeti Színház hősszínésze, Beregi Oszkár honosította meg a magyar színpadokon, aki már pályája kezdetén rendszeresen fellépett különféle rendezvényeken. Kezdetben a versmondást inkább beszédkészsége fejlesztése és karbantartása érdekében művelte, később azonban egyre többet foglalkozott a versek elemzésével és az irodalomtörténettel is. Már elismert színészként iratkozott be az egyetem bölcsészettudományi karára, hogy irodalmi ismereteit elmélyítse. Ekkor tíz–tizenöt szavalóestet {686.} tartott a bölcsészhallgatók segélyegylete javára. 1906-ban a berlini Deutsches Theaterhez szerződött, s innen hazatérve, 1910-ben mutatkozott be a Royal kávéház dísztermében első „szavaló-estélyével”. Az est első részében magyar népballadákat, Kisfaludy Károly-, Vajda János-, Komjáthy Jenő-, Somló Sándor- és Kiss József-verseket szavalt, a másodikban Goethe Faustjából adott elő részleteket, az est végén pedig a Nyugat fiatal költőit mutatta be.

A következő évben Beregi ismét meglepetéssel szolgált: az ókori és magyar klasszikus költők művei mellett Ibsen egyik drámarészletét adta elő. Ezt a műsorát Berlinben többször bemutatta német nyelven.

Beregi Oszkár színészi beszédében és versszavalásában is új stílust képviselt. A Nemzeti Színház színészeinek patetikus, deklamáló, lassú tempójú és ünnepélyes beszédmodora helyett csapongóbb, érzelmileg és zeneileg széles skálájú, néha szeszélyes és merész váltásokkal színező előadásmóddal szavalt. Férfiasan zengő orgánuma és széles hangterjedelme lehetővé tette számára, hogy szinte minden vers számára más hangszínt, más tempót és más zenei felépítést alakítson ki.

Az 1910-es években az irodalmi kabaréban a versmondásnak új színhelye alakult ki. Az asztalokkal körbefogott kis pódium testközelbe hozta az előadót és a közönséget. Itt nem érvényesülhetett a harsogó pátosz, a tempós, emelt hangerejű beszédmód. Kedvezett viszont a környezet a versek finom hangbeli árnyalatainak, beszédbeli zeneiségének, az őszinte emberi-előadói megnyilatkozásoknak. Ady Endre versei Nagy Endre kabaréjában hangzottak el először Papp {687.} János és Medgyaszay Vilma előadásában – többnyire Reinitz Béla megzenésítésében.

Shakespeare: Rómeó és Júlia. Nemzeti Színház, 1918. Bajor Gizi (Júlia), Beregi Oszkár (Rómeó)

Kosztolányi Dezső kezdettől fogva felismerte és hangsúlyozta a kabaré irodalomtörténeti jelentőségét: „Sokat beszélnek kísérleti színpadról. A kabaré színpada az volt, s az ma is. Aztán az új líra korában a száműzött, akkor még hontalan versek is ide menekültek, itt találtak otthont, közönséget, tapsot.”117

Feleky Géza a Nyugatban A szavalóművészet önállósulása című tanulmányában Medgyaszay Vilmáé mellett Ferenczy Sári művészetét, előadói stílusát is elemezte. Ferenczy Sári a gyertyalánggal világított pódiumon zongorára könyökölve adta elő Ady és a francia szimbolisták verseit, szinte a közönségtől függetlenül, magába mélyedve. Magányos elmélyedésének hatását fokozta az is, hogy a nézőteret a csillárok élesen megvilágították. A kritikus szerint ebben a légkörben a közönségnek nem a költeményt kell élveznie, hanem egy másik műalkotást, a szavalást: „A szavalás: a lélek finom nyilvánulása. A költemény indítója, alapja, nem pedig lényege, tartalma. Hang, arc, mozdulat a szavaló lelkében végbemenő történéseket éreztetik, és nem akarnak érzéseket másokba átplántálni. […] Itt minden az árnyalatokon múlik. Árnyalatok híján szétfoszlik az önmagáért való szavalat eme formájának jogossága. Bizonytalan tehát a siker, kiszámíthatatlan véletlenektől függő.”118

Megszületett tehát az önálló szavalóművészet igénye és lehetősége, és eljött az ideje a színházművészettől való elválásának.